Magyar Fórum, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-07-01 / 26. szám

4 Magyar Fórum Duray Miklós új könyvéről (H ■ C r -L) s z J . A x r Kísérletek és kudarcok „A határon túlra szorult magyar közössé­gek előtt az alábbi alternatíva áll: bevetni magukat az asszimiláció sodrába, hogy mi­nél gyorsabban megszabaduljanak a nem­zetükhöz való ragaszkodás terhétől, vagy kikényszeríteni egy nemzetet átfogó, kez­deményező politikát. A harmadik lehető­ség: ismét berendezkedni a túlélésre, ami a politikai pluralizmus viszonyai között egyenlő a lassú haldoklással, mert társa­dalmi degradáláshoz vagy a szülőföld el­hagyásához vezet.” Az idézetet Duray Miklós Önrendelke­zési kísérleteink című, a somorjai Méry Ratio Könyvkiadó gondozásában megje­lent legújabb könyvéből merítettük. Az élénk érdeklődést kiváltó kötet Duray 1990 és 1998 közötti tanulmányainak, elő­adásainak, cikkeinek és egyéb írásainak egy részét tartalmazza, mindenekelőtt azo­kat, amelyek a felvidéki magyarság politi­kai egységeinek létrehozását, valamint ön­igazgatásának kiépítését és önrendelkezé­se megvalósítását szorgalmazták. A kötet­ben megtalálhatók Duray kitűnő elemző eszmefuttatásai az európai önkormányza­tiságról és regionalizmusról, a felvidéki „nyelvháborúról” az Európától távolodó Szlovákiában, az Együttélés politikai moz­galom önrendelkezési koncepciójáról, a társnemzeti viszony kialakulásának szük­ségességéről, a felvidéki magyarság 1994. évi januári komáromi reprezentatív nagy­gyűlésével kapcsolatos folyamatokról, az 1996. júliusi „magyar-magyar” csúcsérte­kezletről és annak tanulságairól, valamint nem utolsósorban a szlovákiai magyar pár­tok egyesülése érdekében kifejtett erőfe­szítéseiről. Nem vitás, hogy Duray Miklós karizma­tikus alakja már legalább negyedszázada szinte eggyé vált a felvidéki magyarság po­litikai küzdelmeivel. Ő nem az 1989-90-es évek hatalomváltása idején fedezte fel ön­magában a „homo politicust”, hanem már egyetemi éveitől nemzetközösségének ön­zetlen szolgálatát tartotta élete lényegének. Megalkuvást nem ismerve kereste az igaz­ságot, és sok más - napjainkban sikeresnek és nála népszerűbbnek tartott - felvidéki „politikustól” eltérően, soha nem hajlott elvtelen megalkuvásra. Ezt támasztják alá most megjelent kötetének írásai, erről szól egész eddigi élete, ennek bizonyítéka jelen­legi mellőzöttsége a felvidéki magyar poli­tikai színtéren. Kezdettől fogva fáradhatat­lan szorgalmazója volt a szlovákiai magyar politikai pártok egyesülésének, és mi taga­dás, ez a törekvése csak kevés támogatóra talált. Ő már az Együttélés megalakulása pillanatában egyetlen pártban tervezte a szlovákiai magyar politizálást, és valóban nem rajta múlott - vall erről szóban forgó könyvében -, hogy „évekig a sokpártiság útvesztőjében tévelyegtünk”. „A pártegyesítési törekvéseinket politi­kai partnereink éveken keresztül elutasí­tották, végül is a választójogi törvénymó­dosítás kényszerének engedve fogadták el” - számol be e téren szerzett tapasztala­tairól Duray Miklós. Ő már 1992-től tud­ta, hogy egy esetleges pártegyesülés min­denképpen „vezéráldozattal” fog járni, azaz a hangoskodó politikai rikkancsok az ő karizmatikus személyiségének félresöp­­rését is ki fogják eszközölni a felvidéki ma­gyarság politikai porondjáról. Ezek a meg­érzések 1998-ban aztán egytől egyig mind beigazolódtak. Az 1998. évi parlamenti választások előtt Szlovákiában létrejött ugyan a magyarság politikai egysége, a Magyar Koalíció Pártja vezérkarában Duraynak azonban már nem jutott hely. Ő szelíden beérte a minden hatáskör és politikai súly nélküli tiszteletbeli elnöki dekórummal, megelé­gedve neve és személyisége megkérdője­lezhetetlen, a „hitvány vadak” tülekedése felett álló erkölcsi súlyával. Az 1998. évi őszi választások óta a Ma­gyar Koalíció Pártja részese a szlovákiai kormányhatalomnak, de ahogy Duray a Magyar Nemzet riporterének világosan kijelentette (M. N., 1999. június 2.), „saj­nos, a kormányba való bekerülésünk után gyakorlatilag semmit sem tudtunk elér­ni”. Sőt már a magyarok kormányba való befogadásának is szabott ára volt: a Ma­gyar Koalíció Pártja új vezetőinek le kel­lett mondaniuk a magyarság önigazgatá­sának szorgalmazásáról, a benesi dekrétu­mok felülvizsgálatának napirenden tartá­sáról, a magyar főiskola követeléséről és még több más, lényeges magyar érdek kö­vetkezetes védelmezéséről. Sajnálattal ál­lapíthatjuk meg, hogy mindazt, amiért Duray Miklós nyolc éven keresztül kitar­tóan küzdött, a Magyar Koalíció Pártjának vezetősége az ő félreállítása után könnye­dén feláldozta egy-két üres és súlytalan miniszteri és parlamenti posztért. Igaz, létrejött és egyelőre megvan a ma­gyar egység, ennek ünnepelt haszonélve­zői azonban most részben éppen azok, akik eddig éveken keresztül az egységre való tö­rekvést tartották Duray egyik legnagyobb bűnének. Duray Miklós azonban nem sze­mélyes ambíciói, hanem az egész felvidé­ki, sőt az összmagyarság érdekében foly­tatta a küzdelmét. „Beigazolódik az, hogy az elmúlt nyolc évben, még ha sokszor si­kertelenek is voltunk, és sokszor támadtak is bennünket, legalább az egység létreho­zásáért kifejtett munkánk nem volt hiába­való. Készülünk a jövőre, ami, reméljük, jó értelemben lesz más, mint a múltunk volt” - mondta Duray pártja utolsó, 1998. június 13-án Galántán megtartott kong­resszusán, s így folytatta: „Ebben a nem is távoli jövőben (amely talán egy évtizedben mérhető) kell megoldódnia a szlovákiai magyarság helyzetének és az egész kárpát­medencei magyarság helyzetének is.” Duray Miklós már többszörösen bizo­nyította igazát: 1989 előtt vállalta az ül­döztetést és az áldozatot, 1990 és 1998 kö­zött vállalta a következetes politikai küz­delmet - bizonyíték erre könyvének min­den betűje a jövőben pedig minden bi­zonnyal kitör mostani mellőzött helyzeté­ből, és továbbra is vállalni fogja az ember­hez és magyarhoz méltó küzdelmet. Biz­tosíték erre egész eddigi élete és jelleme. Kopély Gyula 1999. július 1 Sértetlen a szerb hadsereg A Koszovóból kivonuló szerb erők puszta létszáma, fegyvereik tömege és sértetlen­sége jelzi, milyen messze volt a NATO at­tól, hogy a légicsapásokkal megsemmisít­se a tartományban felvonultatott jugo­szláv hadsereget - állapítják meg a brit la­pok tudósítói a szerb erők elvonulásáról küldött jelentéseikben. A Pristinába bevonult brit katonák egy kisebb csoportja folyamatosan figyelem­mel követi a szerb erők mozgását, és pon­tos „leltárt” készített a tartomány déli ré­széből távozásra ítélt egységekről, fegy­vereikről. Összesítésük szerint múlt hét közepéig körülbelül 20 ezer katonát és rendőrt, több mint 1500 katonai jármű­vet és 30 légvédelmi rakétaegységet von­tak ki Koszovóból. A Pristina környékén felállított ellenőrző pontokon összesen mintegy kétezer szerb katonai jármű el­haladását jegyezték fel a brit megfigye­lők. A The Times tudósítójának leírása sze­rint minden egyes konvoj napról napra egyre nagyobb és egyre hangosabb, ben­nük T-72, T-55 és T-54 típusú harcko­csik, D-90 rakétaütegek, páncélozott harci járművek és kisebb, S-1 típusú tan­kok vannak. „Az úton lévő fegyverek szá­ma, a jugoszláv hadsereg nehézfegyverei­nek hatalmas mértékű jelenléte megkér­dőjelezi az észak-atlanti szövetség koráb­bi állításait arról, hogy légiereje megsem­misítette vagy jelentős mértékben károsí­totta a Koszovóban lévő szerb hadsereg harckocsijainak és tüzérségének 40-50 százalékát” - írja a tudósító. A The Independent újságírója is úgy vé­li, hogy „a NATO igen kevés kárt okozott, ha egyáltalán okozott ennek a lebombá­zott hadseregnek. A harckocsikat, tüzér­ségi eszközöket - néhány T-72-es harc­kocsi kivételével - nem szállítójárművek viszik vagy vontatják, és egyetlen nehéz­, fegyveren sem látni lövedék okozta káro­kat. Tito titkos atombunkerei, úgy tűnik, sértetlenséget biztosítottak ezeknek a fegyvereknek a NATO haragjától.” (MTI) Százak Tanácsa, 1999 Impozáns, vaskos kötettel jelentkezett a Triko­lor Könyvkiadó az ünnepi könyvhétre. A gyűj­temény a Százak Tanácsa tagjainak írásaiból állt össze Fekete Gyula szerkesztésében. A Szá­zak Tanácsa, melynek ügyvezető­ elnöke Fekete Gyula, 1997-ben alakult meg, miután az orszá­gosan ajánlott harmadfélezer „hiteles” ember névsorából kiválasztották a leggyakrabban em­lített személyeket. Talán arra vagyok a legbüsz­kébb, hogy jómagam is ott lehetek e nevezetes tagság körében, bár három név már fekete keret­ben jelent meg: Czine Mihály, László Gyula és Sándor András. Alapvető célkitűzésünk volt, melyet egyhan­gúan megszavaztunk: „A Százak Tanácsa sors­kérdéseinket, legfontosabb közgondjainkat a jö­vőbe mutató hangsúllyal kimunkáló nemzet­stratégia pártoktól és kormányoktól független szerve legyen. ’’Persze a Százak Tanácsa üléseit a szociálliberális sajtó agyonhallgatta, állásfog­lalásait nem közölte, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a Magyarok Házában gyülekező grémiu­mot veszedelmesnek és ellenségesnek tartja. A kötet írásairól általánosságban elmondha­tó, hogy nemcsak a múlt problémáiról szólnak hitelesen, hanem döntően Magyarország jövőjé­vel foglalkoznak, úgy is lehetne mondani, egy nemzeti cselekvési program állt össze ebben az antológiában. Andrásfalvy Bertalan jövőnk gondjairól, Albert Gábor a magyar irodalom feladatairól, Balassa Sándor a dumdumzene által háttérbe szorított népzenéről, Balczó And­rás a sikerről, Balogh János a termőföld straté­giai értékéről ír, Bakay Kornél a XI. századi Magyar Királyság európai szerepéről, Bánffy György az anyanyelv ápolásának gondjairól, Báthory Katalin a magyar érdekérvényesítésről az egyesült Európában, Béres József pedig né­hány konkrét javaslattal áll elő a hazáját szere­tő és féltő magyarság védelmében. Bíró Zoltán számot vet a valósággal, mivé lettek reményeink tíz évvel a rendszerváltozás után, s megállapít­ja: „ritkán adódó nagy történelmi lehetőséget mulasztottunk el az első szabad országgyűlési választások idején”. Bolberitz Pál szabadság és szabadosság, szabadság és erkölcs, szabadság és felelősség kapcsolatát elemzi, Budai Ilona a magyar népdal védelmében szólal fel, Chrudi­­nák Alajos a médiaklikk monopóliumának megtörését szorgalmazza, s olyan sajtó létreho­zását, „amely igazat mond, nem gyűlölködik, nem bántja a magyart, de másokat sem, és amely tenni akar a nemzet felemelkedéséért”. Csath Magdolna a biztató jövő gazdaságpolitikájá­nak tennivalóit vázolja fel, hogy ne páriák le­gyünk az internetes globális elit szolgáiként. Csele György Petőfi emlékét éleszti, azzal a ke­serű megállapítással zárva írását: „Már csak röhögnek rajtad, Magyar! Petőfi Sándor!” Csoóri Sándor Száll, száll a füst című szép ver­sét Czine Mihálynak ajánlotta, s a Magyarok Házában rendezett könyvbemutatón Sinkovits Imre mondta el. Czakó Gábor egy Salamon ki­rályról szóló történelmi regény részletét adta, Czine Mihálytól egy Nagy Lászlóra emlékező írás jelent meg, Dobó Andor véleményt mond a koalíciós kormány első száz napjáról, ajánlható minden megállapítása és fenntartása az Orbán­kormány figyelmébe, Döbrentei Kornél pedig a Balassi-kard birtokában joggal hirdeti meg a legfőbb célt: „visszafoglalni a hazát”, a saját hazánkat, a magyar lélek végvárait. Most döbbentem rá, hogy a 427 oldalas könyvnek most tartok a 97. oldalán, a Dörner, György színművésszel készült interjúnál. Itt te­hát be kell fejeznem, de a jövő héten, ha megen­gedik, még visszatérek erre az antológiára, melyből valószínűleg még gyakran fogok idézni, abban a jóleső érzésben, hogy már nem százan, de ezren, nagyon sok ezren, milliónyian gondol­kodunk hasonlóképpen. Varga András Dörner Györggyel készült interjúja 1996-ban jelent meg a Demokratában, amikor a MIÉP még parlamenten kívül vívta élethalálharcát a ma­gyar jövőért. A riporter megkérdezte Dörner Györgytől, hogyan került kapcsolatba a MIÉP- pel. A válasz: „Nagyon régi, kedves barátom Csurka István. Ilyen egyszerű a dolog. És egyet is értünk, úgyhogy ez számomra evidencia. A magyar keresztény középosztály tagjának val­lom magamat. A Csurka István nevével fémjel­zett - ha úgy tetszik - mozgalom pedig éppen ennek a nagyon lepusztulófélben lévő, és sajnos már nyomaiban sem nagyon fellelhető rétegnek a megerősítését tűzte ki célul - többek között. ” " Vinnyognak, átkozódnak, s egyre dühödteb­­bek politikai ellenfeleink, de hát ilyen egyszerű a dolog. A Százak Tanácsa ezrek, milliók taná­csává bővül, folyamatosan. Nincs más célunk (és bűnünk sem), mint a magyarság fennmara­dása. A Harmadik út, a Kert-Magyarország utópiájának könyve ez, a Németh László-i gon­dolat lényege. És ez az egyetlen utópia,­ mely, még ma is megvalósítható, még ha nincs is hon-, lapja az interneten. Lelünk-e hont saját ha­zánkban, ez itt a kérdés. A honlap csupán pénz­kérdés. : Szentmihályi Szabó Péter

Next