Magyar Fórum, 2005. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

2005-03-24 / 12. szám

2005. március 24. Magyar FőriíM A Magyar Út szél kíván lenni felemelkedésünk vitorlájában És száját nem nyitotta szóra Itt járt nálunk Ukrajna miniszterel­nöke. Én már előre dideregtem, vajon mi­lyen szellemességgel lepi meg a vendé­get és bennünket, meg a világot ez a mi hercig főminiszterünk? Vajon kell-e majd bocsánatot kérnie ismét valami ízléstelensége miatt­­ a nevünkben? Mert ő kegyelme a mi főnk, ő a mi di­dergésünk és főfájásunk, ő fáj helyet­tünk Brüsszelben és a show-műsorok­­ban, szelleme a mai Magyarország szel­lemi szegénysége lenne, ha valaki komo­lyan venné ezt a sehol soha meg nem vá­lasztott, csak úgy kiötölt minisztertől. Ezúttal megúsztuk talán - ki tudja, miket tárgyaltak négyszemközt, vala­mint azt sem tudjuk, egyáltalán milyen nyelven értekezik Gyurcsányunk ilyenkor. Viszont vártuk, de nagyon, hogy szó­lal-e az Ukrajnához tapasztott kárpát­aljai magyar százezrekről? Megemlíts­­e az oktatás, a magyar kulturális hagyo­mányrendszer szinte teljes kiirtását, a nyelvhasználat sorompóit? Azt elharsogták a találkozó után, el­harsogták kelettől nyugatig, hogy - mondta ezt a mi miniszterelnökünk -: „Ukrajnának már van egy szavazata az Európai Unióban”. Hogy a szemünkön csordult végig a szégyen, gondolván arra, milyen lyukas gatyával oldalogtunk be és milyen me­zőgazdasággal, iparral mi magunk is oda. És arra is gondoltunk, hallván a Ke­gyelmes Úr nagylelkűségét, milyen sor­sot szánt és szán mai nap is ez a kormány (fő) a magyar gazdaságnak, a magyar ér­telmiségnek az unió lyukas esernyője alatt, ahol számunkra csak a lyuk jutott. Gangos-gőgös kismiska volt ismét, egy koldus ország fejeként. És meg nem szólalt a kárpátaljai száz­ezrek ügyében-érdekében! Száját nem nyitotta szóra, mert neki az a magyar történelmi föld semmit - semm­i eladhatót - nem jelent. Mennyire szeretném, ha egy ottani magyar fiatal levizsgáztathatná őkér­mét magyar történelemből, honfogla­lásból! És látnánk, ahogy nyögdécsel ostobán, válaszokat keresve a semmi­ből, és szabadkozna, hogy ő a rendszer­­váltással, a Kádár-rendszer megdön­tésével volt elfoglalva annak idején, KISZ-titkárként, amikor tanulni illett volna, olvasni... Nem szólalt. Fullajtársát, szálláscsi­­nálóját, a harcedzett Eörsi Mátyás kép­viselőt (mert ő is bennünket képvisel itthon is, a Dél-szigeteken is) Kolozs­váron a magyarok nem engedték szó­hoz jutni, mert ő volt egyik élharcosa a kettős állampolgárság megtagadásá­nak, a kirekesztett magyar milliók ki­rekesztésének és megtagadásának... Istenem, Thököly Imre, Zrínyi Ilo­na, ha lezuhogna most Kárpátaljáról, s fülön csípné ezt a gárdát...! Hogy ja­­jongnának, hogy futnának, ha tudná­nak Brüsszelbe, Hágába, árulók poklá­ba segedelemért, de hogy! Czegő Zoltán 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „Négy-öt magyar összehajol” Kiáltsatok nemet rájuk! Nekem, a magyarnak, akinek 1956 októ­berében a Szabad Kossuth Rádió főbe­mondója bevallotta az éteren át, hogy „Hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, ha­zudtunk minden hullámhosszon” - egy mon­datos tömörségben fogalmazva meg a kommunista tömegtájékoztatás ars poeticáját -, nagyon ismerősen hangzott a holland Pieter Bőévé summás összefoglalása poli­tikai múltjáról: „Minden hazugság volt”. Tudni kell, hogy Bőévé úr a világ talán legszabadabb, de feltétlenül legliberá­­lisabb államában, Hollandiában első számú vezetője volt a Marxista-Leninista Pártnak, amely tizenhárom éven át, 1969 és 1982 között fej­tett ki leplezetlen maoista propagandát a csendes és jómódú ki­rályságban. Ez persze még önmagában nem feltétlenül lett volna hazugság, ez csupán butaság, az viszont megdöbbentő, amit az expártelnök elárult pártjáról: a kislétszámú maoista pártot a holland Biz­tonsági Szolgálat nem egyszerűen csak megfigyelte ottani III/III-asok, beépített téglák által, hanem maga a hivatal hozta létre, ők alapították és működtették. Nyilván azért, hogy a hidegháborús hangulatban a mao­ista veszély hollandiai realitására bi­zonyítékkal szolgáljanak. Ez 13 éven át sikerült is nekik. A birka hollandok elhit­ték, hogy Amersfort ősi park­j­aiban, Appel­dorn hivalkodó villáiban, az utrechti csatornák sétányain vagy Hága néptelen, ódon utcáin potenciális maoisták járnak, és keresik az alkalmat a hatalom megra­gadására. Elismerem, ez már bohózat így utólag, de 1969 és 1982 között mindenkit átvertek a politika illúziócsinálói, és senki sem ne­vetett, de nyilván sokan féltették a jövőt­­a maoistáktól. Pedig a gátlástalan hazudo­­zóktól kellett volna félniük. Aztán van itt egy másik sajtóhír is, amely ugyancsak a déjá vu érzést váltja ki a jám­bor olvasóból. „Nem akkor, nem ott és nem úgy fogták el Szaddám Huszeint, ahogyan azt az utólag fabrikált hivatalos beszámoló állítja” - nyilatkozta Nádim Abu Rabeh amerikai őrmester, akitől azt is megtud­hatta a világ, hogy szó sem volt földbe ásott sárveremből előhúzott Szaddámról, egy házban találtak rá, és csak heves lövöldözés után tette le pisztolyát, miután testőrei mind életüket vesztették védelmében. A volt elnököt gyávának beállító történetet „egy katonai filmes csoport forgatta le, egy nap­pal az események után”. Hogy mire emlékeztet ez engem olyan nagyon? Természetesen arra, hogy a máso­dik világháború után, a ’40-es évek máso­dik felében hogyan találták és építették ki Auschwitz gázkamráinak mítoszát - szin­tén az amerikaiak. Számtalanszor és nagyon meggyőzően bizonyították már e téma kiválóságai (Ro­bert Faurisson, Roger Garaudy, Ernst Zündel, Fred Leuchter, Jean Gabriel Cohn-Bendit, Michel de Bollard, Martin Broszat stb.), hogy soha, egyetlen foglyot nem gázosítottak el a németek, és az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyvek „vallomásai” kínvallatások útján aláíratott kitalációk. (Olyan esetekről is tudunk, amikor az alá­írást követően az aláíró rejtélyes baleset ál­dozata lett.) Egy biztos: a győztes USA stílusa mit sem változott a legyőzöttel szemben, sőt. Ezek mintha nem kikupálódnának az idő haladtával, de egyre inkább bunkósodnak, züllenek, és úgy gondolják, hogy a győztes­nek alapjoga a legyőzött diszkreditálása, erkölcsi és emberi lejáratása, bármi áron, ha kell gátlástalan hazudozással, manipu­lációval, olcsó szcenáriók által való törté­nelemhamisítással. Egy szóval kifejezve: hazudozással. A Havi Magyar Fórum utolsó számában Dr. Jaszovszky László írt egy figyelemre méltó esszét a rendszerváltásról. Ebből idézek: ,A kommunizmus azért bukott meg Magyarországon és a többi közép-kelet-euró­­pai országban, mert már sok-sok éven át senki sem hitt benne, még a párttagok sem, és nem hittek benne a Szovjet-Orosz Birodalom veze­tői sem A rendszerváltozás időszerűvé vált, mert az emberek elkezdtek nemcsak másképp érezni, hanem másképp gondolkodni. Olyany­­nyira, hogy felismerték, a kommunizmus által hirdetett „haladás” eszméje elavult eszme.” Fontos mondatok ezek, mert magukban rejtik annak okát, hogy a Gyurcsány-féle politikusok miért rettegnek zsigerileg at­tól, hogy az istenadta nép gondolkozni kezdjen. Ha valakik, hát ők tudják, miféle változásokat jelent, miféle radikális rend­szercserét ránt magával, ha a tömeg már nem hisz a deklarált igazságban, ha felis­meri a rendszer hazug mivoltát. Ne feled­jük, a pápai proletár fiúból az csinált milli­árdost, minisztert, majd kormányfőt, hogy a nép gondolkozott, és hazugnak találta a kommunizmust. Pontosan Gyurcsány, va­lamint elv- és sorsbarátai rá a bizonyíték, hogy a gondolkodó nép csodákra képes, és amint felrepítette őket fejedelmi jókedvé­ben, ugyanúgy visszapottyanthat­ja a sárba, ha megint hazugságot érez. Ezért van az, hogy a rendszerváltás kormányai számára első számú célkitűzés a gondolkozás meg­bénítása. Ők ugyanis sokkal inkább tisztában van­nak vele, mint mi, akikről szól a történet, hogy ami 1789-ben a felszedett utcakőből emelt barikád, ami 1848-ban a rézágyú, ami 1956-ban a Molotov-koktél volt, az ma, a XXI. század legelején a gondolkodás lett. Ugyanis ma az győz az elbutult töme­gek felett, aki hihetőbben hazudik. De ha a tömeg nem elbutult, veszélyben a Gyur­­csányok győzelme. Nekik létfeltétel, hogy mi ne gondolkozzunk. Történelmet építő nagy titkok felfedője alános evangélium, ha van merszünk elhin­ni a két évezrede íródott, de időtlen idők tapasztalataira alapozott üzenetet a ki­mondott ige, és az általa megteremtődő va­lóság, a „kiáltó szó” és a csend kapcsolatá­ról. Úgy tűnik, hogy a Bibliának, mint oly sok klasszikus műnek koronként, száza­donként más-más fejezeteire helyeződik a hangsúly, ezért javaslom, hogy ma, 2005- ben olvassátok a negyedik evangéliumot, a Jánosét, aki arra tanít titeket, hogy - bár felfogni nem tudjátok - mérhetetlenül ha­tékony, égi fegyver birtokosai vagytok, a gondolkodás képessége által. Hogy a globalizmus, Bush, Soros, Gyur­csány maga az ördög, azt érzitek ugyan, de ez kevés. Merjétek kimondani, merjétek elhinni, legyetek képesek érvekkel tá­masztani alá, hogy mindez így van. Gon­dolkozzatok róluk, következtessétek ki, lássátok meg a szarvukat és a patájukat, és a leleplezést követően úgy fog kámforrá válni a hatalmuk, mint hajnali köd a nyári tájon, mintha nem is lett volna soha. Higgyetek nekem: nálatok az erő, ők csak addig vannak, amíg engeditek. Kiált­satok nemet rájuk! Szőcs Zoltán Alapítva: 1993 Budapesti iskola Megváltoztathatatlannak tűnt a kádári „örök­béke”. Az értelmiség legjava boldogan bújt az Aczél elvtárs által tervezett igába, jobb zabért, kijárásért a Lajtán túlra. Az ’56-os­­esemé­nyek következményeit nagyjából elrendezett­nek tudták, elkezdődött a „vidám barakk” mítosz megteremtése a „munkásosztály élcsa­patának” vezetésével. A közép-európai ab­szurdot csak bonyolította a ’73-as olajrob­banás - bár az elvtársak hazugságkórusa har­sogta, hogy csak a nyomorult imperialistákra lesz romboló hatással -, és az ebből adódó lassú szocialista döglődés. Ám a csendesnek csicsázott felszín alatt tör­téntek a dolgok. A magyar film ebből a heroi­kus munkából alaposan kivette a részét. (A teljesség igénye nélkül: Huszárik, Sára, Gaál, Jancsó, stb.). A létező hazugság társadalmi lég­gömbjei sorozatban pukkadtak ki, ezt az el­­nyomottság állapotából kikecmergő szociológiai műhelyek pontosan rögzítették. (Kihagy­hatatlan a magyar szociológia „fenegyereke” Zsille Zoltán.) A filmalkotók tudatosan sza­kítottak a lírai, mesterien fotografált doku­mentumetűdök készítésével, ám ehhez szük­séges volt a Balázs Béla Stúdió léte, a francia új hullám és a cseh film hatása is. A hetvenes évek a magyar dokumentumfilm nagy évtize­de volt. A Budapesti Iskola első jelentős alkotása Dárday István és Szalai Györgyi Ju­talomutazás (1974) című filmjéhez köthető, lezárulása az alkotópáros Átváltoztatásokkal című művéhez (1983). A Budapesti Iskola a Magyar Dokumen­tumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) által megrendezett fesztiválnak köszönhetően a sikeresnek nem igazán mondható „rendszer­váltás” előtti amorf (alaktalan) idők alkotásai voltak láthatóak az Odeon moziban március 16-20. között. A fesztivállal egy időben megje­lent „Budapesti Iskola magyar dokumentum játékfilmek 1973-1984 című könyv.” Vetítésre került a fesztivál nyitónapján a Jutalomutazás című film, a többi napon látható volt többek között a Két elhatározás (Gyöngyössy Imre- Kabay Barna), a Koportos (Gyarmathy Lívia), a Békeidő (Vitézy László), a Ne sápadj (Gu­lyás-testvérek), a Szabadgyalog (Tarr Béla), a Rontás és reménység (Moldován Domonkos), a Fotográfia (Zolnay Pál), a Fagyöngyök (Em­ber Judit), a Cséplő Gyuri (Schiffer Pál). Jó volt újból látni ezeket az alkotásokat. Az új - semmivel sem jobb - helyzetben is lebi­lincsesők voltak az időtálló alkotások. Lumi­­ére vonata már rég a peronhoz ért, hogy meg­szokjuk, miszerint a filmábrázolás alapja a va­lóság, mely a filmvásznon megjelenik. Ennek a valóságnak a legkitűnőbb mesterei kerültek ki a Budapesti Iskolából, akik tisztában van­nak a paradoxonnal, hogy néha az igazság nem hasonlít az igazságra. Ez Magyarországra jelenleg is igaz, csak filmjeinkben nem látha­tó. Ki tudja okát? Sz. Zs.

Next