Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-05 / 1. szám
m agától értetődőnek tartom, hiszen mindig is így értettem, hogy a címbeli infinitívusz a magyarság megmaradására vonatkozik. Most azonban, a sorozat indításakor, mégis szükségét érzem e tény újra való leszögezésének. Más nép megmaradásáról beszéljen, aki akar, magyar is szólhat róla, én is érinteni fogom több más, velünk együtt élő, velünk sorsközösségben élő, Németh László szavával „tejtestvériség”ben élő nép megmaradását, esetleg velünk szemben való megmaradását, de amiről itt most gondolkodom, az elsősorban a magyar megmaradás. S ezért veszek elő most elsőnek egy kis tenyérben is elférő könyvecskét, egy tulajdonképpen nem is terjedelmes interjút. Ez a beszélgetés visszhangzik a lelkemben, mint a tihanyi apátság templomának tornyában megkondított harang szava vet visszhangot az első magyar nyelvemlékről is híres térben. Andrásfalvy Bertalan Heidl Györgynek adott interjújáról van szó, amely a Kairosz kiadó „Hogy hitem legyen” című sorozatának 13. darabjaként jelent meg, és úgyszólván véletlenül került a kezembe. Igen ám, de amikor kimondom ezt, véletlenül, máris előugrik egy történet a könyvből. Andrásfalvy a Gondviselésről beszél benne, az egyes sorsokra fejgép fényével rávilágító, és azok életfordulatait vezérlő Isteni Gondviselésről, amely gyakorta apró véletlenségekben jelenik meg. Ebből adódik számomra a kérdés mindjárt: nem azért került éppen most, véletlenül a kezembe ez a könyv, hogy egy kicsit megváltoztassa az életem? Nem azért, hogy még határozottabbá tegyen bizonyos vélekedéseimben ? Itt van például ez a két történet. Andrásfalvyt és testvérbátyját már soproni diákkoruk óta üldözte előbb az ávó, majd annak átalakult szervei. Diákszervezkedésük valóságos volt, naiv módon szerették volna felszabadítani Magyarországot a bolsevista rémuralom alól. Valódi hősök is teremtek köztük. A csapatvezetőt, Erdős Lacit például bekerítették egy határ menti erdőben. „Már egy éve Budapesten voltam, amikor az egészet leleplezték. 1950-ben letartóztatták a társaságot. Erdős Lacit, a radikálisok vezetőjét nem tudták elfogni, mert megszökött. Többször járt kint Ausztriában, vitte az anyagokat, de valaki megint elárulta és valahol Sopron mellett bekerítették. Az utolsó tölténnyel főbe lőtte magát.” Krimikhez szoktatott fülünkkel talán meg sem halljuk, micsoda elkötelezettség rejtezik egy ilyen emlék felidézésében. Ezeket a kötődéseket elhallgatni szokták, nem pedig emlegetni, és egy vallomás gyújtópontjába helyezni. „Az utolsó tölténnyel főbe lőtte magát.” Andrásfalvy nem mond többet erről az emberről, a Gondviselés munkáját már a történet folytatásakor is más bajtársaira vetíti, ennek a gyerekembernek - a bekerített két évvel volt idősebb nála, a bátyja osztálytársa volt - az emléke mégis itt van vele most is, hetvenen túl is, mint egy soha el nem múló kötelezvény. Aki ilyen emlékekről mer számot adni ma, amikor az egykori bekerítők, a smasszerok és a vérbírák utódai uralkodnak és osztanak pénzt, állást, munkalehetőséget, játszanak nemzeti elkötelezettségesdit, nemhogy bátor tett, hanem világítótoronyként való felmagasodás. A Gondviselés módszereit egy másik jóbarát sorsán világítja meg nyomban ezután. „...a váci fegyházból elhozták Fekete Zoltánt is. Éjjel hozták, egy őr láncon kísérte a vonaton. A tárgyaláson azt mondták neki, hogy valljon be mindent, mert az Andrásfalvyak már mindent elmondtak. Kérdezte, hol vannak az Andrásfalvyak, szembesítsék velük. A válasz az volt, hogy „»már megdöglöttek«”. Visszafelé aztán az ugyancsak sötét kupéban ez a Fekete Zoltán zsebre gyűr egy Élet és Tudományt, és már a cellája gyér fényében olvassa el, s találja meg benne Andrásfalvy András kis cikkét a hangyákról, lévén ő hangyakutató. Élő hangyakutató. Az ávósok tehát hazudtak. Andrásfalvy pedig ma is a saját életére is vonatkozó mozdulatnak tartja az Élet és Tudomány zsebre gyűrését, egy mozdulatnak, amelynek így kellett történnie, hogy bizonyos emberek életben és ami talán még fontosabb: helyes irányban maradjanak. Az összetartozás, a becsület, a hit irányában. A hangyakutató testvérbátya később is feltűnik az elbeszélésben. Andrásfalvy valószínűleg egyetlenként az újabb kori magyar történelemben nem ki-, és megszökött a recski fogolytáborból, hanem beszökött oda, hogy a bátyjával találkozhassék. Ülnek a vaságyon, és egész éjszaka beszélgetnek, az ágy végében ott van a dunsztosüveg, tele gyűjtött hangyákkal. Andrásfalvy csak lényeges kérdésekről beszél. Ez adja vallomása tartásának nemességét, választékosságát. Nem fogadja el isteni kinyilatkoztatásként az Ószövetséget, a bosszúálló, kegyetlen, egész népeket lemészároltató törzsi Istent, még ha az Egy Isten. Ezzel a nézetével még egyházával is szembekerül. Számára, csak a szeretet istene, a saját, megszenvedett szeretet-isten számít. Ugyanezzel a mozdulattal tartja a világban jelenleg ható legfőbb rossznak a kamatot és a kamatszedést, de még a könnyelmű hitelfelvételt is. Mindezt nem a liberális politikusok megbotránkoztatása céljából, nem valami korteskedési szándék által vezéreltetve mondja el, hanem Hegyi Beszéd alapú szeretet-hite magasáról, természetesen, a recski vaságyon gunnyasztva. A kettő együtt, vagyis eltartás a zsidó-keresztény kultúrától és tiltakozás a kamat ellen elég ahhoz, hogy minden rendű és rangú mai liberálisok, nemzetüldözők, kamatfizetők és hitelből élők céltáblája legyen. Tudja. De ezzel sem törődik, mert ezt tartja igaznak. Még miniszter volt, mondja, amikor az egyik parlamenti felszólalása után az akkor még a Fidesz szolgálatában álló Magyar Narancs „A görény hattyúdala” címen írt róla. Ezt ma is büszkeséggel említi. Kitérhetne ennek kapcsán a Fidesz által megfutott pálya nyomorúságos kis ellentmondásaira, hiteltelenségeire, de nem teszi. Mert ő Andrásfalvy Bertalan. S ezzel elérkeztünk a kis könyv legszorosabban vett politikai mezejébe. Andrásfalvy az Antall-kormány első kulturális és oktatási minisztere volt, mivel akkor még a kettő egy tárcát alkotott. Antall csak kényszerűségből nevezte ki, legalább egy ponton engednie kellett a „három Cs” nyomásának. (Csoóri, Csengey, Csurka) A hit kérdéseinek, a nemzeti elkötelezettséggel való összefonódásnak, a világítótorony szerepnek a filozófiai mélységű feltárásai mellett ez a politikai vallomás, az Antallkormányban való szereplés mozzanatainak felelevenítése és magának Antall Józsefnek a megítélése a mű legfontosabb vonulata. Az Antall-kép pontos megfestése, a paktumnak és következményeinek a megvilágítása ma, tizenöt évvel utána is elsőrendűen fontos. Nemcsak a közelgő választások miatt. Hanem azért elsősorban, hogy ne lehessen tovább ámítani a magyarságot semmilyen nemzeti színekbe kötött libeNyilvánvalóan a kamatfizetéssel, teszem hozzá jómagam. És Rabár kijelentette, hogy ezt ő nem vállalhatja tovább. (Vesd össze: a Mécs bizottság és később a Political Capital Rabár Ferenc nevét is meghurcolta, évekkel a halála után. Most láthatjuk, miért lett ő is „görény” kottában is.) Andrásfalvy könyve azért pillanatnyilag a legfontosabb megszólalás, mert a liberalizmus, a paktum Magyarország mostanra kiégett. Gyurcsány és Kóka ugyan még következményei a paktumnak, de minden tettük messze túlmutat Antallon és az egész általa elfojtott rendszerváltáson. Történelmileg már a bolsevizmus és a maffiás politika feltámasztása folyik. Annyi, az egész, életet felölelő hazugság a kormányzásuk lényege, amelyre még Antall sem gondolhatott. Most végső soron Magyarország gyarmatosítása, kamatfizetésbe fojtása és megszállása történik, de a legnagyobb csalás éppen az, hogy ezzel még mindig a kiégett antallizmust, a nemzeti színeket néha ugyan fellebbentő, de végeredményben mégiscsak Antall-gyökerű politikát állítják szembe. A magyarság válasszon a Gyurcsány és Kóka bolsevizmust Apróig és akár Rákosiig visszaállító politikája és egy Orbánféle korszerűsített, széchenyiskedő liberalizmus között, és ne válassza a kérlelhetetlen harcot a bolsevizmus ellen. Pedig annak, aki rendet akar Magyarországban, nem csupán a bolsevizmus és liberálbolsevizmus ellen kell fellépnie, hanem a szállás csinálója, a kiégett antallizmus és annak minden XXI. századba áthozott válfaja ellen is. Az ölelkezésbe még nem fajult, de attól már nem is irtózó kétpártrendszeresdi éppen erről szól. A magyar ne válassza a magyar utat, a megmaradás egyetlen útját, és ne törekedjék arra, hogy a lengyel változások szelleme hassa át az életét. A paktum politika Fidesz általi folytatása, és a magyarság ebbe való beletörése - ez Andrásfalvy kimondatlanul is fénylő, megélt igazsága. Ez ma veszélyesebb a magyar sorsra nézve, mint a magát folyton leleplező utóbolsevizmus. Andrásfalvy Bertalan, a keresztényként leváltott miniszter, az örök néprajzkutató azt üzeni nekünk hite ormiról, töretlenül, hogy nézzünk szembe sorsunk teljes valóságával. Számomra így kezdődik az év. Csurla István UMMEGMARADNI rasizmussal és árulással. Andrásfalvy Antall Józsefről is méltósággal, hívő emberi visszafogottsággal beszél, pedig sérelmei vérlázítóak. Antall a szemébe mondja, hogy sem ő, sem a kormány nem folytathat „keresztény kurzust”, sem a kultúrában, s még kevésbé az oktatásban, mert ő arról a paktumban lemondott. Ezek után, mint a paktumot soha el nem fogadó embernek a kormányból való menesztése csak idő kérdése volt. Rabár Ferenc, a szintén keresztény elkötelezettségű pénzügyminiszter lemondása is erre az időre esik. Erről sem szólt eddig ezzel az egyszerű nyíltsággal senki. „A Világbank megzsarolt bennünket” - mondja ki Andrásfalvy. Magyar Fókum 2006. január 5.