Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)
1993-07-01 / 26. szám
1993. július 1. Magyar Fórum Csurka István ÁTVILÁGÍTÁS 3 mobilban. Megérkezésünkkor órákig kellett arccal a falnak, hátra tett kézzel állnunk. Egyesével vittek be bennünket a részeg, gumibotos és fegyveres pufajkásokkal teli irodába, ahol beírták a nevünket, elszedték személyes tárgyainkat és kegyetlenül megverték valamennyiünket. A verésben nem a fizikai fájdalom az elviselhetetlen, hanem a megalázás. Nekem, mint korábban jó nevű ifjúsági atlétának, súlylökésben és diszkoszvetésben értem el országosan is jegyzett eredményeket, el kellett tűrnöm szadista csiszlikek ökölcsapásait, pofonjait, miközben a részeg kórus röhögött és buzdította a verőket vagy maga is beszállt egy-egy suhintásra. Gumibottal teljesen szétvertek egy selyeminget a hátamon, s miközben a vért mostam le az arcomról, az altestemet verték, s hogy tovább püfölhessenek, hosszú mosakodásra kényszerítettek. Mindez azonban az eljáráson kívül történt és megismétlődött. A nőket is megverték. Éjszakánként sikolyok és üvöltések verték fel a fogház csendjét. Valaki beleőrült a kínzásokba. Levetette magát az emeletről. A smaszszerek rohangáltak a trepnin és vonszoltak valakit valahová. Valahogy mégiscsak megismertük a házat és megtudtuk, hol van a Kisfogház. Már akkor is végeztek ki embereket. Bizonyosat nem tudtunk, csak a halálos sikoltásokból következtethettünk. Körülbelül három hétig voltam a Gyűjtőben. Mint később megtudtam, ezalatt méltató kritika jelent meg a Népszabadságban a könyvemről, Kemény Györgynek, a Thália Színház későbbi dramaturgjának a tollából. Kemény nem tudott arról, hogy a méltatott fiatal író a hatóságok vendégszeretetét élvezi, s úgy látszik, a Népszabadság sem. Szabadulásom után arról is értesülhettem, hogy az írószövetségben József Attiladíjra való felterjesztésem is szóba került, mert ott sem tudták lefogásomat, vagy pedig így akartak nekem segíteni. Később az írószövetséget megszállták és feloszlatták, az írókat bebörtönözték. Kemény Györggyel csak a hatvanas évek végén találkoztam, amikor a Thália játszotta a darabjaimat. Valamikor, később pedig arról értesültem, hogy öngyilkos lett. Levetette magát az emeletről. Április közepén egy ügyészségi bizottság jelent meg a börtönben és sokunk elé egy nyilatkozatot tett. Ebben az állt, hogy alulírott kérem közbiztonsági őrizetbe helyezésemet, mert egyrészt veszélyesnek tartom magam a közbiztonságra nézve, másrészt pedig meg is kell engem védeni a népharag elől. Formanyomtatvány volt, amelyet természetesen aláírtam, tudomásul véve, hogy hat hónapra internálva vagyok, valamint azt is, hogy ezt a hat hónapot kétszer minden további nélkül meghosszabbíthatja a rendőrhatóság. Ez persze nem zárta ki azt, hogy az aláíró bíróság elé kerüljön, ha valami bűnére rábukkannak. Ez mindenesetre egy kis megkönnyebbülést jelentett: eddig nem tudtak egy vádiratra valót összeszedni ellenem. Vagy talán nem is akartak? Kistarcsára érkezve — a szállítás a fentebbi módon történt — sajátságos fogadtatásban volt részünk. Egy hatalmas betonterembe tereltek be bennünket, sűrű gumibotcsapások közepette. A helyiségnek egyetlen vasajtaja volt és csak a csupasz betonfal. Hosszú órákig álltunk itt víz és ürítési lehetőség nélkül. Ez a megviselt szervezetű idősebbek számára rettenetes kín volt a hosszú, a rabszállítóban való zártság után. Aztán nyílt az ajtó és ábécésorrendben elkezdtek szólítani bennünket. Lehettünk vagy kétszázan. Amikor valakit kiszólítottak, rá néhány másodperc, néhány tíz másodperc után pisztolylövés dörrent. A sok ember egymásra nézett. Vajon igaz-e, vagy blöffölnek? Mire én, a Cs betűs, sorra kerültem, kialakult az a nézet, hogy ez nem lehet igaz, képtelenség, hogy mindenkit főbe lőjenek, mégsem volt kifejezetten könnyű kimenni a kis cókmókkal a vasajtón. A kistarcsai életet most nem festem le. Óriási termekbe voltunk kétszázasával összezárva, és módszeresen zaklattak, gyötörtek bennünket. Valamikor nyár elején lehetett jelentkezni munkára. Az egyik állásponttípus az volt, hogy „ezeknek” nem dolgozom, a másik az, hogy a munka kint lesz és elfoglal. Jelentkeztem. A Budaörsi úti, Hadik laktanyába vittek bennünket Jobb körülmények közé kerültünk, katonák őriztek bennünket, ugyanazt a kosztot kaptuk, mint ők. A feladat az volt, hogy tisztába kellett tenni a laktanyát. A forradalom alatt ugyanis szovjetek tanyáztak benne. Volt olyan hálóterem, amelyben fél méter magasan állt a már száradt emberi ürülék. Minden tönkre volt téve. Fertőtleníteni kellett és meszelni, eltüntetni a „kommunista ember” nyomait. Mégis jó volt. Kapcsolatot teremthettünk szeretteinkkel, kijárván a városba nyitott teherautók platóin, anyagvételezés céljából, beleszagolhattunk a „szabad” életbe, megszűnt számunkra az a teljes elzártság, ami az internált életét jellemzi. Látnom kellett, hogy az ország él és felejt. Uralkodó elem a félelem és a magunkra hagyottság. És mindezzel szemben az élniakarás. Nyoma sem volt már a márciusban újra kezdjük szellemének. A forradalmat leverték, az új rend beállt, az ügy eldőlt. Más szemléletű emberként tértem vissza a táborba két hónapos kintlét után. A fegyvert is a kezében tartó ember elszántsága elmúlt belőlem, mert odakintről mindenki azt üzente, hogy azt ők már nem csinálják, nem tehetik és nincs is értelme. Más módszereket kellett végiggondolni. A túlerővel szemben, amely alattomos is, már értelmetlen a nyílt harc és nincs rá mód. Élve kell maradni, meg kell teremteni a feltételeket a túlélésre. Visszatértem után, augusztusban sorozatos kihallgatásoknak vetettek alá. Egy háromnál mindig több tagú — volt úgy, hogy öt-hat — bizottság előtt kellett a kérdésekre válaszolnom. Ez más volt, mint az előző rendőrségi kihallgatások. A velem szemben ülők között kettő mindig jól fel volt készülve belőlem. Olvasta írásaimat, ismerte főiskolai szerepléseimet, mindent tudott a családomról, a kapcsolataimról. Érzékeltették, hogy figyelnek mindenkit, aki odakint hozzám tartozik. Méghozzá nemcsak itthon, hanem odaát, Erdélyben is. Féltestvérem, apám első házasságából származó testvérbátyám, aki csendőrtiszt volt, Nagyváradon élt. Nem esett bántódása a háború után, mert zsidókat mentett. Most azonban szóba hozták, érzékeltetve, hogy mi mindenre kiterjed a figyelmük. Egyébként 44-ben láttuk egymást utoljára, amikor én még csak tízéves voltam. 58-ban aztán letartóztatták és hosszú éveket húzott le a Duna-deltában, megbetegedett és idejekorán elhalálozott. Egy-két ludovikás évfolyamtársával még össze-össze futok idehaza vagy kint, a nagyvilágban. Apám súlyos szívbeteg volt, anyám teljesen tönkrement, kemény böjtöket tartott, láttam, mennyire szenved miattam. Kihallgatóim pedig sejteni engedték, hogy rászállnak mindenkire, aki a környezetembe tartozik. Családom egyébként apám jobboldali múltja miatt a számkivetettség és megtűrtség állapotában élt 45 óta. Nekem nem volt, nem lehetett olyan korszakom, mint nemzedékem sok más tagjának, amely még hitt a „szocializmusban” és a népi rendszerben, mert mi mindig alulról láttuk a történéseket. Nekünk már negyvenöt óta nem volt kétségünk a rendszer népellenes, nemzetellenes, galád voltában. De élni kellett. Mindent megragadni és többszörösen biztosítani. Eddig csak magamért voltam felelős, most minden felelősség a vállamra került. Ezek a kihallgatások, amelyek, mint már mondottam más jellegűek voltak, mint a lefogásomkoriak, jobban megviseltek, mint a szigorúak. Itt is sejteni engedték ugyan, hogy, ha kedvük tartja alkalmazhatnak fizikai kényszerítést, mégsem ez volt a kínzó, hanem az, hogy nem tudtam, mit akarnak tőlem. Egyszer száraz jogászkodással bebizonyították, hogy akár kötelet is kaphatok viselt dolgaimért, máskor pedig arról akartak meggyőzni, hogy semmi értelme az ittlétemnek, ezzel már nem használok senkinek és nemzeti hős sem lesz belőlem. Mindazonáltal csak a harmadik kihallgatáson bizonyosodott be előttem, hogy mit akarnak valójában. Ekkor volt a legnépesebb a bizottság. Több olyan ember is ült velem szemben, akit később viszontláttam a kultúra és a sajtó őrhelyein. Vitatkoztunk, irodalmi és filozófiai kérdésekről. Ők azt akarták látni, hogy én milyen állapotban vagyok, megfőttem-e, én pedig az ő valódi szándékaikat szerettem volna kitapogatni. Hoszszú órákon át viaskodtunk. Lassan kibontakozott, azaz inkább felsejlett előttem a háttér. Itt Kistarcsán, a sokezer internált között, egyik őrizetesként én értéktelen vagyok számukra. Az évfolyamom kikerült a főiskoláról és ott már nem tudok veszélyes lenni. Ők maguk mondták el, hogy közeli barátaim, akikre nézve vallomásaimban ki kellett térnem, s akikkel összekapcsolni nem tudtak, már súlyos ítéletre számítva börtönben vannak. Gáli József, Angyal István. Az is kiderült, hogy az írók is ülnek már és ügyükkel én nem vagyok öszszekapcsolva. A forradalom alatt nem jártam bent az írószövetségben. Az utcán voltam, mert engem az érdekelt. „Ezek ki akarnak engedni” — született meg bennem a felismerés. Kint kell nekik egy fiatal író, aki belátta tévedéseit, aki beáll a sorba és ezzel segít a társadalom eltompításában. Mindennek azonban feltételei is vannak, nekik biztosíték kell. Amikor utoljára vezettek fel, magamban már eldöntöttem, hogy aláírom. Végülis nem azért tettem, mert megijedtem a fenyegetésektől, nem is csak azért, hogy szüleimet és hozzátartozóimat megmentsem a gyötrelmektől és egyáltalán nem azért, hogy megszabaduljak a további benttartástól, hanem elsősorban azért, mert elhatároztam, hogy módszert váltok és mert teljesen bizonyos voltam magamban: soha senkinek ártani nem fogok, soha semmit senkire nézve nem szednek ki belőlem, mint ahogy eddig sem szedhettek, hiszen mindenkit csak mentettem, és végül halálosan biztos voltam abban, hogy a tollamat soha nem kapják meg. Viszont a tollamból kiszáradhat a tinta, ha itt bent senyvedek teljesen értelmetlenül. Tehát aláírtam. Nevet is kellett választanom, amelyen majd jelentek. Ez most látszólag úgy van előadva, mintha felmenteném magam. De ez nem igaz! Rettenetesen szégyellem az egészet, noha álltam a magamnak tett fogadalmam, mert senkit és semmit nem jelentettem és soha egy árulásnak minősíthető mondatot le nem írtam. Mégis, egész életemben gyötört ez az aláírás. Egy ember kivételével soha senkinek nem tudtam elmondani. Ezt most semmi mással nem tudom bizonyítani, mint azzal, hogy most mindezt nyilvánosan feltárom. Hiába fenyegetnek és hiába zsarolnak, mondhatnám azt is, hogy mindez hamisítás és hivatkozhatnék arra, hogy az adatokat megkezelték és hamisították és válogatták. Valakik talán sokkal jobban örülnének ennek. Félre lehetett volna állnom idejében, visszaülnöm az íróasztalhoz és akkor minderre nem került volna sor. Hányan tanácsolták mindkét oldalról! Én ezzel szemben úgy tartottam, s tartom ma is, hogy részemről ez lett volna a sunyi gyávaság. Soha egy percig nem volt kétségem, hogy minderre egyszer sor kerül. Egy ilyen tényt nem szabad a sírba vinni, mert akkor az utókort is mérgezi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hazudjak önmentés céljából. Pontosan tudom, hogy mennyire manipulálták az adatokat és milyen iszonyatos bűnök vannak eltakarva. Ez azonban engem nem ment fel. Ezt tettem, tessék, itt vagyok. Szabadulásom után hónapokig békén hagytak. Menyasszonyommal való első boldog összeborulásunkból élet keletkezett. Decemberben megesküdtünk és 58 májusában megszületett a fiam. A feleségem kontírozó könyvelő volt az Utasellátó Vállalatnál, kis fizetéssel. Abból éltünk. Szereztem egy egyszobás társbérletet, amelyről egy barátom mondott le a javamra az esküvő és annak kényszere következtében. Ez a lakás Angyal Istváné volt azelőtt. Beköltözésünkkor egy vassodrony és rá három matrac volt bútorként a birtokunkban. A sodrony alá faragtam négy tuskót, hogy megemeljem a földről. Boldogok voltunk. Éjszakánként mindketten felrezzentünk, ha megállt a ház előtt egy autó. Ez a félelem nem szűnt meg akkor sem, amikor megjelent a képben az elvtárs, aki emlékeztetett, hogy van nekem egy másik nevem is és azért nekünk beszélgetnünk kell. Elővett egy noteszt és beleírta, hogy egy hónap múlva mikor és hol kell találkoznunk. Közben vizsga nélkül kiállították a diplomámat a főiskolán. Új főigazgató volt Olthy Magda személyében, aki jóindulatú volt hozzám. A találkozón megint egy bizottság előtt találtam magam. Nehéz volt elválasztanom, hogy kihallgatnak vagy meghallgatnak. A főnökük láthatóan egy kicsi, rosszarcú, gyűlölettől frecsegő elvtárs volt, aki nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy hamarosan visszakerülök, ha nem teljesítek. Nem tetszett neki az állástalanságom. Miért élek én a feleségem nyakán? Nem kell nekem éjszakánként a teherpályaudvaron vagont kiraknom, van nekem diplomám, amivel részt vehetek a szocializmus építésében. Nem sokkal ezután aztán ismét egy bizottság előtt álltam, de ez már civil társaság volt. A Kiadói Főigazgatóság emberei, meg a Népszabadság mindentudó elvtársai biztosítottak jóindulatukról, emlegették a tehetségemet. Kaphatok állást, akár jót is, ha leteszem a garast. Ez volt a leszűrhető tanulság, írnom kellett volna tehát valamit, ami a rendszer melletti kiállásként lett volna értelmezhető. Ezen az áron aztán nemcsak fix jövedelemhez jutottam volna, hanem semmi sem állta volna útját annak, hogy derék hálózati személy váljék belőlem, akin számon lehet kérni a környezetét. Ezzel szemben én regényt írtam — Hamis tanú — és minden szerdán és szombaton 20 vagy 40 forintokkal kimentem az ügető- A Gyűjtőben hozott össze jósorsom mindmáig megbonthatatlanul barátommal, Dénes Jánossal, az 56-os Munkástanács egyik vezéregyéniségével. A zsúfoltság nemcsak hogy egy cellába, de egy emeletes vaságy alsó részére kényszerített bennünket. Ilyen körülmények között csak azok nem utálják meg egymást és csak azok képesek életre szóló barátságot kötni, akiket valami mély életigazság, azonosság köt össze. A székely származású, de már ízig-vérig kőbányai Munkástanács-vezetőre, a nálam három-négy évvel idősebb Dénes Jánosra még hosszú és keserves börtönévek vártak, de a magyarság iránti és a forradalom iránti elkötelezettségét nem tudták megingatni. Minden alkalommal mélyen meg vagyok bántva, amikor a mostanság elharapódzott ficsúros szokás szerint valami morajlás fut végig a Tisztelt Házon Dénes János szólásra emelkedésekor. Nem tetszik a szófűzése, nyersessége egyes MSZMP-ből vagy KISZ-ből képviselővé előlépett alakoknak. Mit számít már a Munkástanács, a magánzárkás hónapok, az éhségsztrájk a börtönben, mit számít a forradalomnak az a veteránja, aki most is a népi oldalon áll... Szabadulásom után azonnal felkerestem a szüleit és megvittem a hírt meg az üzenetet, amit rám bízott.