Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-22 / 29. szám

8 Lokálpatrióta önkormányzatok Legszebb a hazai mm Örvendetes, hogy a te­lepülések kezdik becsülni múltjukat, tör­ténelmüket, számon tartják nagy fiaikat. Igaz ez kicsi falvakra éppúgy, mint városok­ra. Nem mellékes per­sze, hogy milyen szelle­mű önkormányzat ke­zében van a hatalom, a vezetés. A Fejér megyei kis­község , Sárkeresztes, most a falu 800 éves fennállását készül au­gusztusban megünne­pelni. A mindössze 1271 lelket számláló település arra vállal­kozott, hogy felkutat­ja múltját, s egy héten át tartó kulturális ren­dezvénysorozattal hív­ja fel magára a figyel­met. Gyula lokálpatrióta vezetői pedig a város nagy szülöttjének, Er­kel Ferencnek a cente­náriuma alkalmából bővítették ki, tették még gazdagabbá a Gyulai Napok rendez­vényeit. Helyet adott a város könyvtára az Er­kel Ferenc Társaság ál­tal szervezett tudomá­nyos emlékülésnek, ahol egy évszázad táv­latából zenetörténészek értékelték Erkel életét és munkásságát. A gyulai Várszínház­ban Erkel-műveket mu­tattak be júniusban. A kolozsvári magyar opera társulata nagy si­kerrel játszotta a Bánk bánt és a Brankovics Györgyöt. Ez utóbbi ki­vételes élményt nyúj­tott a zeneértőknek, ze­neszeretőknek, ugyanis ritkán játszott opera. Különleges politikai pikantériát adott a da­rabnak a jelenkor törté­nelme. Tudniillik a da­rab címszereplője, Brankovics György szerb fejedelem, aki el­árulta a magyarokat, megtagadta adott sza­vát. Ezért aztán — le­het, hogy a Jóistentől? — kegyetlen büntetést kellett elszenvednie: fiait megvakította a tö­rök, lányát hárembe hurcolta. Az idős mester ezen művén már jelentő­sen érződik Wagner ha­tása, de — különösen a finálékban — kihallik a nagy olasz zeneszer­ző, Verdi megterméke­nyítő szelleme is. Kivá­ló alakítást nyújtott Mara szerepében Mar­ton Melinda, s a cím­szerepben Molnár Já­nos. Esetenként magá­val ragadóan énekelt a Cselebi agát megfor­máló Szeibert István. Külön említést érdemel a társulat kórusa, amely összeforrottságá­­val, kiváló hangi adott­ságával nyújtott él­ményt a hallgatóság­nak. A gyulai Várszínház­ban tartották meg júli­usban Sütő András Az ugató kutya című da­rabjának az ősbemuta­tóját, de ugyanitt lát­hatja a közönség au­gusztusban Shakes­peare Hamletját is. Ezenkívül novemberig néptáncfesztivál, táncverseny és népmű­vészeti kiállítás vonzza többek között a látoga­tókat Gyulára. b­y ______________________| A gyulai Várszínház és a város címere 1993. július 22. Magyar Fórum Sütő András új drámájának bemutatójáról Miről ugat a madár? Századunk sajátja, a történelmi hullámvasút egyaránt érinti a kort átélő kisembert és a jelensége­ket megmagyarázni igyek­vő írót. Az évtizedes kény­­szerűségek elleni szólásra, a lázadásra mindig a mű­vészember ítéltetett. Sütő András új jelentkezése több, mint egy színmű be­mutatója. A tragikus március után három esztendővel a szó ereje igazolja a szerzőt furkósbottal el nem vehe­tő gondolataiért. Igaz, Sü­tő korábban, majd’ évtize­de, megírta, majd hosszú időn át javítgatta legújabb darabját, Az ugató mada­rat, így annak aktualitása jelentősét veszített súlyá­ból, köszönhetően e térség földrengésszerű politikai változásainak, de a mosta­ni vállalás, a Kárpát-me­dencei nemzeti identitá­szavarok zűrzavarokká vá­lásának korában, több mint csokornyakkendős premier, színpadi meghaj­lás. Olyan szimbólum, amely méltán fricskázhat­­ná meg a nagyhatalmak, az új kéjurak orrát, ha egyáltalán figyelnének ránk. A HÁROMFELVONÁ­SOS DARAB története, túl az utópisztikusságon, nehezen hihető, követhe­tő, hiszen logikai bukfen­cek sorozatát veti közel három órán át. Sütő prob­lémaérzékenysége felál­­doztatott a politika oltá­rán, így darabjának ereje (amely tíz éve egészen más jellegű lehetett vol­na), nem éri el a korábbi művek (Egy lócsiszár vi­rágvasárnapja, Advent a Hargitán, Káin és Ábel, Csillag a máglyán) ele­mentáris erejű morális ér­tékét. Sic transit gloria mundi? Nem. A példabe­széd, a megmaradás, a megalkuvás, a szolgahű­ség egy diktatórikus re­zsimmel szemben a ki nem mondott gondolat éreztető erejével hat, ugyanakkor egy átmeneti társadalomban igazából nem helyezhető el. Sütőt sem kerüli el a „diktatúrá­ból demokráciába” színjá­ték íróölő hatása — elmo­sódtak a falak, nem tudni, meddig lehet (mert látszó­lag mindent lehet) szem­ben állni és főleg kivel. Ez a darab három síkon háromszor kezdődik. A ki­szélesített nyitóképben Bodor Péter, az élő legen­da, a forradalom és sza­badságharc leverése után két esztendővel önmagá­val sakkozik a marosvá­sárhelyi börtön ketreccel­lájában, és az új hatalom­hoz szegődött székely őr legnagyobb megdöbbené­sére mattolja hülyébbik énjét. A második drámai indítás (miután Bodor ki­vételével groteszk herce­hurca után felmentették az összes rabot), az, ami­kor a Vásárhely-szerte csodált, gyönyörű­ fensé­ges hölgy, a R­iédey gróf­nő hazugsággal (miszerint Bodor Péter már rég ha­lott, okmány is van róla, s akit a bírák elítélnek az egy másik Bodor, jelesül Lajos, az ikertestvér) ki­menti régi szerelmét a ha­lál markából. A túléléshez hazugság kell. Turpisság kérdése, hogy Péterből Lajos, élőből holt, halott­ból eleven legyen. Mindez azért tragikus, mert ez a diktatúrák jellemzője, a rettegés orvossága, a meg­félemlített igazmondás egyetlen útja. A történé­sek idején már túl va­gyunk a véres Haynau-ter­­ror megtorlásain, és a kon­szolidált Bach-huszárok szervezik a besúgóhálóza­tot. A harmadik darabkez­det a vágy-, álom-, képze­letszülte Petőfi-jelenés. Ezernyolcszázötvenegy­ben. A sütői példa olvasata kettős. Az anyaországban és az Erdélyország—Ro­mániában mást-mást je­lentenek ugyanazok a sza­vak, más-más a politikai kicsengése egyazon mon­datnak. Ez ellen egyetlen szerző sem védekezhet, hi­szen a textusból ki-ki azt hall ki, kivéve ha ’’süket”, amit és ahogyan akar. MAGYARORSZÁGON A BÖRTÖNBEN eszká­­bált madár ugatásának je­lentősége megszűnt. Jogál­lam, demokrácia van ki­alakulóban, üldözöttség­­től senkinek sem kell tar­tania. Erdélyország—Ro­mániában ez a funkció, a korábbinál lágyabb for­mában, de ellenkező tölte­tet kap. És e kettő jelzés­fogalom-, elvi- és gyakor­lati rendszersík közé szo­rul az erdélyi magyarság. A megbocsáthatatlan bűnt Sütő a diktatúra, a kon­szolidáció, a demokrácia szemére egyaránt veti. Elítéli az utópisztikus for­radalmár-alkatokat (Kos­suth, Makk), de megveti a megalkuvókat, az oppor­tunista szervilizmussal sorbaállókat, és nyíltan szembeszáll a véres ön­kényuralmi rendszerek milyenségével. (Ott téved, hogy a mai szemmel abba a korba látott hazafiasá­­got erőteljesen megkérdő­jelezi az akkori politika, a „nekem is jó, neked is jó, csak hagyjuk egymást bé­kességben” alkusziszté­ma.) A gyulai vár egyedi akusztikájának, térbeli el­helyezkedésnek köszönhe­tően az álmot hitelesen színpadra lehetett vinni. Az előadás önmagán hor­dozza a darabban meglé­vő logikai ellentmondáso­kat, illetőleg azt, hogy va­lójában nem derül ki, miért is ugat, és ugattat az a madár, és a kutyából miért lesz szalonna helyett madár? Sík Ferenc rendezése a látvány, a helyzet adta le­hetőségek maximális ki­használásán túl azt az ér­téket is magában hordoz­ta, hogy minden fontos gondolatot helyén ha­gyott. Az viszont már hi­ba, hogy mindezek szinte szavankénti hangsúlyt kaptak, így elveszett a ter­mészetes beszéd ereje, közvetlensége. Sík a lát­ványt egy kicsit a művé­szet elé helyezte, amivel Gyulán nem volt különö­sebb gond, de annál na­gyobb baj lehet belőle ősz­szel a Nemzeti Színház­ban, ahol nincsenek ter­mészetes várfalak... A SZÍNÉSZI MES­TERSÉGET is eléggé ek­lektikusan mutatták be, a zömmel a Nemzeti társu­latát alkotó művészek. Egyedül Fü­löp Zsigmond Horváth Csongora volt az a karakter, amely a legtisz­tább színészi eszközökkel, megfelelő alázattal, érthe­tő, szép magyar beszéddel, és elegáns játékkal vázolta fel a tanítványai által el­árult, diliplecsnivel felru­házott nemes lelkű, igaz hazafi, shakespeare-i bo­­hócjellegű igazmondó fi­gurájának ívét. Tetszett Fonyó István lapszerkesz­tője, amely a császár mel­lett és ellen is tud verselni, ám ezt lelkileg nem tudja elviselni; Csíkos Gábor székely őre, amely jelleg­zetes góbésággal keresi tenmaga nyugalmát; Sö­rös Sándor erőteljes, láng­lelkű, valójában petőfis forradalmára; Izsóf Vil­mos emberi, a győztes konszolidációnak megfe­lelő helytartója, és Koncz Gábor gunyoros, időnként vad cinizmusba hajló Bo­dor Pétere. Régóta meglé­vő problémára világít rá mindennél fényesebben a Sütő legszűkebb pátriájá­ból, Marosvásárhelyről ér­kezett Gáspár Imola Rhé­­dey Claudiája. Nevezete­sen: hiába írta, a hírek szerint, neki a darabot a szerző, nem egyeztethető össze az erdélyi és az anyaországi magyar nyel­vű színjátszás. A stílusok annyira eltérnek egymás­tól, hogy önmagukban kell nézni és vizsgálni eze­ket az értékeket, keverni őket nem szabad, mert az előadás egésze veszítheti el ezáltal hitelességét. Csűri Ákos Még a börtönben (Fonyó István és Koncz Gábor) Ilovszky Béla felvétele

Next