Magyar Fórum, 1996. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1996-11-07 / 45. szám

v trí- ÍSh?^ * 4aa^' ^>£_^. ■ os? ^~ 1996.november7.-rAS^ MAGYAR FÓRUM Jkc, ^ 4, 4,4^; icc, 4. ^ „ '"“Ä7 ■ '-Magyar biztonságpollitika Az 1930-as évek elején írta Henri Pozzi francia újságíró az első világháborút lezá­ró Párizs környéki békéket értékelve: „A háború feltartóztathatatlanul jön. Vissza­jön, mert a békeszerződések még ott is, ahol legtöbben voltak az elnyomottak­­ a Duna völgyében és a Balkán-félszigeten - , több igazságtalanságot, rendetlenséget és önkényt teremtettek, mint amennyit megszüntettek. A bennük foglalt magas és elvi határozatok csak álarcul szolgáltak a legaljasabb falánkságnak, a hódítás és nyerészkedés legutálatosabb egyesülésé­nek...” Nem csak Pozzi, mások is úgy látták a két világháború között, hogy a vesztesek­kel aláíratott békében benne vannak az új háború gyötrelmei. Az 1947. február 10-én Magyarországgal aláíratott békeszerződés nemcsak visz­­szaállította, hanem súlyosbította a ma­gyarság helyzetét. Súlyosbította, mivel a határok meghatározásakor részben visz­­szaállította a trianoni határokat, részben pedig, cseh követelésre, a pozsonyi hídfő védelme céljából elvett három, zömmel magyarok lakta falut az országtól. Súlyos­bította, mert nem alkotott az 1920-ashoz hasonló kisebbségvédelmi egyezménye­ket, s nem alakította ki a kisebbségvéde­lem általános európai jogrendszerét. Ezzel szabad kezet adtak a magyar területek el­rablóinak. 1945-1947 után a nemzetközi életben - legalábbis Európa keleti felében - a magyar nemzetrészek érdekeinek lege­lemibb védelméről gondolkodó magyarok „nacionalistának” minősültek. Kézenfekvő tehát a kérdés: ha 10-15 év­vel 1920 után sokan realitásnak vették az igazságtalan békemegoldások miatti há­ború bekövetkeztét, akkor 76 év igazság­talansága, magyarellenes román, szlovák és szerb politikája után nem áll-e fenn a lehetősége annak, hogy a közép- és a dél­kelet-európai térség biztonsága veszélybe kerüljön? Az 1990-es évek számos eseménye azt bizonyítja, hogy a térség egészében óriási biztonsági kockázat létezik. A trianoni rendszer fölbomlásának legtragikusabb példája a fél évtizedes új Balkán-háború - ebben az évszázadban immár a harmadik. Az elsőben és a másodikban, 1912— 1913-ban a szerbek győztek, most, a szá­zad végén - elveszítve jugoszláv birodal­mukat­­ veszítettek. Az egész XX. száza­dot átívelő folyamat, Jugoszlávia megte­remtése és bukása azt bizonyítja, hogy történelmi tévedés volt az 1918 előtt léte­zett országok földarabolása; társadalmi és politikai rendszereiket kellett volna megváltoztatni. Arról nem is beszélve, hogy a 25-30 milliós Magyar Királyság lé­nyegesen jobb védőbástya lett volna a szovjet ellen, mint a létrehozott kisálla­mok rendszere, mind a Nyugat, mind a térség népei számára. A csehek és a szlovákok, okulva a dél­szláv háború vérözönéből, békés úton bontották föl trianoni házasságukat. Mindketten tudták, hogy nem maradhat­nak tovább együtt. A csehek jogosan vél­ték úgy, hogy az elmaradott Szlovákia gá­tolja őket a nyugati integrációkhoz való csatlakozásban. A szlovákok pedig, nyolc­van évvel a pittsburgi szerződés után, meg akarták végre valósítani állami független­ségüket. Számunkra ebből az a lényeg, hogy mindkét fél azt a következtetést vonta le Jugoszlávia széteséséből, hogy megkezdődött a trianoni rendszer föl­bomlása, most kell hát lépniük. Akkor, 1918-1920-ban mindketten az egyesülés­ben ismerték föl az érdekeiket, 1992-ben a szétválásban. A trianoni jutalmazottak közül egyedül Románia őrzi - részben - az első világhá­ború után kialakított határait. 1989-90- ben ugyan a magyar külpolitikának lett volna némi lehetősége arra, hogy csapást mérjen a román területi egységre, de az utolsó magyar kommunista kormány az­zal, hogy konkrét segítséget nyújtott az „új” román államhatalomnak a Securita­­te legyőzésében, gyakorlatilag a trianoni román állam túlélését biztosította. A „rendszerváltozás” magyar kormánya pe­dig ezt a folyamatot átvette, sőt megerősí­tette a „szomszédos országokban élő ma­gyarok védelme” politikájának kinyilvá­nításával. Ahelyett ugyanis, hogy azonnal irányt vett volna a dinamikus, Trianon­­ellenes magyar külpolitika megvalósítá­sára. Pedig az 1990. évi márciusi maros­vásárhelyi események után még sokáig Budapesté volt a kezdeményezés lehető­sége. Itt azonban a régi elvtársak és az új urak jó része a magánosítással, a gazdago­dással és hasonlókkal volt elfoglalva. Mivel az új Szlovákia, az új Jugoszlávia és a régi Románia magatartása a magyar nemzetrészek iránt változatlan (a cél: a magyarság eltüntetése), továbbra is szá­molnunk kell a bevezetőben említett, ún. biztonsági kockázattal. Akkor is, ha a tér­ség legtürelmesebb, legbékésebb népe a magyar, hiszen a román, a szlovák, a szerb és az ukrán kormány magyarellenes atro­citásainál sokkal kevesebbért a világ más tájain már lőnek, robbantanak. Tudják ezt jól Bukarestben, Pozsonyban és Belgrád­­ban is. Erősítik hadseregüket minden ré­szében. A legújabb hír: a világ egyik leg­jobb helikopterét, a Cobrát most kezdik gyártani Brassóban. (Amikor a világ má­sik kitűnő harci helikopterének gyártásá­ra az Antall-kormány rendkívül komoly és kedvező ajánlatot kapott, még választ sem adott az illető cégnek!) De említhet­nénk a szlovák rakétacsapatok fegyverze­tét is: a kicsiny magyar légierőt már a föl­szállás előtt a repülőtereken meg tudják semmisíteni. Szomszédaink fegyverkezé­se legalább három célt szolgál: 1. Alátámasztani az általános és legfon­tosabb külpolitikai célt, a magyaroktól el­vett területek és javak megtartását. Ezt bi­zonyítja a hadseregük diszlokációja, terü­leti elhelyezése. Pl. a román hadseregek közül a legerősebb az Erdélyben lévő 4. hadsereg (parancsnokságának székhelye Kolozsvár). 2. A magyar nemzetrész megfélemlítése, adott esetben megsemmisítése vagy meg­­rendszabályozása. Ezt támasztja alá a 4. román hadsereg Erdélyen belüli területi elhelyezése. Marosvásárhelyen, a város­ban T-55-ös harckocsidandár állomáso­zik. A támadó harckocsik ottani tartózko­dásának semmi értelme nem lenne, in­kább a határ közelében kellene lenniük, ha a szokványos katonai szempontokat vennénk figyelembe. Erről azonban szó sincs. Marosvásárhelyről a székely kör­­vasúton órák alatt bevethetők a Székely­föld bármely részén, esetleges „nemzeti­ségi zavargások” esetén. Az utóbbi évek­ben nem egy román tiszt kijelentette: ha Nagy-Románia területi egységét belső et­nikai feszültségek fenyegetnék, a román hadsereg közbelépne az egység megőrzése érdekében. 3. A szomszédos országok a haderejüket békében történő hadviselésre is fölhasz­nálják, csapataikat úgy helyezik el az or­szágon belül, hogy jórészük magyarok ál­tal többségben lakott vidékekre kerüljön. Ezzel hosszú távon meg akarják bontani az etnikai arányokat. Például az utóbbi években egyre több katonai és csendőrala­kulatot helyeztek el a Székelyföldön. A román tisztek és altisztek magukkal vi­szik a családjukat, gyerekeiket. A román gyerekeknek hároméves korukban óvoda, hatéves koruktól iskola kell. Ezt is létre­hozzák, s ha a román óvónő, tanítónő férj­hez megy, ott is gyermekek születnek - bővíteni kell a román tanintézeteket, s ez így megy tovább. A folyamatnak az lesz a következménye, hogy egy-két emberöltő múlva szétdarabolják és elrománosítják e területet: két vagy három kisebb, etnikai­lag föllazított Székelyföld lesz! Mindezt az ENSZ legfontosabb határozatainak til­tása ellenére teszik. Friss hírek szerint a román állam Sepsiszentgyörgyön óriási méretű csendőrlaktanyát és egy hozzá tar­tozó lakótelepet készül építeni. A lakta­nya építési költsége 17 milliárd lej, ami jóval több, mint e székely város teljes évi költségvetése! Külső hatalmaknak nagyon nehéz abba beleszólni, hogy egy kormány hogyan he­lyezi el a hadseregét. Ha a Székelyföldön ez a folyamat végbemegy, örökre elveszít­jük az egész, 103 000 km2-es területet, amit Románia vett el tőlünk. Ugyanezt te­szik alapszerződő szlovák szomszédaink is: ők a hadsereg diszlokációját és az új közigazgatási felosztást kombinálják a „szent” cél megvalósítása érdekében. Szerbiában a háború idején több magyart hívtak be a szerb hadseregbe, mint azt a magyarok ún. népi arányszáma indokolt­tá tette volna. Ezenkívül a behívott (és alig kiképzett) magyarok közül aránytala­nul sokat küldtek a frontra. Ennek az lett a következménye, hogy a háborúban jóval több magyar halt meg népi arányait, vagy­is a szerbiai össznépességben kifejezett arányait tekintve, mint szerb. A fentiekben vázolt hármas összefüggés azt bizonyítja, hogy a kárpát-medencei térségben valóban óriási biztonsági koc­kázat létezik, egészen addig, amíg a tria­noni rendszer fönnáll. E biztonsági kockázat elvileg két mó­don csökkenthető. Vagy úgy, hogy fegy­verkező szomszédaink belátják, hogy hi­bát követnek el, s abbahagyják hadsere­geik erősítését, sőt nagy részét leszerelik, hogy erőink egyensúlyba kerüljenek. Vagy úgy, hogy a magyar kormányok vég­re őszintén szembenéznek ezzel a ve­széllyel, s ehhez mért katonai programot dolgoztatnak ki a Honvéd Vezérkarral. Az első lehetőség, sajnos, irreális. Marad a magyar hadsereg megerősítése. Még mielőtt valaki agresszív magyar fegyverkezésre gondolna, tudni kell, hogy pusztán a magyarság kárára eltolódott ka­tonai erőviszonyok kiigazításáról van szó. Magyarországnak olyan erős hadseregre van szüksége, hogy a számba jöhető ellen­séges hatalmak közül egyszerre kettőt el­rettentsen rossz szándékai beváltásának megkezdésétől. Nem arról van szó tehát, hogy háborúznunk kell nemzeti céljaink megvalósításáért, hanem arról, hogy a leendő helyzetteremtő, magyar érdekű külpolitikát a háttérben meglévő katonai erő segítségével nyomatékosabbá, hatéko­nyabbá, eredményesebbé kell tenni. Gon­doljuk csak meg: bizonyos országok nem ezt teszik? Hogyan képzelhető el a magyar haderő nagymértékű megerősítése? A történelem ebben az esetben is utat mutat. 1938-ban a bledi egyezményben, amely a kisantant és Magyarország között jött létre, „megengedték” a magyar hadse­reg erősítését. Darányi Kálmán miniszter­­elnök abban az évben jelentette be a győri katonai programot: két év alatt egymil­­liárd aranypengőt fordítottak a haderő modernizálására. A győri fegyverkezési program 60. évfor­dulóján, 1998-ban az új, magyar kormány­nak be kell jelentenie, hogy különösen nagy gondot kíván fordítani a számunkra kedvezőtlenné vált katonai erőviszonyok megváltoztatására. Ezért a hadsereg 1999- ben a mostani katonai költségvetés több­szörösét kapja, amelynek túlnyomó részét nem fönntartásra, hanem fejlesztésre kell költenie. Attól kezdve néhány éven át a hadsereg­­és a rendőrség) az ország lehető­ségeihez mérten megemelt költségvetést kap. A Honvéd Vezérkarnak félévente je­lentést kell tennie a kormánynak, amely a térség katonai erőviszonyait elemzi. Ily módon­­ természetesen megfelelő személyi és titkosszolgálati (hírszerzés, kémelhárí­tás) intézkedésekkel - körülbelül fél évti­zed alatt Magyarország a térségnek nem alárendelt hatalma lehetne. Minden nemzetnek megvan a joga az önvédelemre, ha fojtogatják és ha fenye­getik. A magyarokat 76 éve sújtja ez a sors. Rá vagyunk kényszerítve arra, hogy kárpát-medencei létünknek a kato­nai vonatkozásait is végiggondoljuk. Most még talán mi dönthetünk: egy NATO-nagyhatalom segédcsapatai le­szünk-e ütközőállamként Kelet felé, vagy katonai­ függetlenségünket meg­őrizve, a magyar érdekeknek megfele­lően képesek leszünk egyezményeket kötni a külhatalmakkal. Raffay Ernő Bős-nagymarosi csendélet KÚTVÖLGYI MIHÁLY FELVÉTELE

Next