Magyar Fórum, 1996. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-04 / 27. szám
1996. július 4. Magyar Férfim A tengert is elveszítettük Rövid történelmi visszatekintést közölt a Magyar Nemzet június 5-i száma a kisantant 1921. június 7-i megalakulásának évfordulója alkalmából. A szomszédaink által háromnegyed évszázada megkötött magyarellenes szövetség létrejöttének hátterét bemutató elemezésben azonban téves adatok jelentek meg. Az írás szerint ugyanis „a történelmi Magyarország 283 ezer négyzetkilométeres területéből 93 ezret, 18,2 millió lakosából 7,6 milliót hagyott meg” a trianoni szerződés. Tényleges veszteségünk azonban ennél lényegesen nagyobb volt: Magyarország 325 411 négyzetkilométer területéből 232 804 négyzetkilométert szakítottak el, 20 886 487 lakosából pedig 13 287 241 lélek került idegen uralom alá. A különbség nyilvánvalóan a Magyar Királyság részét képező - teljes tengerpartját is magában foglaló - Horvátország elhagyásából származik. Trianon előtt a horvát területek is Magyarországhoz tartoztak. Varga Imre Károsultak és kárvallottak Hamisan érvelt a magas testület? Nem, hiszen jogszabály- és törvénytervezeteket is vizsgál az alkotmányosság szempontjából, így került elő a zsidóság kártalanításáról is a törvényalkotók vonatkozó tervezete. Mégis, felmerülhet az a gyanú, hogy másképp járt el egy olyan partnerrel, akire rá van írva, hogy „Vigyázat, törékeny!”. A magyar állampolgárok egy csoportjára ugyanis megkülönböztetett jogi figyelem irányul: ők a kárszenvedettek többi csoportjával szemben nem pusztán kárpótlásra, hanem kárigényük teljes megtérítésére, azaz kártalanításra lesznek jogosultak. Hogy van másságpolitikai használati utasítás, arról egyéb tények is tanúskodnak. Az Országgyűlés nemrég név szerinti szavazáson utasította el, hogy a csehszlovákiai - a zsidótörvényekhez hasonlóan faji alapon hozott - benesi rendeletek mai kihatásairól, azok vagyonjogi és a szlovák-magyar viszonyt befolyásoló következményeiről vitába bocsátkozzék. A dolgot kiegészíthetjük azzal, hogy noha a Boross-kormány alatt végre elkészült az anyaországba átkerült felvidékieket és délvidékieket kárpótló törvénytervezet, a jelenlegi kormánykoalíció ezt már nem is terjesztette a parlament elé. A Ház elnöke, Gál Zoltán az ügyben apelláló Rákóczi Szövetségnek semmitmondó választ küldött, s a tervezet ad acta került. Úgy látszik, még a kárigények terén is nehéz versenyre kelni egy olyan népcsoporttal, amelynek háromezer éves gyakorlata van az üldöztetések jóvátételének kieszközölése terén. Csakhogy az 1947. évi párizsi békeszerződésnek - amelyre most a magyar zsidóság vezetői hivatkoznak - a magyar állampolgárok kárigényeire vonatkozó kitételei igen homályosak. Államunk, pontosabban az 1947 óta állampolgáraival mindenkor szemben álló éppen aktuális kormányaink e jótékony homályt használták ki sokáig minden rendű, rangú és felekezetű kárvallottjaival szemben, amelynek egyik legszebb példáját a hatvanas évek csalárd végkielégítési eljárása nyújtotta. Kétélű volt az Antall-kormány kárpótlási politikája is: inflációs és nem kívánt vagyonmegoszlási következményeit a bőrünkön érezzük. De térjünk vissza a párizsi békéhez. Európai sikkasztók és szélhámosok átlagos szellemi színvonalán hozott körülírásai nagyon hasznosnak bizonyultak a felvidékiek kárpótlásának elodázásához. A Pénzintézeti Központ például arra hivatkozott 1992. szeptember 28-án a Rákóczi Szövetséghez címzett levelében, hogy a rendezés feltehetően súlyos anyagi terheket jelentene, mert nemcsak a 17/1964. (VIII.) Korm. sz. rendeletben említett két országra - Csehszlovákiára és Jugoszláviára - vonatkozna, és nemcsak áttelepítettekre és menekültekre. Bár a levél nem említi, feltehetően a magyar zsidóságra utal a súlyos anyagi terhek felemlegetése. A Parlament emberi jogi bizottságában is tárgyalták a kérdést: itt éles választóvonalat húztak a párizsi békeszerződésben rögzített határokon belüli és az azon kívül rekedt károsultak közé, az utóbbiakra ugyanis nem terjesztették ki a vagyoni kárpótlás hatályát. Ami a zsidó követeléseket illeti, nagyon érdekes hozzászólást közölt a 168 óra 1991. évi 16. számú Berényi Ildikó tollából. Az üggyel foglalkozó egykori levéltáros szerint 1945-ben „a Budapesti Mentő és Segélyező Bizottság munkájáról készített jelentés 300 millió dollárra becsülte azt az értéket, amelyet a zsidó állampolgárok minden ellenszolgáltatás nélkül át kellett hogy adjanak a magyar hatóságoknak. Ez a becsült összeg tartalmazza az ingatlanok értékét is... A zsidóüldözések, deportálások következtében elpusztultak javait a magyar állam örökölte... Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának feladata volt a háborús pusztítás és a német megszállás következtében otthonukat vagy munka- és létalapjukat vesztett egyének megsegítése, a háborús viszonyok és elhurcolások következtében elhagyottá vált ház- és földbirtokok, ipari és kereskedelmi vállalatok, lakások, lakberendezési tárgyak nyilvántartásba vétele, azok fenntartása és felügyelete, a károsultak részbeni kárpótlása... Az 1946. évi XXV törvénycikk értelmében az elhagyott javakat szállományi öröklés jogcímén az Országos Zsidó Helyreállítási Alap örökölte. Az Alap mint zsidó jóléti célokat szolgáló intézmény az örökölt javakat értékesítette és abból származott pénzügyi alapja. A nem éppen jó emlékezetű Alap 1955. I. 1-jétől az Állami Egyházügyi Hivatal szervezetébe került, és mint Országos Helyreállítási Alap működött az 1980-as évek végéig, bonyolítva az elhagyott javakkal kapcsolatos ügyleteit: holtnak nyilvánítás, hagyatéki eljárás, elidegenítési és kisajátítási eljárások. ” [IMm§ Bi [f 1$ silamptaarf. Elemezzük a fenti kijelentéseket. A háborús viszonyok következtében elhagyott ingóságok és ingatlanok tulajdonosainak köre szélesebb, mint az üldöztetések és deportálások következtében elpusztultaké. Ha ezzel kapcsolatban elővesszük a Glatz Ferenc szerkesztésében készült, ezerszáz éves ittlétünkről szóló legújabb krónikát, megtudhatjuk, hogy amikor 1945 májusában elhallgattak a fegyverek, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt magyar tartózkodott német és osztrák földön: katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepített intézmények és vállalatok alkalmazottai, diákok, menekülő politikusok, művészek, a németek által elhurcolt közéleti emberek és a koncentrációs táborokból szabadult zsidó származású magyar állampolgárok. „Ezekből az emberekből rekrutálódott a jelenlegi nyugati magyar emigráció legkorábbi és legnépesebb csoportja” - írják a könyv jeles szerzői. Azaz: az emigrációt választó keresztény középosztály tagjainak elhagyott javai is a Zsidó Helyreállítási Alap tőkéjét növelhették csak, mivel előzőleg azokat is az Elhagyott Javak Kormánybiztossága kezelte. Ami a 300 millió dolláros összeget illeti, önmagában puszta számnak tűnik, különösebb jelentőség nélkül. Ám amikor II. világháborús győzelmük előestéjén Bretton Woodsban az angolszászok meghatározták a világ új pénzügyi rendjét, s elszakították az USA-dollár valóságos árfolyamát az aranyalaptól, folyamatos, kúszó inflációra ítélték a világgazdaságot. A dollár reálértékét a fogyasztási javak kosarával mérve a fenti összeg mára átszámított értéke mintegy öt és fél, hatmilliárd dollárt is kitehet. Ez pedig tekintélyes summának tűnik: nagyobb, mint a Világbank kibicelésével a hetvenes években felvett külföldi hiteleink összege. És még egy megjegyzés a 168 óra írásához: az Egyházügyi Hivatal megszűnte után - információink szerint - az Alap pénzeit és vagyonát a Pénzintézeti Központ vette át. Ez volt tehát a helyzet, amikor 1993-ban Budapesten tárgyalások kezdődtek a zsidóság kártérítési igényeit illetően. Július 22-én több napilap is közölte a hírt, hogy „Szabó Iván pénzügyminiszter az MTI kérdésére elmondta: a Jeruzsálemben létrejött, erre vonatkozó nemzetközi megállapodások alapján a magyar kormányzat egy háromoldalú delegációval tárgyal majd a zsidók kárpótlásának kérdéséről. A delegációban a Zsidó Világkongresszus, Izrael Állam és a magyar zsidóság közössége képviseltetik magukat. E tárgyalások hozzájárulnak a zsidók kárpótlásáról szóló törvények megszületéséhez. ” Ahogy a 325 milliárd forintot - egyesek szerint akár félmilliárdot is - kitevő bankkonszolidációval, olyanképpen a volt pénzügyminiszter is a jelen koalíció csatárainak adta fel a könnyen megjátszható labdát. Horn Gyula már miniszterelnöksége hajnalán szükségesnek látta, hogy nyilatkozzon az ügyben. Jogosnak ismerte el a zsidó igényeket, azonban az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozva kijelentette, hogy a kérdés anyagi rendezése hosszú időt fog igénybe venni. A kisebbik koalíciós partner olajozottan működő agyvelői azonban olyan eredeti tervet dolgoztak ki, amely megnyugtatónak és eladhatónak tűnik: alapítvány létrehozásával és mindössze négymilliárd forint kezdő tőkével indulna meg a kártérítés. A Parlament jóváhagyásától kezdve azonban az alapítvány a becsült károknak megfelelő folyamatos feltöltésével könnyen olyan új jövedelemelvonó intézménnyé válhat az átlagember számára, amely megbízhatóan illeszthető be a balkáni jövedelmi viszonyokba oltott skandináv típusú adórendszerünkbe. A szakértők között bizonyára lesznek felkészült történészek és náluknál is ügyesebb jogászok, akiket még a bizonyítékok sem fognak visszatartani a kárbecslési nagyotmondás művészi kibontakoztatásától. A felvidékiek és a délvidékiek kárpótlása helyett tehát lesz egy másik, egy jobb csomag, amely a pozitív diszkrimináció szellemében fogantazik. Ahogy Csurka István mondja, a kék ulti járja. Nekünk, kisembereknek tehát garantáltan rossz a lapjárásunk. Vagy, ahogy 1989-ben a csurkistának igazán nem mondható Bokros Lajos - akkor éppen a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatójaként egy interjúban mondta: ,Ki mi most megy végbe Magyarországon, az a legrosszabb múltra emlékeztet. A török szpáhi birtokokra. Rosszabb, mint a kapitalizmus. Ott a tőke révén lehet befolyást szerezni, itt meg a befolyással tőkét. ” (Világ, 1989. szept. 7.) Felróható-e a kisembernek, ha a tervezett kártérítést az őt sújtó megszorítások hosszú sorába illeszti, s a török időkből örökölt nevén harácsnak nevezi? Honatyáinknak - hogy láthatóvá tegyem számukra a nyomdafestéktől kissé elszürkült s alig látható kisembert - emlékezetébe idéznék egy régi francia példázatot a villamosgombról és a kínai kuliról. A játékasztalon - valahol Európában - van egy gomb, amelyet megnyomva Kínában szörnyethal egy nyomorult kuli. A játékos egy gombnyomással bezsebelhet ezért egymillió dollárt, ám ha sürgős adósságai ellenére mégsem veszi el a buli életét, akkor azt bizonyítja, hogy van erkölcsi érzülete és nem csupán a külső körülmények tartják vissza a sportszerűtlen lépéstől. Most kicsiny hazánkban - amelyben a kormányzó koalíció a demokrácia győzelmét ígéri a tudatlanság és előítélet sötét erői felett - e játékszabályt némileg módosítanunk kell. A gomb megnyomására a nyomorult kínai buli helyett egy minimálbéren tengődő magyar munkás fog meghalni. Nos, megnyomják a gombot, képviselő urak? Tamáska Péter Rövid levél érkezett szerkesztőségünk címére a kárpótlásról, illetve a kártalanításról. A levél írója az Alkotmánybírósághoz fordult a Felvidékről kitelepített magyarság kárpótlása ügyében, de azt a lakonikus választ kapta, hogy e testület csak jogszabályokat és törvényeket bírál el, magánbeadványokkal érdemben nem foglalkozhat. Törvénytisztelő állampolgár lévén levélírónk számára érthetetlen, hogy az Alkotmánybíróság a zsidóság kártalanítása ügyében mégiscsak állást foglalt - megelőzve a törvényalkotást. KÚTVÖLGYI MIHÁLY FELVÉTELE