Magyar Fórum, 2001. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-04 / 1. szám
A nizzai csúcsról A december 7-9.között megtartott nizzai európai uniós csúcstalálkozó két fő célja az unió döntési rendszerének egyszerűsítése és demokratikusabbá, áttekinthetőbbé tétele, valamint a keleti bővítés irányába való előrelépés volt. A kemény vitákat, hatalmi harcot hozó, gyakran a patthelyzet közelébe sodródó találkozó azonban - több elemző szerint - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A döntéshozatali rendszer egyszerűsítése helyett elsősorban a döntési hatalom újraelosztása történt meg. A miniszterek tanácsában, ami az év egyik legfontosabb jogalkotó szerve, jelentősen nőtt az öt nagy ország: Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország döntési ereje, a kisebb országoké pedig csökkent. A kis országok ezt a helyzetet nehezen fogadták el: a belgák puccsról, a görögök a nagyok diktatúrájáról beszéltek, és többször is a tanácskozásról való kivonulással fenyegettek. Végül is az elszenvedett veszteséget a nagyok, elsősorban Franciaország, azzal enyhítette, hogy a három tiltakozó ország, Belgium, Portugália és Görögország a lakosságuk nagysága alapján indokolt 18 hely helyett 22-t kapott a megnövelt létszámú Európai Parlamentben. Így állt elő az a helyzet, hogy Magyarország és Csehország az érdekharcok, az adokkapok után továbbra is a lakosság nagysága alapján jogos 16 hellyel rendelkezik. Vagyis: a közel azonos lakosságú Belgiummal, Portugáliával és Görögországgal szemben Magyarország és Csehország negatív diszkrimináció áldozatává vált. A hatalmi átrendeződés nyilvánvaló nyertese Németország lett. Az új szavazati rendszerben elég lesz további két országot megnyernie ahhoz, hogy bármilyen közös lépést megvétózhasson. Németország tehát első lett az egyenlők között. A keleti bővítéssel pedig szerepe várhatóan tovább nő, hiszen nemcsak földrajzilag, de gazdaságilag is a központba kerül. A hatalom eltolódása azonban a következő kérdést veti fel: van-e, lesz-e egyáltalán közös európai érdek, vagy azt a nagy országok érdekei testesítik meg? És milyen szerephez, lehetőséghez engedik jutni ebben az Európában az újonnan belépő országokat? Ez utóbbi kérdéssel át is lépünk a bővítéssel kapcsolatban elért eredményekre, amelyek inkább szimbolikusnak, mint valódinak tekinthetők. Kiosztásra kerültek az Európa Tanácsban a csatlakozó országokra jutó szavazatok és a már említett európai parlamenti helyek. Újra sok biztató szó hangzott el a csatlakozni vágyó országok felé, és felröppent a 2004-es év, mint a legkorábbi időpont, amikor az új belépők első körét az unió fogadni tudja. Az érdemi döntések azonban még hátravannak. Szóba sem került például a mezőgazdaság kérdése. Köztudott, hogy az Európai Unióban a mezőgazdasági termelők óriási támogatást kapnak. Ha ez a rendszer nem változik meg, akkor a belépések után a bekerülő országok parasztsága is számíthat ugyanerre a támogatásra. Csakhogy ennyi pénze nem lesz az EU- nak. Ezért érdeke például az, hogy a belépni kívánó országok mezőgazdasága még a belépés előtt minél jobban leépüljön, illetve hogy csak olyan tevékenységek maradjanak életben, amelyek támogatás nélkül is életképesek. Ezek pedig nem a családi vállalkozások, hanem a „mezőgazdasági multik”, az „agrobusiness”-ek által végzett, tömegtermelésen alapuló tevékenységek. Egyértelmű hátrány továbbá az új belépők számára, hogy Spanyolországnak sikerült kiharcolnia, hogy az európai uniós támogatásokról való döntés 2007-ig a nemzeti kormányok hatáskörében maradjon. Ez ugyanis biztosítani fogja a támogatások oroszlánrészét kapó spanyolok és portugálok számára azt a lehetőséget, hogy az újonnan belépő, náluk sokkal szegényebb közép-európai országok javára történő támogatásátcsoportosítást megakadályozhassák. Mivel a következő költségvetés az EU-ban 2006-ban fog elkészülni, mégpedig újabb 6 évre, a jelenlegi kedvezményezettek így még hosszú ideig fenntarthatják a számukra előnyös helyzetet. Tehát, ahogy a The Economist december 16-ai száma fogalmazott, a nizzai csúcs után sincs sok örülnivalójuk a csatlakozni vágyó országoknak. Az azonban egyre nyilvánvalóbbá kell hogy váljék a számukra, hogy az EU továbbra is az érdekek és nem az értékek Európája. Erre figyelmeztetett az a bomba is, amely röviddel a „csúcs” után robbant, amikor Schröder német kancellár kijelentette, hogy az újonnan belépő országok lakosságának hét évig nem járnak majd ugyanazok a „szabadságjogok”, mint a jelenlegi tagállamok lakosságának. Jelenti ez elsősorban a szabad munkavállalás megakadályozását. Miről is van tehát szó? Arról, hogy például Magyarország már jelenleg is - társult tagként - biztosítja az EU-országok számára az összes „szabadságjogokat”, mi viszont nemhogy társult tagságunk idején, de teljes taggá válásunk után még további hét évig sem lehetünk majd az EU egyenrangú és egyenjogú tagjai. Mi, nemzeti érdekeink ellenére, liberalizálunk, velünk szemben pedig az EU-s országok saját, jól felfogott érdekükben védekeznek, protekcionista magatartást tanúsítanak. Hol itt a piacgazdaság? - kérdezhetnénk. De nem tesszük, hiszen kell hogy lássuk, tudjuk: nem is erről van szó. A piacgazdaság megfelelő kiépítését és működtetését tőlünk „elvárja” az EU. Ennek keretében például a legutóbbi rólunk készült tanulmányában sürgeti a további privatizációt, mint például a Dunaferr magánkézbe adását, vagy az „üzleti és a szolgáltató vasút” szétválasztását. De követelhetjük-e mi is a velünk szembeni „tisztességes piaci viselkedést”, egyenlő elbírálást? Az ország érdekeit szem előtt tartó politikai erők erre a kérdésre csak igennel válaszolhatnak. Előnyeink ugyanis az EU-csatlakozásból csak akkor lehetnek, ha nem követjük szolgai módon a „brüsszeli elvárásokat”, hanem - éppen úgy, mint a jelenlegi tagországok - mi is világosan megfogalmazzuk nemzeti érdekeinket, és mindent megteszünk azért, hogy azt mások figyelembe vegyék és tiszteletben tartsák. Ezzel egyben az Európai Unió jó irányba történő fejlődéséhez, demokratizálódásához is hozzájárulhatunk. Erre pedig - sokak véleménye szerint - nagyon is szükség lenne. Ezt fejezte ki a nizzai EU-csúcson Paavo Lipponen finn miniszterelnök is, amikor javaslatot tett a jelenlegi döntési rendszer megreformálására. Javaslata szerint úgy lehetne a döntési rendszert nyitottabbá, átláthatóbbá, demokratikusabbá, sőt európaibbá tenni, ha a rendszeres kormányközi találkozókat olyan széles körű előkészítő munkák alapoznák meg, amelyekben részt vehetnének a tagországok és a jelölt országok kormányainak és parlamentjeinek képviselői, továbbá a különböző EU-intézmények kiválasztott munkatársai is. Ezzel plurálisabbá és - a szélesebb résztvevői kör miatt - valószínűleg jobbá is válnának a döntések. Ezt a javaslatot azonban Nizzában még elvetették. Megmaradt tehát eredményként az a szerződés, amely a többszöri kudarc árnyékában, a kemény érdekérvényesítési harcok közepette született, és amelyről az European Voice című hetilap december 14-20-ai száma lesújtóan így szólt: ilyen rossz megállapodás még nem született az Európai Unió eddigi történetében. Ideje tehát a kijózanodásnak: ez az Európa az „adok-kapok”, esetenként „ha nem kapok, elveszek” Európára. Saját csatlakozási stratégiánkat is ennek szellemében kell megfogalmaznunk és a nemzettel megvitatnunk. Dr. Csath Magdolna egyetemi tanár, a Nemzeti Keresztényszociális Fórum alelnöke Kárpátalján a Pannon Rádió adománya (Tudósításunk a 3. oldalon) 99 FORINT XIII. évfolyam, 1. szám KÖZÉLETI HETILAP 2001. január 4.