Magyar Fórum, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

2001-07-05 / 27. szám

2001. július 5. Magyar FőriíM 3 MNB-elnök mellett, pontosabban előtt az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki később, a kilencvenes évek­ben megcsinálta, igaz, csak egy rövid szívásnyira a magyarországi Leumi Ban­kot, és aki ma már bevallottan izraeli­magyar kettős állampolgár. A Leumi a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezé­ben lévő bank. A legfontosabb értesülé­sekhez való hozzájutás szála tehát adva van. Soha senki nem fogja megtudni, hogy valójában milyen információk ke­rültek be ezen a szálon és egy-két továb­­bin, melyekre majd még kitérek, és mi­lyen állapotrajzok, kérések, ajánlatok kerültek ki ugyanakkor. Egy szép, jól záródó aktatáska nem csupán dollárkö­­tegek Moszkvába kiszállítására alkal­mas. Mi arra vagyunk utalva, hogy a megtörténtekből, a privatizáció lebo­nyolítási módjából, kedvezményezetti köréből, illetve kárvallottaiból, vala­mint egyes politikai lépésekből követ­keztessünk. Kezdem magammal, mert ez a legegy­szerűbb. Már a közösen kiküzdött és Aczélék által árgus szemmel figyelt Hi­tel egyik első számában leírtam, 1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988- ban már erősen fújó rendszerváltó szél hatására, hogy „nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket”. A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az SZDSZ akko­ri elnöke Amerikából hazajövet kijelen­tette, hogy a két párt, az MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttmű­ködés, a szövetség, ha engem kihagynak belőle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így látja. Mégcsak nem is washingtoni, hanem New York-i hús­kampó? New York a világ legnagyobb zsidó városa. Miről beszél ez az ember? Az átakasztás megtörtént, és az MDF- ből való kizárásom is. Sorsom további részletei meglehetősen ismertek, ma az Orbán-kormányt óvják a velem való együttműködéstől, pedig brüsszeli hús­kampóról még nem is írtam. Lehet, hogy ott már nem is árulnak bontott ser­tést, marhát, csak csomagolt darabokat, tehát a hasonlatot keresőnek pultra ki­tett és vákuumcsomagolt országokkal kell példálóznia. A vákuumot mi ma­gunk, a hűtést a kereskedelmi tévék ál­lítják elő. Más is történt azonban, ami az ingat­lanbefektetés irányába mutat. 1989 nya­rán­ öt időközi választást tartottak, ame­lyek közül négyet az MDF nyert meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvényte­len volt a választás. Ezekre mindegyik­re úgy került sor, hogy az MDF kezde­ményezte aláírásgyűjtéssel a régi kom­munista képviselőt visszahívták, vagy az a visszahívás elől menekülve lemon­­dott. S a helyére újat választottak, így került többek között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki később, már mint MDF-es képviselő, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját pártjának, hanem a Fi­­desz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József, Szegeden Raffay Ernő lett megválasztva, Zalaegerszegen pe­dig Marx Gyula. A megválasztottak ké­sőbbi elirányulásától eltekintve ez óriá­si siker volt, előrevetítette az MDF eset­leges későbbi abszolút győzelmét, amit éppen a Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdul­va, s az erős pécsi szervezettel együtt­működve éppen a következő áldozatra nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületé­nek képviselője, az egykori Baranya megyei első titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást - töb­­bedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba került. Halálát mégsem okozhatjuk ez­zel az ingerrel. A pécsi szervezet meg­hátrált. Aczél megmenekült a megszé­gyenítő visszahívástól, s vele az MSZMP-nek az a szárnya is fennmara­dási engedélyt kapott, amelyik később eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tőkés létezés gyönyöreiig. Aczél vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezső vitte tovább, a stafétában ő még közre tudott működni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelőtte részt vett az MSZP megalakulásában, és funkcióitól meg­szabadulva irattárának rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utol­só pártmegbízatása a Kádár-irattár ren­dezése. Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínűleg az SZDSZ-re szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a „demokratikus ellenzéket” ál­lítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsőként mondta ki, még Kádár életé­ben, hogy „Kádárnak mennie kell!”. Ak­kor, amikor ő még Kádár jobbkeze volt! Ba­juk semmi nem lett ebből a nagy kijelentés­ből. Később pedig képviselőik minden ká­dert, különösen azokat, akiket rokoni, bará­ti szálak fűztek a későbbi befektetőkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már po­litikai bizottsági tagként is kétfelé ját­szott. Mindezt az a Lovas István hozta nyilvánosságra, akit most minden kép­zeletet felülmúló aljassággal, magánéle­tében való vájkálással akar megsemmi­síteni két Soros-komisszár, anélkül ter­mészetesen, hogy közéleti-politikai cik­keibe foglalt állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra, hogy Aczél titokban már a hetve­nes években találkozott a Szabad Euró­pa Rádió magyar osztályának vezetői­vel, és azokkal a reformkommunisták SZER általi támogatásában egyezett meg. Erről a találkozásról, mint döntő fontosságú és a szocialista rendszert lé­nyegében véve eláruló megegyezésről most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik szükség­képpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfe­lejtették, hogy a SZER-t ezután fokoza­tosan a demokratikus ellenzék szolgálatá­ba állították. Paddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a későbbi, már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozók­ról, a nyolcvanas évek fellazulásairól. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az első találkozón megállapodott abban, hogy idővel Konrád György elvált felesége is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuu­mosodó Magyar Ingatlan viszonyait jól ismerő, megbízható személy, s az sem következik mindebből, hogy Konrád György ezen a rádiós, vagy talán Aczél­­csatornán kapta az értesülést: fel lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, még­pedig akkor, amikor Walter Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még lőttek. Nem tudott ő valamit, amit mások nem? Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó kettős állampolgár elvtársától is. Két­ségtelenül szükségük volt egymásra, mert itthon a vaskalaposok hevesen tá­madták mindkettőjüket és egy véd- és dacszövetségben semmi sem jelent töb­bet a bizalmas információknál. Ők egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerősebb hatalmi központjá­ban és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény - folyosón, va­csorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos ember, s az, aki tudja ho­vá tartozik, nyomban az átmentésen kezd gondolkodni. A vezető pozíciókba kinevezni, ott megerősíteni a saját em­bereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy hajtja végre az átmentést, hogy közben meg­szerzi a hülye nép bizalmát, és a rend­szer legnagyobb, legradikálisabb ellen­zékének kitüntető címét is. Szamizda­­tokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, mi­közben biztosítjuk a következő számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését: SZER. És ellátjuk őket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a közös rendszerünk! - népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez természetesen maga a nép so­ha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most, 2001-ben, amikor ezeket a levezetései­met közreadom.) Nem tudjuk miről tár­gyalt Aczél Rómában a SZER vezetői­vel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA intézménye volt és a magyar osztály ve­zetői úgy, hogy a főnökök ne tudjanak róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista vezetővel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA veze­tői tudtak erről, akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is in­kább, mert ők Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989- ben tudhatta meg egy szűk kör. Erről Révész elvtárs, az életrajzíró így ír: „Ezután Aczél egy rövid közbeszólást le­számítva, négy hónapig nem szólal meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április 12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavaro­dott beszédét. Egy KB-ülésről maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, ame­lyen Kádárt felmentették pártelnöki beosz­tásából. Erről Aczél Izraelben szerez tudo­mást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy „haldoklóval”. Az egyik fővezér, a kulturális és infor­mációs főember rendszer végi, a kétség­telen bukás előtti izraeli útját nem sza­bad csak menedékkérésnek tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfog­ni. Ennek az utazásnak, amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség előtt, jelképes értelme, jelentése volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tarto­zott. Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett. Appel Henrikből Aczél György, ahogy Dzsugasviliből, a grúz postarablóból Sztálin, azaz szintén acél. A vezeklésről és a megbocsátásról, az újra befogadásról később meleg hangú cikkben írt a Szom­bat című zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen hirtelen fel­támadt vágyakozást a Sion hegye és a Vá­ros iránt nem magyaráz meg kielégítően az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai célok vezérelték. Gyá­vának sem lehetett - nem is volt­­ annyi­ra gyáva, ahogy látva a kétségtelen bu­kást, most ott keressen magának mene­déket. Nem, ez politikai utazás volt, üze­net, iránymutatás és nyilván elő is volt készítve, azaz valószínűleg hívták. Izraelnek, a mai ingatlanbefektetők­nek, s azok elődeinek szükségük volt azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tőle, a megtérőtől kaphattak meg. Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a ma­guknál kisebbeket, és kik tudják megte­remteni a privatizáció előfeltételeit, kire szabad bízni a bankrendszert stb. Osto­baság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt forgatókönyvszerűen meg­beszélték a már betegeskedő Aczéllal odakint. Ezt természetesen nem is állí­tom. De azt már igen, hogy ez is egyik fon­tos állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítő. A Váci úti Duna plaza mellett még tizenvala­­hány plaza épül, vagy terveződik Magyar­­országon, mégpedig a legfontosabb, leg­nagyobb magyar városokban, Zalaeger­szegtől Nyíregyházáig. A Duna plaza mö­gött - már hogyha a Váci út felől nézzük -, pedig most folynak az előkészületei egy óriási hajó- és jachtkikötő, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt egy új, soha nem látott minőségű városmag kialakulásával fenyeget. Ez az új luxuskikötő a haldokló Csepe­li Szabadkikötő fölött épülne akkor, ami­kor a magyar tengerhajózás és a Duna­­tengerhajózás már el van adva. Már nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan ha­jó is, amelyet 1, azaz egy dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ez­után egy, azaz 1 millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról sem­mit nem tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a Közel-Keleten, de megbújhat az ingat­lanbefektetést jól ismerő jachtkedvelők zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai Hajó­gyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam kezében volt, utána csődbe kellett juttatni a ma­gyar hajózást, és a hajókat el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fize­tő cégek sorát, és ki kellett választani azo­kat a vezetőket, akik mindezt, természe­tesen nagy egyéni haszonhoz jutva vég­rehajtják. Ez mindegyik önmagában álló moz­gásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket. Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak Cím Kér. Év Beruházó/fejlesztő Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99 DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Tran­selektro, majd Ofer Brothers Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetőcsoport Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetőcsoport Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999 Business Center 99 Kft. Lotar center (Baross u. 52.) VIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft. Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html

Next