Magyar Fórum, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1999-07-01 / 26. szám
4 Magyar Fórum Duray Miklós új könyvéről (H ■ C r -L) s z J . A x r Kísérletek és kudarcok „A határon túlra szorult magyar közösségek előtt az alábbi alternatíva áll: bevetni magukat az asszimiláció sodrába, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak a nemzetükhöz való ragaszkodás terhétől, vagy kikényszeríteni egy nemzetet átfogó, kezdeményező politikát. A harmadik lehetőség: ismét berendezkedni a túlélésre, ami a politikai pluralizmus viszonyai között egyenlő a lassú haldoklással, mert társadalmi degradáláshoz vagy a szülőföld elhagyásához vezet.” Az idézetet Duray Miklós Önrendelkezési kísérleteink című, a somorjai Méry Ratio Könyvkiadó gondozásában megjelent legújabb könyvéből merítettük. Az élénk érdeklődést kiváltó kötet Duray 1990 és 1998 közötti tanulmányainak, előadásainak, cikkeinek és egyéb írásainak egy részét tartalmazza, mindenekelőtt azokat, amelyek a felvidéki magyarság politikai egységeinek létrehozását, valamint önigazgatásának kiépítését és önrendelkezése megvalósítását szorgalmazták. A kötetben megtalálhatók Duray kitűnő elemző eszmefuttatásai az európai önkormányzatiságról és regionalizmusról, a felvidéki „nyelvháborúról” az Európától távolodó Szlovákiában, az Együttélés politikai mozgalom önrendelkezési koncepciójáról, a társnemzeti viszony kialakulásának szükségességéről, a felvidéki magyarság 1994. évi januári komáromi reprezentatív nagygyűlésével kapcsolatos folyamatokról, az 1996. júliusi „magyar-magyar” csúcsértekezletről és annak tanulságairól, valamint nem utolsósorban a szlovákiai magyar pártok egyesülése érdekében kifejtett erőfeszítéseiről. Nem vitás, hogy Duray Miklós karizmatikus alakja már legalább negyedszázada szinte eggyé vált a felvidéki magyarság politikai küzdelmeivel. Ő nem az 1989-90-es évek hatalomváltása idején fedezte fel önmagában a „homo politicust”, hanem már egyetemi éveitől nemzetközösségének önzetlen szolgálatát tartotta élete lényegének. Megalkuvást nem ismerve kereste az igazságot, és sok más - napjainkban sikeresnek és nála népszerűbbnek tartott - felvidéki „politikustól” eltérően, soha nem hajlott elvtelen megalkuvásra. Ezt támasztják alá most megjelent kötetének írásai, erről szól egész eddigi élete, ennek bizonyítéka jelenlegi mellőzöttsége a felvidéki magyar politikai színtéren. Kezdettől fogva fáradhatatlan szorgalmazója volt a szlovákiai magyar politikai pártok egyesülésének, és mi tagadás, ez a törekvése csak kevés támogatóra talált. Ő már az Együttélés megalakulása pillanatában egyetlen pártban tervezte a szlovákiai magyar politizálást, és valóban nem rajta múlott - vall erről szóban forgó könyvében -, hogy „évekig a sokpártiság útvesztőjében tévelyegtünk”. „A pártegyesítési törekvéseinket politikai partnereink éveken keresztül elutasították, végül is a választójogi törvénymódosítás kényszerének engedve fogadták el” - számol be e téren szerzett tapasztalatairól Duray Miklós. Ő már 1992-től tudta, hogy egy esetleges pártegyesülés mindenképpen „vezéráldozattal” fog járni, azaz a hangoskodó politikai rikkancsok az ő karizmatikus személyiségének félresöprését is ki fogják eszközölni a felvidéki magyarság politikai porondjáról. Ezek a megérzések 1998-ban aztán egytől egyig mind beigazolódtak. Az 1998. évi parlamenti választások előtt Szlovákiában létrejött ugyan a magyarság politikai egysége, a Magyar Koalíció Pártja vezérkarában Duraynak azonban már nem jutott hely. Ő szelíden beérte a minden hatáskör és politikai súly nélküli tiszteletbeli elnöki dekórummal, megelégedve neve és személyisége megkérdőjelezhetetlen, a „hitvány vadak” tülekedése felett álló erkölcsi súlyával. Az 1998. évi őszi választások óta a Magyar Koalíció Pártja részese a szlovákiai kormányhatalomnak, de ahogy Duray a Magyar Nemzet riporterének világosan kijelentette (M. N., 1999. június 2.), „sajnos, a kormányba való bekerülésünk után gyakorlatilag semmit sem tudtunk elérni”. Sőt már a magyarok kormányba való befogadásának is szabott ára volt: a Magyar Koalíció Pártja új vezetőinek le kellett mondaniuk a magyarság önigazgatásának szorgalmazásáról, a benesi dekrétumok felülvizsgálatának napirenden tartásáról, a magyar főiskola követeléséről és még több más, lényeges magyar érdek következetes védelmezéséről. Sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy mindazt, amiért Duray Miklós nyolc éven keresztül kitartóan küzdött, a Magyar Koalíció Pártjának vezetősége az ő félreállítása után könnyedén feláldozta egy-két üres és súlytalan miniszteri és parlamenti posztért. Igaz, létrejött és egyelőre megvan a magyar egység, ennek ünnepelt haszonélvezői azonban most részben éppen azok, akik eddig éveken keresztül az egységre való törekvést tartották Duray egyik legnagyobb bűnének. Duray Miklós azonban nem személyes ambíciói, hanem az egész felvidéki, sőt az összmagyarság érdekében folytatta a küzdelmét. „Beigazolódik az, hogy az elmúlt nyolc évben, még ha sokszor sikertelenek is voltunk, és sokszor támadtak is bennünket, legalább az egység létrehozásáért kifejtett munkánk nem volt hiábavaló. Készülünk a jövőre, ami, reméljük, jó értelemben lesz más, mint a múltunk volt” - mondta Duray pártja utolsó, 1998. június 13-án Galántán megtartott kongresszusán, s így folytatta: „Ebben a nem is távoli jövőben (amely talán egy évtizedben mérhető) kell megoldódnia a szlovákiai magyarság helyzetének és az egész kárpátmedencei magyarság helyzetének is.” Duray Miklós már többszörösen bizonyította igazát: 1989 előtt vállalta az üldöztetést és az áldozatot, 1990 és 1998 között vállalta a következetes politikai küzdelmet - bizonyíték erre könyvének minden betűje a jövőben pedig minden bizonnyal kitör mostani mellőzött helyzetéből, és továbbra is vállalni fogja az emberhez és magyarhoz méltó küzdelmet. Biztosíték erre egész eddigi élete és jelleme. Kopély Gyula 1999. július 1 Sértetlen a szerb hadsereg A Koszovóból kivonuló szerb erők puszta létszáma, fegyvereik tömege és sértetlensége jelzi, milyen messze volt a NATO attól, hogy a légicsapásokkal megsemmisítse a tartományban felvonultatott jugoszláv hadsereget - állapítják meg a brit lapok tudósítói a szerb erők elvonulásáról küldött jelentéseikben. A Pristinába bevonult brit katonák egy kisebb csoportja folyamatosan figyelemmel követi a szerb erők mozgását, és pontos „leltárt” készített a tartomány déli részéből távozásra ítélt egységekről, fegyvereikről. Összesítésük szerint múlt hét közepéig körülbelül 20 ezer katonát és rendőrt, több mint 1500 katonai járművet és 30 légvédelmi rakétaegységet vontak ki Koszovóból. A Pristina környékén felállított ellenőrző pontokon összesen mintegy kétezer szerb katonai jármű elhaladását jegyezték fel a brit megfigyelők. A The Times tudósítójának leírása szerint minden egyes konvoj napról napra egyre nagyobb és egyre hangosabb, bennük T-72, T-55 és T-54 típusú harckocsik, D-90 rakétaütegek, páncélozott harci járművek és kisebb, S-1 típusú tankok vannak. „Az úton lévő fegyverek száma, a jugoszláv hadsereg nehézfegyvereinek hatalmas mértékű jelenléte megkérdőjelezi az észak-atlanti szövetség korábbi állításait arról, hogy légiereje megsemmisítette vagy jelentős mértékben károsította a Koszovóban lévő szerb hadsereg harckocsijainak és tüzérségének 40-50 százalékát” - írja a tudósító. A The Independent újságírója is úgy véli, hogy „a NATO igen kevés kárt okozott, ha egyáltalán okozott ennek a lebombázott hadseregnek. A harckocsikat, tüzérségi eszközöket - néhány T-72-es harckocsi kivételével - nem szállítójárművek viszik vagy vontatják, és egyetlen nehéz, fegyveren sem látni lövedék okozta károkat. Tito titkos atombunkerei, úgy tűnik, sértetlenséget biztosítottak ezeknek a fegyvereknek a NATO haragjától.” (MTI) Százak Tanácsa, 1999 Impozáns, vaskos kötettel jelentkezett a Trikolor Könyvkiadó az ünnepi könyvhétre. A gyűjtemény a Százak Tanácsa tagjainak írásaiból állt össze Fekete Gyula szerkesztésében. A Százak Tanácsa, melynek ügyvezető elnöke Fekete Gyula, 1997-ben alakult meg, miután az országosan ajánlott harmadfélezer „hiteles” ember névsorából kiválasztották a leggyakrabban említett személyeket. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy jómagam is ott lehetek e nevezetes tagság körében, bár három név már fekete keretben jelent meg: Czine Mihály, László Gyula és Sándor András. Alapvető célkitűzésünk volt, melyet egyhangúan megszavaztunk: „A Százak Tanácsa sorskérdéseinket, legfontosabb közgondjainkat a jövőbe mutató hangsúllyal kimunkáló nemzetstratégia pártoktól és kormányoktól független szerve legyen. ’’Persze a Százak Tanácsa üléseit a szociálliberális sajtó agyonhallgatta, állásfoglalásait nem közölte, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a Magyarok Házában gyülekező grémiumot veszedelmesnek és ellenségesnek tartja. A kötet írásairól általánosságban elmondható, hogy nemcsak a múlt problémáiról szólnak hitelesen, hanem döntően Magyarország jövőjével foglalkoznak, úgy is lehetne mondani, egy nemzeti cselekvési program állt össze ebben az antológiában. Andrásfalvy Bertalan jövőnk gondjairól, Albert Gábor a magyar irodalom feladatairól, Balassa Sándor a dumdumzene által háttérbe szorított népzenéről, Balczó András a sikerről, Balogh János a termőföld stratégiai értékéről ír, Bakay Kornél a XI. századi Magyar Királyság európai szerepéről, Bánffy György az anyanyelv ápolásának gondjairól, Báthory Katalin a magyar érdekérvényesítésről az egyesült Európában, Béres József pedig néhány konkrét javaslattal áll elő a hazáját szerető és féltő magyarság védelmében. Bíró Zoltán számot vet a valósággal, mivé lettek reményeink tíz évvel a rendszerváltozás után, s megállapítja: „ritkán adódó nagy történelmi lehetőséget mulasztottunk el az első szabad országgyűlési választások idején”. Bolberitz Pál szabadság és szabadosság, szabadság és erkölcs, szabadság és felelősség kapcsolatát elemzi, Budai Ilona a magyar népdal védelmében szólal fel, Chrudinák Alajos a médiaklikk monopóliumának megtörését szorgalmazza, s olyan sajtó létrehozását, „amely igazat mond, nem gyűlölködik, nem bántja a magyart, de másokat sem, és amely tenni akar a nemzet felemelkedéséért”. Csath Magdolna a biztató jövő gazdaságpolitikájának tennivalóit vázolja fel, hogy ne páriák legyünk az internetes globális elit szolgáiként. Csele György Petőfi emlékét éleszti, azzal a keserű megállapítással zárva írását: „Már csak röhögnek rajtad, Magyar! Petőfi Sándor!” Csoóri Sándor Száll, száll a füst című szép versét Czine Mihálynak ajánlotta, s a Magyarok Házában rendezett könyvbemutatón Sinkovits Imre mondta el. Czakó Gábor egy Salamon királyról szóló történelmi regény részletét adta, Czine Mihálytól egy Nagy Lászlóra emlékező írás jelent meg, Dobó Andor véleményt mond a koalíciós kormány első száz napjáról, ajánlható minden megállapítása és fenntartása az Orbánkormány figyelmébe, Döbrentei Kornél pedig a Balassi-kard birtokában joggal hirdeti meg a legfőbb célt: „visszafoglalni a hazát”, a saját hazánkat, a magyar lélek végvárait. Most döbbentem rá, hogy a 427 oldalas könyvnek most tartok a 97. oldalán, a Dörner, György színművésszel készült interjúnál. Itt tehát be kell fejeznem, de a jövő héten, ha megengedik, még visszatérek erre az antológiára, melyből valószínűleg még gyakran fogok idézni, abban a jóleső érzésben, hogy már nem százan, de ezren, nagyon sok ezren, milliónyian gondolkodunk hasonlóképpen. Varga András Dörner Györggyel készült interjúja 1996-ban jelent meg a Demokratában, amikor a MIÉP még parlamenten kívül vívta élethalálharcát a magyar jövőért. A riporter megkérdezte Dörner Györgytől, hogyan került kapcsolatba a MIÉP- pel. A válasz: „Nagyon régi, kedves barátom Csurka István. Ilyen egyszerű a dolog. És egyet is értünk, úgyhogy ez számomra evidencia. A magyar keresztény középosztály tagjának vallom magamat. A Csurka István nevével fémjelzett - ha úgy tetszik - mozgalom pedig éppen ennek a nagyon lepusztulófélben lévő, és sajnos már nyomaiban sem nagyon fellelhető rétegnek a megerősítését tűzte ki célul - többek között. ” " Vinnyognak, átkozódnak, s egyre dühödtebbek politikai ellenfeleink, de hát ilyen egyszerű a dolog. A Százak Tanácsa ezrek, milliók tanácsává bővül, folyamatosan. Nincs más célunk (és bűnünk sem), mint a magyarság fennmaradása. A Harmadik út, a Kert-Magyarország utópiájának könyve ez, a Németh László-i gondolat lényege. És ez az egyetlen utópia, mely, még ma is megvalósítható, még ha nincs is hon-, lapja az interneten. Lelünk-e hont saját hazánkban, ez itt a kérdés. A honlap csupán pénzkérdés. : Szentmihályi Szabó Péter