Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-01 / 26. szám

1993. július 1. Magyar Fórum Csurka István ÁTVILÁGÍTÁS 3 mobilban. Megérkezésünkkor órákig kellett arccal a falnak, hátra tett kézzel állnunk. Egyesével vittek be bennünket a részeg, gumibotos és fegyveres pufaj­­kásokkal teli irodába, ahol beírták a ne­vünket, elszedték személyes tárgyainkat és kegyetlenül megverték valamennyiün­ket. A verésben nem a fizikai fájdalom az elviselhetetlen, hanem a megalázás. Nekem, mint korábban jó nevű ifjúsági atlétának, súlylökésben és diszkoszve­tésben értem el országosan is jegyzett eredményeket, el kellett tűrnöm szadista csiszlikek ökölcsapásait, pofonjait, mi­közben a részeg kórus röhögött és buz­dította a verőket vagy maga is beszállt egy-egy suhintásra. Gumibottal teljesen szétvertek egy selyeminget a hátamon, s miközben a vért mostam le az arcomról, az altestemet verték, s hogy tovább pü­­fölhessenek, hosszú mosakodásra kény­szerítettek. Mindez azonban az eljárá­son kívül történt és megismétlődött. A nőket is megverték. Éjszakánként sikolyok és üvöltések verték fel a fogház csendjét. Valaki beleőrült a kínzásokba. Levetette magát az emeletről. A smasz­­szerek rohangáltak a trepnin és vonszol­tak valakit valahová. Valahogy mégis­csak megismertük a házat és megtudtuk, hol van a Kisfogház. Már akkor is vé­geztek ki embereket. Bizonyosat nem tudtunk, csak a halálos sikoltásokból következtethettünk. Körülbelül három hétig voltam a Gyűjtőben. Mint később megtudtam, ezalatt méltató kritika jelent meg a Nép­­szabadságban a könyvemről, Kemény Györgynek, a Thália Színház későbbi dramaturgjának a tollából. Kemény nem tudott arról, hogy a méltatott fiatal író a hatóságok vendégszeretetét élvezi, s úgy látszik, a Népszabadság sem. Sza­badulásom után arról is értesülhettem, hogy az írószövetségben József Attila­­díjra való felterjesztésem is szóba került, mert ott sem tudták lefogásomat, vagy pedig így akartak nekem segíteni. Ké­sőbb az írószövetséget megszállták és feloszlatták, az írókat bebörtönözték. Kemény Györggyel csak a hatvanas évek végén találkoztam, amikor a Thália játszotta a darabjaimat. Valamikor, ké­sőbb pedig arról értesültem, hogy ön­gyilkos lett. Levetette magát az emelet­ről. Április közepén egy ügyészségi bizottság jelent meg a börtönben és sokunk elé egy nyilatko­zatot tett. Ebben az állt, hogy alulírott kérem közbiztonsági őrizetbe helyezése­met, mert egyrészt veszélyesnek tartom magam a közbiztonságra nézve, más­részt pedig meg is kell engem védeni a népharag elől. Formanyomtatvány volt, amelyet természetesen aláírtam, tudo­másul véve, hogy hat hónapra internál­va vagyok, valamint azt is, hogy ezt a hat hónapot kétszer minden további nél­kül meghosszabbíthatja a rendőrható­ság. Ez persze nem zárta ki azt, hogy az aláíró bíróság elé kerüljön, ha valami bűnére rábukkannak. Ez mindenesetre egy kis megkönnyeb­bülést jelentett: eddig nem tudtak egy vádiratra valót összeszedni ellenem. Vagy talán nem is akartak? Kistarcsára érkezve — a szállítás a fentebbi módon történt — sajátságos fo­gadtatásban volt részünk. Egy hatalmas betonterembe tereltek be bennünket, sű­rű gumibotcsapások közepette. A helyi­ségnek egyetlen vasajtaja volt és csak a csupasz betonfal. Hosszú órákig álltunk itt víz és ürítési lehetőség nélkül. Ez a megviselt szervezetű idősebbek számára rettenetes kín volt a hosszú, a rabszállí­tóban való zártság után. Aztán nyílt az ajtó és ábécésorrendben elkezdtek szólí­tani bennünket. Lehettünk vagy kétszá­zan. Amikor valakit kiszólítottak, rá né­hány másodperc, néhány tíz másodperc után pisztolylövés dörrent. A sok ember egymásra nézett. Vajon igaz-e, vagy blöffölnek? Mire én, a Cs betűs, sorra kerültem, kialakult az a nézet, hogy ez nem lehet igaz, képtelenség, hogy min­denkit főbe lőjenek, mégsem volt kifeje­zetten könnyű kimenni a kis cókmókkal a vasajtón. A kistarcsai életet most nem festem le. Óriási termekbe voltunk kétszázasával összezárva, és módszeresen zaklattak, gyötörtek bennünket. Valamikor nyár elején lehetett jelentkezni munkára. Az egyik állásponttípus az volt, hogy „ezek­nek” nem dolgozom, a másik az, hogy a munka kint lesz és elfoglal. Jelentkez­tem. A Budaörsi úti, Hadik laktanyába vittek bennünket Jobb körülmények közé kerültünk, katonák őriztek bennünket, ugyanazt a kosztot kaptuk, mint ők. A feladat az volt, hogy tisztába kellett tenni a lakta­nyát. A forradalom alatt ugyanis szovje­tek tanyáztak benne. Volt olyan hálóte­rem, amelyben fél méter magasan állt a már száradt emberi ürülék. Minden tönkre volt téve. Fertőtleníteni kellett és meszelni, eltüntetni a „kommunista em­ber” nyomait. Mégis jó volt. Kapcsolatot teremthet­tünk szeretteinkkel, kijárván a városba nyitott teherautók platóin, anyagvétele­zés céljából, beleszagolhattunk a „sza­bad” életbe, megszűnt számunkra az a teljes elzártság, ami az internált életét jellemzi. Látnom kellett, hogy az ország él és felejt. Uralkodó elem a félelem és a ma­gunkra hagyottság. És mindezzel szem­ben az élniakarás. Nyoma sem volt már a márciusban újra kezdjük szellemének. A forradalmat leverték, az új rend beállt, az ügy eldőlt. Más szemléletű emberként tértem vissza a táborba két hónapos kintlét után. A fegyvert is a kezében tartó em­ber elszántsága elmúlt belőlem, mert odakintről mindenki azt üzente, hogy azt ők már nem csinálják, nem tehetik és nincs is értelme. Más módszereket kel­lett végiggondolni. A túlerővel szemben, amely alattomos is, már értelmetlen a nyílt harc és nincs rá mód. Élve kell ma­radni, meg kell teremteni a feltételeket a túlélésre. Visszatértem után, augusztusban soro­zatos kihallgatásoknak vetettek alá. Egy háromnál mindig több tagú — volt úgy, hogy öt-hat — bizottság előtt kellett a kérdésekre válaszolnom. Ez más volt, mint az előző rendőrségi kihallgatások. A velem szemben ülők között kettő min­dig jól fel volt készülve belőlem. Olvasta írásaimat, ismerte főiskolai szereplései­met, mindent tudott a családomról, a kapcsolataimról. Érzékeltették, hogy fi­gyelnek mindenkit, aki odakint hozzám tartozik. Méghozzá nemcsak itthon, ha­nem odaát, Erdélyben is. Féltestvérem, apám első házasságából származó test­vérbátyám, aki csendőrtiszt volt, Nagy­váradon élt. Nem esett bántódása a há­ború után, mert zsidókat mentett. Most azonban szóba hozták, érzékeltetve, hogy mi mindenre kiterjed a figyelmük. Egyébként 44-ben láttuk egymást utoljá­ra, amikor én még csak tízéves voltam. 58-ban aztán letartóztatták és hosszú éveket húzott le a Duna-deltában, meg­betegedett és idejekorán elhalálozott. Egy-két ludovikás évfolyamtársával még össze-össze futok idehaza vagy kint, a nagyvilágban. Apám súlyos szívbeteg volt, anyám teljesen tönkrement, kemény böjtöket tartott, láttam, mennyire szenved miat­tam. Kihallgatóim pedig sejteni engedték, hogy rászállnak mindenkire, aki a kör­nyezetembe tartozik. Családom egyéb­ként apám jobboldali múltja miatt a számkivetettség és megtűrtség állapotá­ban élt 45 óta. Nekem nem volt, nem le­hetett olyan korszakom, mint nemzedé­kem sok más tagjának, amely még hitt a „szocializmusban” és a népi rendszer­ben, mert mi mindig alulról láttuk a tör­ténéseket. Nekünk már negyvenöt óta nem volt kétségünk a rendszer népelle­nes, nemzetellenes, galád voltában. De élni kellett. Mindent megragadni és többszörösen biztosítani. Eddig csak magamért voltam felelős, most minden felelősség a vállamra ke­rült. Ezek a kihallgatások, amelyek, mint már mondottam más jellegűek voltak, mint a lefogásomkoriak, jobban megvi­seltek, mint a szigorúak. Itt is sejteni en­gedték ugyan, hogy, ha kedvük tartja al­kalmazhatnak fizikai kényszerítést, még­sem ez volt a kínzó, hanem az, hogy nem tudtam, mit akarnak tőlem. Egyszer száraz jogászkodással bebizonyították, hogy akár kötelet is kaphatok viselt dol­gaimért, máskor pedig arról akartak meggyőzni, hogy semmi értelme az ittlé­temnek, ezzel már nem használok senki­nek és nemzeti hős sem lesz belőlem. Mindazonáltal csak a harmadik ki­hallgatáson bizonyosodott be előttem, hogy mit akarnak valójában. Ekkor volt a legnépesebb a bizottság. Több olyan ember is ült velem szemben, akit később viszontláttam a kultúra és a sajtó őrhe­lyein. Vitatkoztunk, irodalmi és filozó­fiai kérdésekről. Ők azt akarták látni, hogy én milyen állapotban vagyok, meg­főttem-e, én pedig az ő valódi szándéka­ikat szerettem volna kitapogatni. Hosz­­szú órákon át viaskodtunk. Lassan kibontakozott, azaz inkább felsejlett előttem a háttér. Itt Kistarcsán, a sokezer internált között, egyik őrize­tesként én értéktelen vagyok számukra. Az évfolyamom kikerült a főiskoláról és ott már nem tudok veszélyes lenni. Ők maguk mondták el, hogy közeli baráta­im, akikre nézve vallomásaimban ki kel­lett térnem, s akikkel összekapcsolni nem tudtak, már súlyos ítéletre számítva börtönben vannak. Gáli József, Angyal István. Az is kiderült, hogy az írók is ül­nek már és ügyükkel én nem vagyok ösz­­szekapcsolva. A forradalom alatt nem jártam bent az írószövetségben. Az ut­cán voltam, mert engem az érdekelt. „Ezek ki akarnak engedni” — szüle­tett meg bennem a felismerés. Kint kell nekik egy fiatal író, aki belátta tévedéseit, aki beáll a sor­ba és ezzel segít a társadalom eltompítá­­sában. Mindennek azonban feltételei is vannak, nekik biztosíték kell. Amikor utoljára vezettek fel, magam­ban már eldöntöttem, hogy aláírom. Vé­­gülis nem azért tettem, mert megijedtem a fenyegetésektől, nem is csak azért, hogy szüleimet és hozzátartozóimat megmentsem a gyötrelmektől és egyálta­lán nem azért, hogy megszabaduljak a további benttartástól, hanem elsősorban azért, mert elhatároztam, hogy módszert váltok és mert teljesen bizonyos voltam magamban: soha senkinek ártani nem fo­gok, soha semmit senkire nézve nem szed­nek ki belőlem, mint ahogy eddig sem szedhettek, hiszen mindenkit csak men­tettem, és végül halálosan biztos voltam abban, hogy a tollamat soha nem kapják meg. Viszont a tollamból kiszáradhat a tinta, ha itt bent senyvedek teljesen ér­telmetlenül. Tehát aláírtam. Nevet is kellett válasz­tanom, amelyen majd jelentek. Ez most látszólag úgy van előadva, mintha felmenteném magam. De ez nem igaz! Rettenetesen szégyellem az egé­szet, noha álltam a magamnak tett foga­dalmam, mert senkit és semmit nem je­lentettem és soha egy árulásnak minősít­hető mondatot le nem írtam. Mégis, egész életemben gyötört ez az aláírás. Egy ember kivételével soha senkinek nem tudtam elmondani. Ezt most semmi mással nem tudom bizonyítani, mint azzal, hogy most mindezt nyilvánosan feltárom. Hiába fe­nyegetnek és hiába zsarolnak, mondhat­nám azt is, hogy mindez hamisítás és hi­vatkozhatnék arra, hogy az adatokat megkezelték és hamisították és válogat­ták. Valakik talán sokkal jobban örülné­nek ennek. Félre lehetett volna állnom idejében, visszaülnöm az íróasztalhoz és akkor minderre nem került volna sor. Há­nyan tanácsolták mindkét oldalról! Én ezzel szemben úgy tartottam, s tartom ma is, hogy részemről ez lett volna a su­nyi gyávaság. Soha egy percig nem volt kétségem, hogy minderre egyszer sor ke­rül. Egy ilyen tényt nem szabad a sírba vinni, mert akkor az utókort is mérgezi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hazudjak önmentés céljából. Pontosan tudom, hogy mennyire manipulálták az adatokat és milyen iszonyatos bűnök vannak eltakarva. Ez azonban engem nem ment fel. Ezt tettem, tessék, itt va­gyok. Szabadulásom után hónapokig békén hagytak. Menyasszonyommal való első boldog összeborulásunkból élet keletke­zett. Decemberben megesküdtünk és 58 májusában megszületett a fiam. A fele­ségem kontírozó könyvelő volt az Utas­ellátó Vállalatnál, kis fizetéssel. Abból éltünk. Szereztem egy egyszobás társbér­letet, amelyről egy barátom mondott le a javamra az esküvő és annak kényszere következtében. Ez a lakás Angyal Istvá­né volt azelőtt. Beköltözésünkkor egy vassodrony és rá három matrac volt bú­torként a birtokunkban. A sodrony alá faragtam négy tuskót, hogy megemeljem a földről. Boldogok voltunk. Éjszakán­ként mindketten felrezzentünk, ha meg­állt a ház előtt egy autó. Ez a félelem nem szűnt meg akkor sem, amikor megjelent a képben az elv­­társ, aki emlékeztetett, hogy van nekem egy másik nevem is és azért nekünk be­szélgetnünk kell. Elővett egy noteszt és beleírta, hogy egy hónap múlva mikor és hol kell találkoznunk. Közben vizsga nélkül kiállították a diplomámat a főiskolán. Új főigazgató volt Olthy Magda személyében, aki jóin­dulatú volt hozzám. A találkozón megint egy bizottság előtt találtam magam. Nehéz volt elválasztanom, hogy ki­hallgatnak vagy meghallgatnak. A főnö­kük láthatóan egy kicsi, rosszarcú, gyű­lölettől frecsegő elvtárs volt, aki nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy hama­rosan visszakerülök, ha nem teljesítek. Nem tetszett neki az állástalanságom. Miért élek én a feleségem nyakán? Nem kell nekem éjszakánként a teherpálya­udvaron vagont kiraknom, van nekem diplomám, amivel részt vehetek a szoci­alizmus építésében. Nem sokkal ezután aztán ismét egy bi­zottság előtt álltam, de ez már civil tár­saság volt. A Kiadói Főigazgatóság em­berei, meg a Népszabadság mindentudó elvtársai biztosítottak jóindulatukról, emlegették a tehetségemet. Kaphatok ál­lást, akár jót is, ha leteszem a garast. Ez volt a leszűrhető tanulság, írnom kellett volna tehát valamit, ami a rendszer mel­letti kiállásként lett volna értelmezhető. Ezen az áron aztán nemcsak fix jövede­lemhez jutottam volna, hanem semmi sem állta volna útját annak, hogy derék hálózati személy váljék belőlem, akin szá­mon lehet kérni a környezetét. Ezzel szemben én regényt írtam — Hamis tanú — és minden szerdán és szombaton 20 vagy 40 forintokkal kimentem az ügető- A Gyűjtőben hozott össze jósorsom mindmáig megbonthatatlanul barátom­mal, Dénes Jánossal, az 56-os Munkásta­nács egyik vezéregyéniségével. A zsú­foltság nemcsak hogy egy cellába, de egy emeletes vaságy alsó részére kény­­szerített bennünket. Ilyen körülmények között csak azok nem utálják meg egy­mást és csak azok képesek életre szóló barátságot kötni, akiket valami mély életigazság, azonosság köt össze. A szé­kely származású, de már ízig-vérig kőbá­nyai Munkástanács-vezetőre, a nálam három-négy évvel idősebb Dénes János­ra még hosszú és keserves börtönévek vártak, de a magyarság iránti és a forra­dalom iránti elkötelezettségét nem tud­ták megingatni. Minden alkalommal mélyen meg vagyok bántva, amikor a mostanság elharapódzott ficsúros szo­kás szerint valami morajlás fut végig a Tisztelt Házon Dénes János szólásra emelkedésekor. Nem tetszik a szófűzése, nyersessége egyes MSZMP-ből vagy KISZ-ből képviselővé előlépett alakok­nak. Mit számít már a Munkástanács, a magánzárkás hónapok, az éhségsztrájk a börtönben, mit számít a forradalomnak az a veteránja, aki most is a népi olda­lon áll... Szabadulásom után azonnal felkeres­tem a szüleit és megvittem a hírt meg az üzenetet, amit rám bízott.

Next