Magyar Fórum, 2004. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

2004-11-11 / 45. szám

6 T­elekitől Gyurcsányig Történeti visszatekintés, amely arra tesz kísérletet, hogy felelős magyar miniszterelnökök életútjának nyomon követésével megpróbáljon választ adni napjaink égetően fájdalmas kérdésére, hogyan jutott idáig a magyarság, kiknek a kezébe helyezte akkor és helyezi most sorsának irányítását? Kik voltak, kik ezek az emberek, mik voltak a szándékaik, céljaik, s az ország vezetőjeként mit tettek Magyarországért? 1919 és 1945 két évszám a XX. század magyar történelméből. A kommunista diktatúrák bevezetésének dátumai ezek. A köztük lévő 25 év a Horthy-korszak, amit támadások sorozata ért, megszűnése után. A Horthy-fasizmus megbélyegző kifejezést először Rákosi Mátyás főideológusa, Révai József tudatosította itthon és kürtölte szét a nagyvilágban. Nyilván azzal a feltett szándékkal, hogy Rákosi bolsevik diktatúráját úgy állítsák be, mint amely jogos folytatása az azt megelőző rendszereknek. A Horthy-korszak igazából nem volt fasiszta, de nem volt demokrata sem. A furcsaságok korszaka volt: államformája királyság - király nélkül, élén az „ideiglenesen” választott kormányzóval. Az ellentétek országa is volt, ahol a felső uralkodóréteget mély szakadék választotta el az országot fenntartó, dolgozó millióktól. A Horthy-korszak első miniszterelnöke, akiről szó kell essék: gróf Teleki Pál. Ő kétszer is a kormányrúd mellé állt, először 1920. július 19-től 1921. április 13-ig, majd 1939 februárjától 1941. április 3-ig, amikor önkezével vetett véget életének. 1921 húsvétja után, mikor egy időre bú­csút intett a kormányzati bársonyszéknek, elfoglalta a katedrát a Budapesti Tudo­mányegyetem Közgazdasági Karának földrajzi tanszékén. Gazdasági és politikai földrajzot okta­tott. Óráira lelkiismeretesen készült, rend­szeresen szemléltetett, a vetítőgépet, és a különféle szempontok szerint szerkesztett térképeket mindig kéznél tartotta. Az órái csak akkor maradtak el, ha olyan külföldi vendége volt, akit az ország megcsonkítá­sáról, mint földrajzi és gazdasági lehetet­lenségről a tudomány erejével meggyőz­hetett. Magas színvonalú előadásai nem puszta tényismertetésből, hanem a prob­lémák feszegetéséből állottak. Elsősorban gondolkodásra akart tanítani, megengedte a vitát. Órák hosszat foglalkozott egy-egy tanítványával, térképeket, vázlatokat raj­zolt előtte, szakirodalmat ajánlott. Nem­csak tudományos utánpótlásról gondos­kodott, hanem speciális képzettségű szak­embereket nevelt, az állami adminisztrá­ció különféle ágazatai számára. Teleki számára a tudomány nem volt ele­fántcsonttorony. Hatalmas tudását a nemzet szolgálatába állította, elsősorban a revíziós politika terén. Nem volt belső konfliktus tudós és poli­tikus között, maga Teleki úgy nyilatkozott, hogy „tudomány és politika éppenséggel nem ellentétes fogalmak, a szakértelem inkább használ, mintsem árt a vezetőknek. És különösképpen így van ez a földrajzzal, amely egyre kevésbé választható el a világ nagy kérdéseitől.” Politikai-földrajzi eredményeit a közvé­lemény és a nemzetközi tudósvilág is elis­merte. Földrajzi tárgyú fő műve, melyet a szak­emberek még ma is használnak, 1936-ban jelent meg: „A gazdasági élet földrajzi alapjai” címmel. Teleki - „a nemzetnevelő”: A tanításnál fontosabbnak tartotta a ne­velést. Az volt a felfogása, hogy a közéletben, a politikában is nevelési, „nemzetnevelési” portré feladatokat kell végezni. Teleki tanítá­sai óvtak a politikai szélsőségektől, osztályokon felülálló, nemzeti érdekek szolgálatára hívtak. Célja: korszerű, keresztény, sajátos magyar élet a Kár­pátok övezte szentistváni birodalom keretében. Ennek megvalósításához Teleki úgy gondolta, hogy a nemzeti érzülettel és hagyományokkal össze­forrott, nemzetközi kitekintésű elit­nek kell irányítania az országot. Ezt az új vezetőréteget akarta kinevelni Tele­ki, s ezért a ’20-as évektől számos intézményben’vállalt vezető szerepet. 1922-23-ban a Magyar Cserkész Szö­vetség főcserkésze, azaz a legfőbb ve­zetője volt, majd betegsége miatt 1923- ban a tisztről lemondott, de élete végé­ig megmaradt a cserkészmozgalom egyik alapvető pártfogójának. A Székely Egyetemi és Főiskolai Hall­gatók Egyesületének tanárelnöke volt. 1920-tól betöltötte az Eötvös Collégium kurátori tisztét. 1932-36 között az Országos Ösztöndíj­­tanács elnöke, 1936-37-ben a Közoktatási Tanács elnöke, 1936-tól a külföldi Col­legium Hungaricumok kuratóriumának elnöke volt. A Műegyetem rektora volt és több íz­ben elvállalta a közgazdasági kar dékáni posztját. Teleki­­ és a „népiek”: A nemzeti elit nevelésével kapcsolatos koncepciójának fontos pontja volt a veze­tők és a nép közötti szakadékok áthidalása, a parasztság életkörülményeinek, lelkisé­gének és gondolkodásának megismerteté­se az új irányítókkal. Az 1930-as évekre tehető a népi írók és a falukutató mozgalom kibontakozása. Míg a Bethlen-féle konzervatív-liberális elit teljesen zárt volt a népiek követelései iránt, addig Teleki tudatosan foglalkozott a földkérdés és a szociális viszonyok össze­függéseivel. A népi mozgalom rokonszenvvel tekin­tett Telekire, aki lassú reformokkal, de mégiscsak a fennálló keretek megváltoz­tatására törekedett. Úgy érezték, hogy ez a mélyen hívő, katolikus, hatalmas tudású, mégis szerény Teleki gróf, nyitott törekvé­seik iránt. A népi irodalom egyik fő erőfeszítése volt, hogy a gyökeres változtatás igényét bevigye a közgondolkodásba: nevelni akart, eszmél­­tetni, az ország állapotát tudatosítani, ösz­tönözni a cselekvésre. Tamási Áron, Illyés Gyula, Erdélyi József, Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Németh László, Féja Géza, Kodolányi János mindannyian saját szűkebb pátriájukról írtak, tárták fel sok­színűen a vidéki valóságot, így jött létre a két háború közt, kollektív alkotásként­­ a parasztság - hézagosabban - az egész ország hatalmas kórképe. A népi mozgalom az 1930-as évek elején bontakozott ki. A kezdeti hatást Adytól, Szabó Dezsőtől, Móricz Zsigmondtól kapták. Gróf Teleki Pál miniszterelnök (1879-1941) Teleki - a tanár. Magyar FortiM Teleki Pál II. rész A másik szellemi hatás a zene felől jött: Bartók, Kodály és tanítványaik révén. Ami igazán hatott, az maga a népdal volt. Ter­jesztése és éneklése országos mozgalommá nőtt. Az pedig, hogy a népdal két évtized alatt meghódította az ifjúságot, a cserké­szet érdeme volt. A népi mozgalom létrejöttében a vallá­sos gondolkodás is szerepet játszott. Voltak olyan keresztény egyesületek, amelyek a hit és a vallásos öntudat ápolása mellett, a keresztény tanítás társadalmi érvényesíté­sére is törekedtek. E tanítás elemei: a sze­retet, a szolgálat és az igazságosság voltak, s tárgyuk a másik ember. Ott ahol ezt őszintén vették, a súlyos társadalmi igazságtalanságok felismeréséhez vezetett, s ezek megváltoztatása tevékenységük egyik céljává vált. Ilyen egyesületek vol­tak, protestáns téren: az SDG (Soli Deo Gloria Diákszövetség), a KIÉ (Keresztény Ifjúsági Egyesület), katolikus téren a KÁLÓT (Katolikus Legényegyletek Or­szágos Testülete). És a Magyar Cserkész Szövetség. Mindez apránként folyt egybe, ami aztán a népi mozgalom nevet kapta. Falukutatás: Féja Géza volt az, aki írásaiban hangsú­lyozta, hogy a szociográfiákkal társadalmi szempontból kell feltérképezni az egész országot. Kezdetét is vette az ország szo­ciográfiai felmérése. Néhány év leforgása alatt minden nagyobb tájnak valamelyik jellegzetes arcát rajzolták meg. Ebbe a munkába Teleki is bekapcsoló­dott, felkarolta a falukutató munkát s küldte tanítványait a Dráva menti kis falu, Kemse tanulmányozására. 1938-ban pedig létrehozta az Országos Táj- és Népkutató Központot. A falukutatás során ala­pos diagnózist adtak: fő­leg a nagybirtok miatt ter­jeszkedni nem tudó fal­vak, uradalmi cselédek, szegényparasztok, föld­nélküliek helyzetéről s a parasztság lelki betegsé­géről, az egykéről és a szektáról. Tárgyszerűen mutatták ki, hogy min­dennek a legfőbb okozója a nagybirtokrendszer. Sta­tisztikai adatokkal mutat­ták ki, hogy kisparaszt­­ságunk évi átlagjövedel­me fejenként nem éri el egy állami kistisztviselő havi keresetét! Figyel­meztettek arra is, hogy itt nem csak társadalmi kér­désről van szó, hanem nemzetiről is: a paraszt­ság társadalmi és gazdasá­gi elnyomása a magyarság teljes megrokkanását von­hatja maga után. Ez egy új nemzedék volt­­ új ideákkal. Látták az időszerűtlen nagybir­tokokat, és a még időszerűtlenebb ipari feudalizmust. Látták mellette a 3 millió koldust, az agrárproletariátust, és látták a nagykapitalizmus gyárait, szerkesztősé­geit, bankjait, kereskedelmi vállalatait, melyekből ki volt rekesztve a magyar tu­dás, a keresztény tehetség. És látták persze az elveszett, Trianonban szétszabdalt Szent István-i birodalmat is, melyből több mint 3 millió magyar kényszerült a kisan­­tant hatalmak idegen jármába. Teleki­­ és a revízió. 1920. június 4-e a magyar történelem talán leggyászosabb dátuma. Ekkor írták alá a békediktátumot a ver­­sailles-i kastély Trianon-palotájában. A békeszerződés rögzítette Magyaror­szág új határait, mely által az ország terüle­tének harmadrészét elcsatolták! Csehország 62 937 km2-t kapott, 3 575 000 lakossal, Románia az egész Erdélyt és a Partiu­­mot, 101 197 kmf-t, 5 265 000 lakossal, Szerbia 63 497 km2-t, 4 121 000 lakossal, Ausztria 4926 km2-t, 358 000 lakossal, Olaszország Fiuméval, az egyetlen magyar kikötővel együtt 21 km2-t, 50 000 lakossal. Magyarország lakóinak száma közel 21 millióról 7,6 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő több mint 10 millió ember közül 3,2 millió, tehát 30% volt magyar, akiknek nagy része zárt etnikai tömbben a határok mentén élt. Erdélyben 1,6 millió, Szlovákiában és Kárpátalján 1 millió, félmillió pedig Ju­goszláviában. A szerződés további részei rögzítették Magyarországnak az új szomszédaival és más európai országokkal szembeni kötete- Baden-Powell és Teleki Pál a cserkész-világtalálkozón, 1933. augusztus 4-én 2004. november 11.

Next