Magyar Fórum, 1996. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1996-07-04 / 27. szám

1996. július 4. Magyar Férfim A tengert is elveszítettük Rövid történelmi visszatekintést közölt a Magyar Nemzet június 5-i száma a kisantant 1921. június 7-i megalakulásának évfordulója alkal­mából. A szomszédaink által három­negyed évszázada megkötött magyar­­ellenes szövetség létrejöttének hátte­rét bemutató elemezésben azonban téves adatok jelentek meg. Az írás szerint ugyanis „a történel­mi Magyarország 283 ezer négyzetki­lométeres területéből 93 ezret, 18,2 millió lakosából 7,6 milliót hagyott meg” a trianoni szerződés. Tényle­ges veszteségünk azonban ennél lé­nyegesen nagyobb volt: Magyaror­szág 325 411 négyzetkilométer terü­letéből 232 804 négyzetkilométert szakítottak el, 20 886 487 lakosából pedig 13 287 241 lélek került idegen uralom alá. A különbség nyilvánvalóan a Ma­gyar Királyság részét képező - teljes tengerpartját is magában foglaló - Horvátország elhagyásából szárma­zik. Trianon előtt a horvát területek is Magyarországhoz tartoztak. Varga Imre ­ Károsultak és kárvallottak Hamisan érvelt a magas testület? Nem, hi­szen jogszabály- és törvénytervezeteket is vizsgál az alkotmányosság szempontjából, így került elő a zsidóság kártalanításáról is a törvényalkotók vonatkozó tervezete. Még­is, felmerülhet az a gyanú, hogy másképp járt el egy olyan partnerrel, akire rá van ír­va, hogy „Vigyázat, törékeny!”. A magyar állampolgárok egy csoportjára ugyanis megkülönböztetett jogi figyelem irányul: ők a kárszenvedettek többi csoportjával szemben nem pusztán kárpótlásra, hanem kárigényük teljes megtérítésére, azaz kár­talanításra lesznek jogosultak. Hogy van másságpolitikai használati uta­sítás, arról egyéb tények is tanúskodnak. Az Országgyűlés nemrég név szerinti sza­vazáson utasította el, hogy a csehszlovákiai - a zsidótörvényekhez hasonlóan faji ala­pon hozott - benesi rendeletek mai kihatá­sairól, azok vagyonjogi és a szlovák-magyar viszonyt befo­lyásoló következményeiről vitába bocsátkozzék. A dolgot kiegészíthetjük azzal, hogy noha a Boross-kormány alatt végre elkészült az anyaországba átkerült felvidékieket és délvidékieket kárpótló törvénytervezet, a jelenlegi kor­mánykoalíció ezt már nem is terjesztette a parlament elé. A Ház elnöke, Gál Zoltán az ügyben apelláló Rákóczi Szö­vetségnek semmitmondó választ küldött, s a tervezet ad acta került. Úgy látszik, még a kárigények terén is nehéz versenyre kelni egy olyan népcsoporttal, amelynek háromezer éves gyakorlata van az üldöztetések jóvátételének kieszközölé­­se terén. Csakhogy az 1947. évi párizsi békeszerződésnek - amelyre most a magyar zsidóság vezetői hivatkoznak - a magyar állampolgárok kárigényeire vonatkozó kitételei igen homályosak. Államunk, pontosabban az 1947 óta ál­lampolgáraival mindenkor szemben álló éppen aktuális kormányaink e jótékony homályt használták ki sokáig minden rendű, rangú és felekezetű kárvallottjaival szem­ben, amelynek egyik legszebb példáját a hatvanas évek csalárd végkielégítési eljárása nyújtotta. Kétélű volt az Antall-kormány kárpótlási politikája is: inflációs és nem kívánt vagyonmegoszlási következményeit a bőrünkön érezzük. De térjünk vissza a párizsi békéhez. Európai sikkasztók és szélhámosok átlagos szellemi színvonalán hozott körül­írásai nagyon hasznosnak bizonyultak a felvidékiek kár­pótlásának elodázásához. A Pénzintézeti Központ pél­dául arra hivatkozott 1992. szeptember 28-án a Rákóczi Szövetséghez címzett levelében, hogy a rendezés feltehe­tően súlyos anyagi terheket jelentene, mert nemcsak a 17/1964. (VIII.) Korm. sz. rendeletben említett két or­szágra - Csehszlovákiára és Jugoszláviára - vonatkozna, és nemcsak áttelepítettekre és menekültekre. Bár a levél nem említi, feltehetően a magyar zsidóságra utal a súlyos anyagi terhek felemlegetése. A Parlament emberi jogi bi­zottságában is tárgyalták a kérdést: itt éles választóvona­lat húztak a párizsi békeszerződésben rögzített határokon belüli és az azon kívül rekedt károsultak közé, az utób­biakra ugyanis nem terjesztették ki a vagyoni kárpótlás hatályát. Ami a zsidó követeléseket illeti, nagyon érdekes hozzá­szólást közölt a 168 óra 1991. évi 16. számú Berényi Ildikó tollából. Az üggyel foglalkozó egykori levéltáros szerint 1945-ben „a Budapesti Mentő­ és Segélyező­ Bizottság munká­járól készített jelentés 300 millió dollárra becsülte azt az értéket, amelyet a zsidó állampolgárok minden ellenszolgáltatás nélkül át kellett hogy adjanak a magyar hatóságoknak. Ez a becsült összeg tartalmazza az ingatlanok értékét is... A zsidóüldözések, deportálások következtében elpusztultak javait a magyar állam örökölte... Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának feladata volt a háborús pusztítás és a német megszállás következtében ott­honukat vagy munka- és létalapjukat vesztett egyének megsegítése, a háborús viszonyok és el­hurcolások következtében elhagyottá vált ház- és földbirtokok, ipari és kereskedelmi vállala­tok, lakások, lakberendezési tárgyak nyilván­tartásba vétele, azok fenntartása és felügyelete, a károsultak részbeni kárpótlása... Az 1946. évi XXV törvénycikk értelmében az elhagyott ja­vakat szállományi öröklés jogcímén az Orszá­gos Zsidó Helyreállítási Alap örökölte. Az Alap mint zsidó jóléti célokat szolgáló intézmény az örökölt javakat értékesítette és abból származott pénzügyi alapja. A nem éppen jó emlékezetű Alap 1955. I. 1-jétő­l az Állami Egyházügyi Hivatal szervezetébe került, és mint Országos Helyreállítási Alap működött az 1980-as évek végéig, bonyolítva az elhagyott javakkal kap­csolatos ügyleteit: holtnak nyilvánítás, hagyaté­ki eljárás, elidegenítési és kisajátítási eljárá­sok. ” [IMm§ Bi [f 1$ silampt­aarf.­ Elemezzük a fenti kijelentéseket. A háborús viszonyok következtében elhagyott ingóságok és ingatlanok tulaj­donosainak köre szélesebb, mint az üldöztetések és depor­tálások következtében elpusztultaké. Ha ezzel kapcsolat­ban elővesszük a Glatz Ferenc szerkesztésében készült, ezerszáz éves ittlétünkről szóló legújabb krónikát, meg­tudhatjuk, hogy amikor 1945 májusában elhallgattak a fegyverek, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt magyar tartózkodott német és osztrák földön: katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepí­tett intézmények és vállalatok alkalmazottai, diákok, me­nekülő politikusok, művészek, a németek által elhurcolt közéleti emberek és a koncentrációs táborokból szabadult zsidó származású magyar állampolgárok. „Ezekből az embe­rekből rekrutálódott a jelenlegi nyugati magyar emigráció legko­rábbi és legnépesebb csoportja” - írják a könyv jeles szerzői. Azaz: az emigrációt választó keresztény középosztály tagjainak elhagyott javai is a Zsidó Helyreállítási Alap tő­kéjét növelhették csak, mivel előzőleg azo­kat is az Elhagyott Javak Kormánybiztos­sága kezelte. Ami a 300 millió dolláros összeget illeti, önmagában puszta számnak tűnik, különö­sebb jelentőség nélkül. Ám amikor II. vi­lágháborús győzelmük előestéjén Bretton Woodsban az angolszászok meghatározták a világ új pénzügyi rendjét, s elszakították az US­A-dollár valóságos árfolyamát az arany­alaptól, folyamatos, kúszó inflációra ítélték a világgazdaságot. A dollár reálértékét a fo­gyasztási javak kosarával mérve a fenti összeg mára átszámított értéke mintegy öt és fél, hatmilliárd dollárt is kitehet. Ez pe­dig tekintélyes summának tűnik: nagyobb, mint a Világbank kibicelésével a hetvenes években felvett külföldi hiteleink összege. És még egy megjegyzés a 168 óra írásához: az Egyházügyi Hivatal megszűnte után - információink szerint - az Alap pénzeit és vagyonát a Pénzintézeti Központ vette át. Ez volt tehát a helyzet, amikor 1993-ban Budapesten tár­gyalások kezdődtek a zsidóság kártérítési igényeit illetően. Július 22-én több napilap is közölte a hírt, hogy „Szabó Iván pénzügyminiszter az MTI kérdésére elmondta: a Jeruzsá­lemben létrejött, erre vonatkozó nemzetközi megállapodások alapján a magyar kormányzat egy háromoldalú delegációval tárgyal majd a zsidók kárpótlásának kérdéséről. A delegációban a Zsidó Világkongresszus, Izrael Állam és a magyar zsidóság közössége képviseltetik magukat. E tárgyalások hozzájárulnak a zsidók kárpótlásáról szóló törvények megszületéséhez. ” Ahogy a 325 milliárd forintot - egyesek szerint akár félmilliárdot is - kitevő bankkonszolidációval, olyanképpen a volt pénz­ügyminiszter is a jelen koalíció csatárainak adta fel a könnyen megjátszható labdát. Horn Gyula már miniszterelnöksége hajnalán szüksé­gesnek látta, hogy nyilatkozzon az ügyben. Jogosnak is­merte el a zsidó igényeket, azonban az ország nehéz gaz­dasági helyzetére hivatkozva kijelentette, hogy a kérdés anyagi rendezése hosszú időt fog igénybe venni. A kiseb­bik koalíciós partner olajozottan működő agyvelői azon­ban olyan eredeti tervet dolgoztak ki, amely megnyugta­tónak és eladhatónak tűnik: alapítvány létrehozásával és mindössze négymilliárd forint kezdő tőkével indulna meg a kártérítés. A Parlament jóváhagyásától kezdve azonban az alapítvány a becsült károknak megfelelő fo­lyamatos feltöltésével könnyen olyan új jövedelemelvonó intézménnyé válhat az átlagember számára, amely meg­bízhatóan illeszthető be a balkáni jövedelmi viszonyokba oltott skandináv típusú adórendszerünkbe. A szakértők között bizonyára lesznek felkészült történészek és náluk­­nál is ügyesebb jogászok, akiket még a bizonyítékok sem fognak visszatartani a kárbecslési nagyotmondás művészi kibontakoztatásától. A felvidékiek és a délvidékiek kárpótlása helyett tehát lesz egy másik, egy jobb csomag, amely a pozitív diszkrimináció szellemében fogan­tazik. Ahogy Csurka István mondja, a kék ulti járja. Nekünk, kisembereknek tehát garantáltan rossz a lapjárásunk. Vagy, ahogy 1989-ben a csurkistának igazán nem mondható Bokros Lajos - akkor éppen a Magyar Nem­zeti Bank ügyvezető igazgatójaként­­ egy interjúban mond­ta: ,Ki mi most megy végbe Magyarországon, az a legrosszabb múltra emlékeztet. A török szpáhi birtokokra. Rosszabb, mint a kapitalizmus. Ott a tőke révén lehet befolyást szerezni, itt meg a befolyással tőkét. ” (Világ, 1989. szept. 7.) Felróható-e a kisem­bernek, ha a tervezett kártérítést az őt sújtó megszorítások hosszú sorába illeszti, s a török időkből örökölt nevén ha­­rácsnak nevezi? Honatyáinknak - hogy láthatóvá tegyem számukra a nyomdafestéktől kissé elszürkült s alig látható kisembert - emlékezetébe idéznék egy régi francia példázatot a villamos­gombról és a kínai kuliról. A játékasztalon - valahol Európában - van egy gomb, amelyet megnyomva Kínában szörnyethal egy nyo­morult kuli. A játékos egy gombnyomással bezsebelhet ezért egymillió dollárt, ám ha sürgős adósságai ellenére mégsem veszi el a buli életét, akkor azt bizonyítja, hogy van er­kölcsi érzülete és nem csupán a külső körül­mények tartják vissza a sportszerűtlen lépés­től. Most kicsiny hazánkban - amelyben a kormányzó koalíció a demokrácia győzel­mét ígéri a tudatlanság és előítélet sötét erői felett - e játékszabályt némileg módosíta­nunk kell. A gomb megnyomására a nyo­morult kínai buli helyett egy minimálbéren tengődő magyar munkás fog meghalni. Nos, megnyomják a gombot, képviselő urak? Tamáska Péter Rövid levél érkezett szerkesztőségünk címére a kárpótlásról, illetve a kártalanításról. A levél írója az Alkotmánybírósághoz fordult a Felvi­dékről kitelepített magyarság kárpótlása ügyében, de azt a lakonikus választ kapta, hogy e testület csak jogszabályokat és törvényeket bírál el, magánbeadványokkal érdemben nem foglalkozhat. Törvénytisztelő állampolgár lévén levélírónk számára érthetetlen, hogy az Alkotmánybíróság a zsidóság kártalanítása ügyében mégis­csak állást foglalt - megelőzve a törvényalkotást. KÚTVÖLGYI MIHÁLY FELVÉTELE

Next