Magyar Fórum, 1996. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-07 / 45. szám
v trí- ÍSh?^ * 4aa^' ^>£_^. ■ os? ^~ 1996.november7.-rAS^ MAGYAR FÓRUM Jkc, ^ 4, 4,4^; icc, 4. ^ „ '"“Ä7 ■ '-Magyar biztonságpollitika Az 1930-as évek elején írta Henri Pozzi francia újságíró az első világháborút lezáró Párizs környéki békéket értékelve: „A háború feltartóztathatatlanul jön. Visszajön, mert a békeszerződések még ott is, ahol legtöbben voltak az elnyomottak a Duna völgyében és a Balkán-félszigeten - , több igazságtalanságot, rendetlenséget és önkényt teremtettek, mint amennyit megszüntettek. A bennük foglalt magas és elvi határozatok csak álarcul szolgáltak a legaljasabb falánkságnak, a hódítás és nyerészkedés legutálatosabb egyesülésének...” Nem csak Pozzi, mások is úgy látták a két világháború között, hogy a vesztesekkel aláíratott békében benne vannak az új háború gyötrelmei. Az 1947. február 10-én Magyarországgal aláíratott békeszerződés nemcsak viszszaállította, hanem súlyosbította a magyarság helyzetét. Súlyosbította, mivel a határok meghatározásakor részben viszszaállította a trianoni határokat, részben pedig, cseh követelésre, a pozsonyi hídfő védelme céljából elvett három, zömmel magyarok lakta falut az országtól. Súlyosbította, mert nem alkotott az 1920-ashoz hasonló kisebbségvédelmi egyezményeket, s nem alakította ki a kisebbségvédelem általános európai jogrendszerét. Ezzel szabad kezet adtak a magyar területek elrablóinak. 1945-1947 után a nemzetközi életben - legalábbis Európa keleti felében - a magyar nemzetrészek érdekeinek legelemibb védelméről gondolkodó magyarok „nacionalistának” minősültek. Kézenfekvő tehát a kérdés: ha 10-15 évvel 1920 után sokan realitásnak vették az igazságtalan békemegoldások miatti háború bekövetkeztét, akkor 76 év igazságtalansága, magyarellenes román, szlovák és szerb politikája után nem áll-e fenn a lehetősége annak, hogy a közép- és a délkelet-európai térség biztonsága veszélybe kerüljön? Az 1990-es évek számos eseménye azt bizonyítja, hogy a térség egészében óriási biztonsági kockázat létezik. A trianoni rendszer fölbomlásának legtragikusabb példája a fél évtizedes új Balkán-háború - ebben az évszázadban immár a harmadik. Az elsőben és a másodikban, 1912— 1913-ban a szerbek győztek, most, a század végén - elveszítve jugoszláv birodalmukat veszítettek. Az egész XX. századot átívelő folyamat, Jugoszlávia megteremtése és bukása azt bizonyítja, hogy történelmi tévedés volt az 1918 előtt létezett országok földarabolása; társadalmi és politikai rendszereiket kellett volna megváltoztatni. Arról nem is beszélve, hogy a 25-30 milliós Magyar Királyság lényegesen jobb védőbástya lett volna a szovjet ellen, mint a létrehozott kisállamok rendszere, mind a Nyugat, mind a térség népei számára. A csehek és a szlovákok, okulva a délszláv háború vérözönéből, békés úton bontották föl trianoni házasságukat. Mindketten tudták, hogy nem maradhatnak tovább együtt. A csehek jogosan vélték úgy, hogy az elmaradott Szlovákia gátolja őket a nyugati integrációkhoz való csatlakozásban. A szlovákok pedig, nyolcvan évvel a pittsburgi szerződés után, meg akarták végre valósítani állami függetlenségüket. Számunkra ebből az a lényeg, hogy mindkét fél azt a következtetést vonta le Jugoszlávia széteséséből, hogy megkezdődött a trianoni rendszer fölbomlása, most kell hát lépniük. Akkor, 1918-1920-ban mindketten az egyesülésben ismerték föl az érdekeiket, 1992-ben a szétválásban. A trianoni jutalmazottak közül egyedül Románia őrzi - részben - az első világháború után kialakított határait. 1989-90- ben ugyan a magyar külpolitikának lett volna némi lehetősége arra, hogy csapást mérjen a román területi egységre, de az utolsó magyar kommunista kormány azzal, hogy konkrét segítséget nyújtott az „új” román államhatalomnak a Securitate legyőzésében, gyakorlatilag a trianoni román állam túlélését biztosította. A „rendszerváltozás” magyar kormánya pedig ezt a folyamatot átvette, sőt megerősítette a „szomszédos országokban élő magyarok védelme” politikájának kinyilvánításával. Ahelyett ugyanis, hogy azonnal irányt vett volna a dinamikus, Trianonellenes magyar külpolitika megvalósítására. Pedig az 1990. évi márciusi marosvásárhelyi események után még sokáig Budapesté volt a kezdeményezés lehetősége. Itt azonban a régi elvtársak és az új urak jó része a magánosítással, a gazdagodással és hasonlókkal volt elfoglalva. Mivel az új Szlovákia, az új Jugoszlávia és a régi Románia magatartása a magyar nemzetrészek iránt változatlan (a cél: a magyarság eltüntetése), továbbra is számolnunk kell a bevezetőben említett, ún. biztonsági kockázattal. Akkor is, ha a térség legtürelmesebb, legbékésebb népe a magyar, hiszen a román, a szlovák, a szerb és az ukrán kormány magyarellenes atrocitásainál sokkal kevesebbért a világ más tájain már lőnek, robbantanak. Tudják ezt jól Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban is. Erősítik hadseregüket minden részében. A legújabb hír: a világ egyik legjobb helikopterét, a Cobrát most kezdik gyártani Brassóban. (Amikor a világ másik kitűnő harci helikopterének gyártására az Antall-kormány rendkívül komoly és kedvező ajánlatot kapott, még választ sem adott az illető cégnek!) De említhetnénk a szlovák rakétacsapatok fegyverzetét is: a kicsiny magyar légierőt már a fölszállás előtt a repülőtereken meg tudják semmisíteni. Szomszédaink fegyverkezése legalább három célt szolgál: 1. Alátámasztani az általános és legfontosabb külpolitikai célt, a magyaroktól elvett területek és javak megtartását. Ezt bizonyítja a hadseregük diszlokációja, területi elhelyezése. Pl. a román hadseregek közül a legerősebb az Erdélyben lévő 4. hadsereg (parancsnokságának székhelye Kolozsvár). 2. A magyar nemzetrész megfélemlítése, adott esetben megsemmisítése vagy megrendszabályozása. Ezt támasztja alá a 4. román hadsereg Erdélyen belüli területi elhelyezése. Marosvásárhelyen, a városban T-55-ös harckocsidandár állomásozik. A támadó harckocsik ottani tartózkodásának semmi értelme nem lenne, inkább a határ közelében kellene lenniük, ha a szokványos katonai szempontokat vennénk figyelembe. Erről azonban szó sincs. Marosvásárhelyről a székely körvasúton órák alatt bevethetők a Székelyföld bármely részén, esetleges „nemzetiségi zavargások” esetén. Az utóbbi években nem egy román tiszt kijelentette: ha Nagy-Románia területi egységét belső etnikai feszültségek fenyegetnék, a román hadsereg közbelépne az egység megőrzése érdekében. 3. A szomszédos országok a haderejüket békében történő hadviselésre is fölhasználják, csapataikat úgy helyezik el az országon belül, hogy jórészük magyarok által többségben lakott vidékekre kerüljön. Ezzel hosszú távon meg akarják bontani az etnikai arányokat. Például az utóbbi években egyre több katonai és csendőralakulatot helyeztek el a Székelyföldön. A román tisztek és altisztek magukkal viszik a családjukat, gyerekeiket. A román gyerekeknek hároméves korukban óvoda, hatéves koruktól iskola kell. Ezt is létrehozzák, s ha a román óvónő, tanítónő férjhez megy, ott is gyermekek születnek - bővíteni kell a román tanintézeteket, s ez így megy tovább. A folyamatnak az lesz a következménye, hogy egy-két emberöltő múlva szétdarabolják és elrománosítják e területet: két vagy három kisebb, etnikailag föllazított Székelyföld lesz! Mindezt az ENSZ legfontosabb határozatainak tiltása ellenére teszik. Friss hírek szerint a román állam Sepsiszentgyörgyön óriási méretű csendőrlaktanyát és egy hozzá tartozó lakótelepet készül építeni. A laktanya építési költsége 17 milliárd lej, ami jóval több, mint e székely város teljes évi költségvetése! Külső hatalmaknak nagyon nehéz abba beleszólni, hogy egy kormány hogyan helyezi el a hadseregét. Ha a Székelyföldön ez a folyamat végbemegy, örökre elveszítjük az egész, 103 000 km2-es területet, amit Románia vett el tőlünk. Ugyanezt teszik alapszerződő szlovák szomszédaink is: ők a hadsereg diszlokációját és az új közigazgatási felosztást kombinálják a „szent” cél megvalósítása érdekében. Szerbiában a háború idején több magyart hívtak be a szerb hadseregbe, mint azt a magyarok ún. népi arányszáma indokolttá tette volna. Ezenkívül a behívott (és alig kiképzett) magyarok közül aránytalanul sokat küldtek a frontra. Ennek az lett a következménye, hogy a háborúban jóval több magyar halt meg népi arányait, vagyis a szerbiai össznépességben kifejezett arányait tekintve, mint szerb. A fentiekben vázolt hármas összefüggés azt bizonyítja, hogy a kárpát-medencei térségben valóban óriási biztonsági kockázat létezik, egészen addig, amíg a trianoni rendszer fönnáll. E biztonsági kockázat elvileg két módon csökkenthető. Vagy úgy, hogy fegyverkező szomszédaink belátják, hogy hibát követnek el, s abbahagyják hadseregeik erősítését, sőt nagy részét leszerelik, hogy erőink egyensúlyba kerüljenek. Vagy úgy, hogy a magyar kormányok végre őszintén szembenéznek ezzel a veszéllyel, s ehhez mért katonai programot dolgoztatnak ki a Honvéd Vezérkarral. Az első lehetőség, sajnos, irreális. Marad a magyar hadsereg megerősítése. Még mielőtt valaki agresszív magyar fegyverkezésre gondolna, tudni kell, hogy pusztán a magyarság kárára eltolódott katonai erőviszonyok kiigazításáról van szó. Magyarországnak olyan erős hadseregre van szüksége, hogy a számba jöhető ellenséges hatalmak közül egyszerre kettőt elrettentsen rossz szándékai beváltásának megkezdésétől. Nem arról van szó tehát, hogy háborúznunk kell nemzeti céljaink megvalósításáért, hanem arról, hogy a leendő helyzetteremtő, magyar érdekű külpolitikát a háttérben meglévő katonai erő segítségével nyomatékosabbá, hatékonyabbá, eredményesebbé kell tenni. Gondoljuk csak meg: bizonyos országok nem ezt teszik? Hogyan képzelhető el a magyar haderő nagymértékű megerősítése? A történelem ebben az esetben is utat mutat. 1938-ban a bledi egyezményben, amely a kisantant és Magyarország között jött létre, „megengedték” a magyar hadsereg erősítését. Darányi Kálmán miniszterelnök abban az évben jelentette be a győri katonai programot: két év alatt egymilliárd aranypengőt fordítottak a haderő modernizálására. A győri fegyverkezési program 60. évfordulóján, 1998-ban az új, magyar kormánynak be kell jelentenie, hogy különösen nagy gondot kíván fordítani a számunkra kedvezőtlenné vált katonai erőviszonyok megváltoztatására. Ezért a hadsereg 1999- ben a mostani katonai költségvetés többszörösét kapja, amelynek túlnyomó részét nem fönntartásra, hanem fejlesztésre kell költenie. Attól kezdve néhány éven át a hadseregés a rendőrség) az ország lehetőségeihez mérten megemelt költségvetést kap. A Honvéd Vezérkarnak félévente jelentést kell tennie a kormánynak, amely a térség katonai erőviszonyait elemzi. Ily módon természetesen megfelelő személyi és titkosszolgálati (hírszerzés, kémelhárítás) intézkedésekkel - körülbelül fél évtized alatt Magyarország a térségnek nem alárendelt hatalma lehetne. Minden nemzetnek megvan a joga az önvédelemre, ha fojtogatják és ha fenyegetik. A magyarokat 76 éve sújtja ez a sors. Rá vagyunk kényszerítve arra, hogy kárpát-medencei létünknek a katonai vonatkozásait is végiggondoljuk. Most még talán mi dönthetünk: egy NATO-nagyhatalom segédcsapatai leszünk-e ütközőállamként Kelet felé, vagy katonai függetlenségünket megőrizve, a magyar érdekeknek megfelelően képesek leszünk egyezményeket kötni a külhatalmakkal. Raffay Ernő Bős-nagymarosi csendélet KÚTVÖLGYI MIHÁLY FELVÉTELE