Magyar Fórum, 1995. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-06 / 27. szám

1995 július 6. Magyar Forf­m KETTŐS TÜKÖRBEN - KETTŐS TÜKÖRBEN - KETTŐS TÜKÖRBEN Göncz és a vasbordé­nak­­ cx-VO IV * P­rolongált köztársasági elnökünk nyilatkozott a „Magyar” Televíziónak az újraválasztását követő vasár­napon, fő műsoridőben, hadd lássa, hallja mindenki, miként vélekedik a legfőbb közjogi méltóság - úgy általában - Ma­gyarország társadalmi viszo­nyairól. Dolgozószobájában készült az interjú, kellemes ér­telmiségi miliőben, háttérben könyvek, oldalt olvasólámpa. A riporter fontos ügyekről kér­dezte az államfőt: alapszerző­désekről, megszorító intézke­désekről, a kultúra és az okta­tás helyzetéről. Folyt, folydo­­gált a beszélgetés, mígnem szó­ba került a privatizáció is. Az embereket irritálja egyes réte­gek gyors és látványos meggaz­dagodása, s ez érezhetően poli­tikai feszültséget okoz, hogyan vélekedik erről az elnök úr, hangzott a kérdés. Göncz Árpád a történelem kútjából merítette a választ, íme: Cromwell seregének elit­je, a vasbordájúak sok csúnya­ságot követtek el Írországban, mondhatni, nem tisztázott kö­rülmények között szereztek ott egyet s mást. Pár év múlva azonban lordok lettek, uno­káik pedig már költők. Csak az első millió megszerzésének módját ne firtassa senki, a többivel a vagyonosok már el tudnak számolni. Hogy teljesen világossá vál­jon számomra az elnöki okfej­tés, utánanéztem a cromwelli magánosításnak. Először néhány szót az előzményekről: az angol VIII. Henrik felvette az Íror­szág királya címet, ami önma­gában még nem lett volna kü­lönösebb baj, ha saját protes­táns vallását nem akarta volna mindenáron ráerőszakolni a katolikus írekre, akik folyama­tosan lázadtak e törekvés el­len. Megmozdulásaikat rendre leverték, megtorolták. A zöld sziget őslakóit az angolok poli­tikai jogfosztottá tették, szer­tartásaikat betiltották, vallásu­kat nem gyakorolhatták. Uls­­terbe angolokat és skótokat te­lepítettek. Az ír föld kincseit Angliába szállították, az ír ipart tönkretették. Az írek földtulajdonjogot nem szerez­hettek, csak bérlők lehettek. Sorsuk Cromwell hatalmának kiteljesedésével végleg megpe­csételődni látszott. A hadvezér a vasbordájúak élén rárontott Írországra, a „puritán” katonák nem ismer­tek kegyelmet. A diktátor tet­tei közül kiemelkedik a drog­­hedai vérfürdő 1649 őszén, amikor az elfoglalt város Szent Péterről elnevezett temp­lomát felgyújtotta az oda be­menekült bennszülöttekkel együtt. A győztes sereg rabol, fosztogat, majd következik a „konszolidáció”: minden földbirtok az angoloké, a köz­­igazgatás posztjain angolok, mindenütt angolok. Az írek százezrei távozni kényszerül­nek hazájukból, a többiek alá­vetettek, szinte rabszolgák. Arról nem szól a fáma, há­nyan lettek e turné angol résztvevői közül lordok, majd leszármazottaik hogyan ver­seltek. De Göncz elnöknek el­hiszem, hogy így történt. Hogy az íreket ez később mennyire vigasztalhatta, az elképzelhető. Közelebbről érint viszont bennünket a konkrét kérdésre adott metaforikus felelet ér­telmezése. Göncz Árpád író is, nem szokatlan tehát számá­ra a képzettársításos kifejezési mód. A belemagyarázás szán­déka nélkül leszögezhető, hogy országunk első polgára szerint is hibádzhat valami a privatizáció körül. A drámai szereposztásban azonban bi­zonytalan vagyok: ki itt az ír, ki itt az angol, s főleg: kicsoda Cromwell. Nem vagyok türel­metlen, úgysem siettethetem a hasonlatban fölsejlő választ. Eposzban megéneklik majd az unokák. Zsilka László „Megindultunk a fejlődés útján a jövő társadalma felé. DLUHOPOLSZKY L­ÁSZLÓ RAJZA IS LUS W1UJ11~ M­iután a mostani kormány többhónapos helyben­­járás után kibillentette magát a semmittevésből és munkálkodni kezdett, egyre-másra produkál­ta a különféle ballépéseket, a miniszterelnöki szóhasznála­tot kölcsönvéve­ a balhékat. Azért, hogy egy-egy ilyen balhé valamennyire kisebbnek látszódjék, tenni kell vala­mit az elhomályosítás érdekében. Erre kiválóan alkalmasak az ellenbalhék. Olyan ügyeket kell találni vagy kreálni, amelyekkel be le­het fogni a kormánybalhéra rácsapó parlamenti, vagy parla­menten kívüli ellenzék száját. Az utóbbi hónapokban kijutott a kormánybalhékból. Kellett hát valami, ami egy kicsit eltereli róluk a közvéle­mény figyelmét. Erre a szerepre szánták a legújabb titkos­­szolgálati botrányt. A hullámok felkorbácsolását Katona Béla miniszter valószínűleg nem vállalta, inkább átadta a helyét olyannak, aki kapható volt rá. Nikolits István vállal­ta, és végig is csinálta a komédiát, amelyről mostanra már alig-alig ejt szót bárki is. Legutóbb a Parlament nemzetbiztonsági bizottsága is el­vetette a letűnt kormánynak és illetékes minisztereinek a politikai felelősségét. Gondolhatnánk: na, akkor végre ki­fújt az ügy. Még egy MSZP-s képviselő bizottsági tag is bele­rondított az elképzelésbe, mert az ellenzéki pártokkal sza­vazott. Nem így Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselő. Szerinte „az előző kormánynak van felelőssége” az ügy­ben, mert a „polgári titkosszolgálatokért felelős személyisé­gei igenis visszaéltek a szabályozatlansággal”. Ő csak tudja. Neki már csak tudnia kell. Bizonyára kellőképpen ért is hoz­zá, hiszen már hosszú ideje közel van a titkosszolgálatok­hoz. Évekig a BM III/III Csoportfőnökség célszemélye volt, szoros megfigyelés - úgy mondták: feldolgozás - alatt állt, majd 1990-től folyamatosan a Parlament nemzetbiztonsági bizottságának a tagja. Most mégis olyanokat állít, amik ellentmondanak az előbbi feltételezésnek. Miért? Hát ezt nem lehet tudni, csak sejteni legfeljebb. Talán még korai talonba tenni ezt az ellen­balhét, mert a Budapest Bank-ügy és a Bokros-végkielégítés ügye sem zárult le teljesen, még ha az érintettek nagyon is szeretnék befejezettnek tudni mindkettőt, hiszen itt van az újabb balhé, a miniszterelnöki Süddeutsche Zeitung-ügy. Az állítja továbbra is Kőszeg Ferenc ellen balhényújtó nyi­latkozatában, hogy ezek a fránya titkosszolgálatiak a gazda­sági és politikai élet vezető személyiségeiről, sőt újságírók­ról is gyűjöttek alapinformációkat, valamint parlamenti képviselők után is vizsgálódtak. Kőszeg képviselő úr elvárá­sa ezek szerint az, hogy legyenek olyan állampolgárok akik valamiféle védelmet élveznek, akik után nem kotorászhat a titkosszolgálat. A talpasokat, bennünket, a nagy többséget kaszálhatnak, ahogyan akarnak, ez nem fáj a képviselő úr­nak, csak az említett kiváltságosokat ne bántsák. Ezek sze­rint úgy legyen, mint a letűnt negyven évben? Úgy, mint amikor Kőszeg Ferenc is a választóvonal alatt volt? Mert ak­kor létezett egy titkos belügyminiszteri parancs, amely téte­lesen felsorolta azokat, akiknek a titkosszolgálat - akkori­ban úgy mondták: az állambiztonsági szervek - a közelükbe sem mehettek, rá se nézhettek, a nevét le sem írhatták. Volt olyan főelvtárs, aki megtiltotta, hogy az utcába, ahol lakott, a figyelőszolgálat emberi betegyék a lábukat, még ha egy kémgyanús pasas, vagy egy ellenzéki értelmiségi arra is lóf­rált. Lehet, hogy ezt akarja Kőszeg Ferenc? Ezt a kiváltsá­gos világot akarná? Most hogy a választóvonal fölé került, elfelejtette az 1990 előtti éveket? Hja, most az akkori megfi­­gyeltetőivel van koalícióban! Az előbbieknek áttekintették az életrajzukat - panaszko­dik Kőszeg képviselő úr. Na és? Mi titok van egy vezető, egy képviselő, egy gazdasági csúcsgóré, vagy vezető újságíró életrajzában? Netán van? Akkor meg bizony semmi helye a kiváltságosok kasztjában! Akkor itt a helye közöttünk, szür­kék között. Itt őrizgetheti a titkait. Itt különben sem kíván­csi rá senki. Nagyon csodálkoztam Kőszeg Ferencnek azon a nehezte­lő kijelentésén, hogy ezek a haszontalan titkosszolgálatok vették a bátorságot, és ezeket a fontos embereket - mond­juk így: a védenceit - leellenőrizték a bűnügyi és titkosszol­gálati nyilvántartásokban. Megnézték, hogy a neveik szere­pelnek-e - mondja. Vajon Kőszeg Ferenc tudja-e, hogy mit jelent ez valójában? Elmagyarázta-e neki a saját vagy a párt­ja titkosszolgálati szakértője, hogy a priorálás kifejezésnek mi a bűnügyi-operatív és titkosszolgálati értelmezése és je­lentősége? Ez aligha történhetett meg. Amióta ezek a szolgálatok léteznek és a nyilvántartási rendszereket kitalálták, megkerülhetetlen intézkedésnek számít a priorálás. Ha Kőszeg Ferenc ezt a tevékenységet, a bármilyen formában látókörbe kerültek nyilvántartásokban történő ellenőrzését is kasztosítani akarja, akkor a végső ered­mény borítékolható. De az a cél elérhető másképpen is. Sür­gősen törvényt kell alkotni a magyar titkosszolgálatok meg­szüntetéséről. Ez még egy Bokros-pót csomagba is beleférne, mint takarékossági intézkedés. A Kőszeg-féle korlátozás ugyan­is egyértelműen a titkosszolgálatok ellehetetlenüléséhez ve­zetne. Ezt meg bizonyára a kormánykoalíció sem akarja. (Mostanában biztosan nem akarja.) Valójában Kőszeg képvi­selő úr sem akarhatja, mert ha ez bekövetkezne, parlamenti nemzetbiztonsági bizottságra sem lenne szükség. Mire volt jó akkor ez az egész?Talán csak arra, hogy ez a kitalált ellenbalhé minél tovább tartson, minél hosszabb ideig lehessen csámcsogni rajta, vitatkozgatni, nyilatkozgat­­ni. Egy-két hét és elfelejtődik az egész. Újabb balhék jön­nek majd, melyekre újabb ellenbalhékat kell kitalálni. Pozsonyi István 3 _________________ HEG A LEVEGŐ M­únius 25-én a „Magyar” Televízió egyes csatornája műsor­­­­változást jelentett be. Este nyolc órától az újraválasztott VJ Göncz Árpád adott közszolgálati interjút. új Egyebek között tudomásunkra hozta, hogy Magyarországnak van egy mosolygós és van egy nem mosolygós fele, és hogy „megindultunk a fejlődés útján a jövő társadalma felé”. (Ó, szocreál!) S hogy idáig jutottunk a fejlődésben, az „Isten csodá­ja”- OlC~U . A tévénéző ámuldozhatott, hogy a Magyar Köztársaság elnöke mennyire elégedett a vidéki önkormányzatok gazdagságával is, amelyek mellesleg épp most megyegetnek tönkre. Göncz Árpád kifejtette, hogy szerinte a jövőben elsőbbséget kell élvezzen az oktatás, a művelődés, a szociális ellátás, a kultú­ra, a kutatás és az egészségügy. Ezután a riporter nem kérdezhe­tett egyebet, kicsusszant a száján a slusszpoén: „Ezért írta alá a Bokros-csomagot?” Göncz a továbbiakban meg­magyarázta azt is, hogy tulaj­donképpen nem igaz, hogy or­szágunk polgárainak nincs jö­vőképe. Mert van - mondta -, csak „holnap-képük nincs”. (Lásd: távoli jövő és jelen idejű szellemi leépülés.) Beszéde végén csodálkozá­sát fejezte ki afölött, hogy Ungváron zászlókkal és feszü­lettel fogadták a kárpátaljai magyarok, s úgy énekelték a Himnuszt, hogy remegett a le­vegő. „Ezt, amíg élek, nem fogom elfelejteni” - mondta. Örvendetes tapasztalat! Re­méljük, ha jobban megismer­kedik a magyarsággal, már nem fog ennyire csodálkozni, hanem természetesnek veszi, hogy a magyar Himnuszt a ma­gyarok magyarul éneklik. S ha ezt több magyar teszi egyidejű­leg, akkor általában­­ remeg a levegő. Bágyi Bencze Jakab .xamxL' q- Új szerepben Horn figura? Ar­nkényuralmi rendszerekben, s­­ ha a diktátorok buknak a fe­­jük is porba hullik. Hatalmuk és életük vége azonos időpontban kö­vetkezik be. Polgári demokráciákban (a posztkommunista látszatdemokrá­ciákban szintúgy) nincs összekötve a hatalom és az élet befejezése. Mi­niszterelnökök, államfők többnyire jövedelmező polgári foglalkozással, netán hivatással is rendelkeznek. Megválasztásuk előtt ebben tevé­kenykednek, munkálkodnak a köz javára. A látszatdemokráciákban azonban itt is becsúszik egy kis bibi. A polgári demokráciától való eltérés, másság. A kommunista diktatúrában pályát kezdett és ott megdicsőült „szakem­berek” többségének ugyanis nincs igazi polgári foglalkozása. Pártfunk­cionáriusként indultak el a karrieriz­mus útján. Hosszabb szakmai gya­korlatuk többnyire csak népbutítás­ban, szemfényvesztésben van. Még akkor is, ha egyesek valamiféle diplo­­ma­papírra is szert tettek. Ők hogyan térhetnek vissza „ere­deti” foglalkozásukhoz? Városszerte terjed a hír, Horn Gyula kormányelnök politikája csú­fosan megbukott, a miniszterelnök­nek meg kell válnia tisztségétől. (A tömeg azonban ezt a tényt kevésbé fi­noman fejezi ki, de ezért még nem minősíthető fasisztának!) A hír soka­kat félelemmel tölt el. Óhatatlanul Horn „eredeti” foglalkozására gon­dolnak. Az ’56-os, ’57-es szakmájára. A pufajkásra. És úgy vélik: erre a hi­vatásra az országnak most nincs szük­sége. (Akkor se volt!) Ám a négy évtizedes beidegződés azt súgja: ez az apróság nem lehet akadály, egy vérbeli szakembernek meg kell adni a munka lehetőségét. Olyan helyzetet kell neki teremteni, akadjon számára is testhez álló fel­adat. Abban a szakmában­­ az „ere­detiben” amihez valóban ért, ami­ben már van gyakorlata. Jól értesült körök azonban másféle híreket is szellőztetnek, hogy van-e alapja, nem tudom megítélni. Rábí­zom az olvasóra. Akadnak, akik tudni vélik: Horn Gyulát várható mi­niszterelnöki bukása után Klapka György szerződteti az általa üzemel­tetett Liliputi Színházába. Mint tud­juk, a neves üzletember nemcsak használtautó-kereskedéssel foglalko­zik, de újjászervezte az apró termetű emberek színházát, a Városligeti Lili­puti Színházat is. Meg nem erősített hírek szerint, Horn ősztől már fel is léphet itt. Fő­szerepet kínálnak neki a Hófehérke és a privatizáció című zenés mesejá­tékban. A királyfi szerepét ajánlották fel neki. Lovat is adnak alá. Ezt az új stílusú posztmodern mesejátékot, a színházi berkek mindentudói szerint Bokros Lajos ültette át magyarra egy kevésbé ismert panamai népmesé­ből. A betéteket, a darab zenéjét ugyancsak ő szerezte, de nem lehet tudni, honnan. Az őszi bemutatót nagy érdeklő­déssel várja az ország közönsége. •Ijof M. Hades Ui. Amennyiben e futótűzként terje­dő hírt akár Klapka György, akár a miniszterelnök úr hitelt érdemlően cáfolja - írásomat azonnal visszavo­nom. Hajlandó vagyok erről a Süd­deutsche Zeitungnál Weyer Béla ma­gyarbarát tudósítót is értesíteni.

Next