Magyar Fórum, 1995. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-06 / 27. szám

VII. évfolyam, 27. szám KÖZÉLETI HETILAP 1995. július 6. ámulatos a leleményesség,­­­s amellyel magyar honfitársaink­­ megnyugtatják önmagukat, hogy valamely éppen adódó kihívás­nak miért nem fognak elébe menni, miért nem hajítják vissza az arcukba dobott kesztyűt, miért nem mondják ki a kimon­dásra kívánkozót, szóval, hogy miért is nem azt teszik, amit tenniük kellene és amit maguk is tenni vágynak amúgy. Olvasom Bözödi Györgynek, a néhány éve halott erdélyi írónak hat évtizede pa­pírra vetett regényét, a kisebbségi sorsot bámulatos lényeglátással és művészi erő­vel ábrázoló Romlást. A képzeletbeli szín­magyar székely falucska jobb sorsra érde­mes unitárius papja, aki őszintén és teljes szívvel aggódik népéért, magányos, bor­gőzös estéin forradalminak is minősíthető bátor terveket sző, hogy mit is fog ő mon­dani vasárnap a szószéken, vagy mit fog írni beadványában a román állami szer­veknek. Aztán addig tervezgeti nagy tet­teit, míg el nem felejtődnek, okavesztetté nem válnak. Amikor pedig sivár sorsa egy vissza nem térő alkalmat nyújt neki, hogy életében először és valószínűleg utoljára jelentős román néptömegek és notabilitá­­sok előtt öntse ki a szívét, a készülődés perceiben, a borotválkozás alatt bravúros logikával győzi meg magát arról, hogy ez az alkalom még nem az az alkalom, amire mindig is vágyott, meg aztán „bátorítgatta magát tovább - ha én a magam nevében be­szélnék, nem félnék semmitől, ele így most nemcsak magamra, hanem az egész ma­gyarságra megharagítom az ottlevőket. (...) A bizonyítékok egész sorozatával sike­rült igazolnia magának, hogy a gyávaság oka nem őbenne van. (...) Annyira belebá­torodott ebbe a gondolatba, hogy a legna­gyobb erénynek tűnt fel előtte a meghu­­nyászkodás. ” 1995-ben hányan vagyunk, akik ne is­merhetnénk magunkra a székelység lelké­szének okoskodásából? Ma bizony mi va­gyunk Bözödi unitárius papja, mi jövünk rá - itt és most és mindennap, nem kis megkönnyebbüléssel -, hogy a mai alka­lom valójában még nem az az alkalom lesz, amikor ringbe kell szállnunk a nem­zet ellenségeivel. Ezért fejezzük be vidá­mabban a borotválkozást, mint ahogy el­kezdtük. És persze továbbra is fenntartjuk, hogy az az alkalom - az igazi - is el fog jönni egy­szer, és mi állunk elébe, és akkor aztán majd megmutatjuk... De a „reáliák” mai viszonyai közepette csak ártanánk ma­gunknak és az ügynek is, ha fejjel men­nénk a falnak. Innen ered gyávaságunk szerelemgyermeke, az úgynevezett centrumpolitika, és mindaz, amit ma Ma­gyarországon ezen értenek. Ennek lénye­ge, hogy meg kell találni azt a pontot a po­litikában, amely sajátságos helyzete foly­tán nem tartozik sehová, valójában nem küzd senkiért, de senki ellen sem. Az ilyen centrista férfiú politikusnak álcázott apoli­­tikus, aki döntéseiben soha nem a nyilván­való módon cselekszik, hanem attól elté­rően, esetleg pontosan ellenkezőleg. Vegyünk egy példát: tűz van. Ilyenkor minden normális ember rohan telefonálni a tűzoltóknak. Nem így a centrumpoliti­kus. Azt ő sem tagadja, hogy tűz van, erő­sen sajnálkozik, hangosan kijelenti, hogy a tüzet el kell oltani, szervez, dirigál, irá­nyít - de a tűzoltókat nem értesíti. „Ne keltsünk fölöslegesen pánikot!” - mondja bölcsen. A ház hamuvá ég. A centrumpoli­tikus pedig az ünnepségen, ahol kitüntetik a tűzoltásban való részvételéért, kijelenti, mindent megtettek, amit lehetett, és kü­lön üdvözlendő, hogy a tűzoltóság, meg­őrizve józanságát, nem vonult ki, ami csak növelte volna a káoszt, és a fecskendők vize további vízkárokat okozhatott volna az amúgy is adott tűzkár mellé. A centrumpolitikus egyenesen megveti a primér reakciókat. Neki a 6x6 nem 36, hanem 16+20, ha egyáltalán válaszol rá, és nem teszi fel a kérdést: „Célszerű ezt pont most, ebben a helyzetben feszeget­nünk?” A klasszikus értelemben vett poli­tikus az érdekegyeztetések tudora, a cent­rumpolitikus az elvárásoké. A kettő össze­egyeztethetetlen. A valódi politikus sem grállovag, kegyetlenül harcol érdekeiért, de hozzá képest a centrumpolitikus csúcsprofi, aki „elvi politikát” folytat, vagyis olyat, aminek semmi realitásalapja nincsen, tehát reális prognózisokkal nem befolyásolható. Az ő elvi politikája nem ismer semmiféle taktikázást, vagy kiszá­míthatatlan improvizációt. Legfontosabb szabálya éppen az, hogy ellenfeleit soha ne lepje meg váratlan húzásokkal, így a centrumpolitikus erősen hasonlít a szí­nészhez. Nemcsak azért, mert előre beta­nult szerepkönyv szövegét mondja, és et­től el nem tántorítható, de azért is, mert tapsra vágyik. Az ő közönsége persze nem afféle színházbérletesekből áll, hanem a Parlamentben keresendő és nem utolsó­sorban a partner pártok vezetőségében. 1989/90 körül volt némi reményünk, hogy végérvényesen megszabadulunk et­től a fajtától, de mára már csak a debili­­sek hiszik így. A centrumpolitika újból vi­rágkorát éli, hiszen őket a valóság bármi­féle bunkója sem lendítheti ki higgadt, „szélsőségmentes” pozíciójukból. Bözödi hőse abban az önáltatásban pa­zarolta el életét, hogy még nem jött el az idő a cselekvésre. Vagyis taktikai okokból egyre várta az alkalmasabb időket, amik rendre elmaradtak persze, mert a történe­lem már csak olyan, hogy egyre alkalmat­lanabb időket szül. De neki még meg lehet bocsátani a hezitálást, mivel pap és hivatá­sa által hiheti, ha hiszi, hogy elég a ma­gyarság megmaradásához az a belső hit és szeretet, amivel ő a gondjaira bízott nyájat vezeti. Ha egy pap hisz a szeretet történe­lemformáló erejében, igaza van, de ha egy politikus erre épít, akkor pancser. A névte­len bolsi, aki a híres plakát lózungját meg­fogalmazta, az összes politikai pártok és politikusok nevében járt el: „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova kell!” Csakhogy a centrumpolitikusnak kizá­rólag érvei vannak, ökle nincs. Egy irinyó­­pirinyó sem. Mivel ezt ő is tudja, úgy tesz, mintha lenne, de merő higgadtságból és a szélsőségirtózattól vezérelve mindig a zsebében tartaná. . Szőcs Zoltán Centrumkodók Is^QIHP K­isz DOim?

Next