Magyar Fórum, 2007. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
2007-07-05 / 27. szám
A múlt heti interjúm egyik gondolatmenetét, a pártkarrierek ártalmasságáról szólót szeretném most példákkal és sorsokkal alátámasztani. Öielőbb sugarúvá tágítom a kört, már nem csupán MIÉP-es példákat hozok fel, hanem az egész rendszerváltási történet - kudarc - nyomokban sem Botticelli freskójáról emelek le figurákat. Ezek bizony nem szentek, de még csak közembernek sem kiérdemesültek. Elsőnek a volt kórboncnok esetével foglalkozom. Surján László, fideszes európai parlamenti képviselő most abból az alkalomból nyilatkozott a Népszabadságnak: örül-e annak, hogy a KDNP-t visszavették a néppártok frakciójába, amelyből idestova tíz éve kizárták. Örül. A Fidesz révén az Európai Parlamentbe bejutott képviselő, az EU feltétlen híve, aki évekig csak átbábozódva, egy kereszténynek mondott liberális egyesület tagjaként élte kereszténydemokrataságát, s minden erejével küzdött a KDNP maradéka ellen, amely végül már nem jutott be a parlamentbe. Surján a legsikeresebb pártváltogatásos pártkarrierépítők egyike, Antall József csatornázta be a nagypolitikába. Nem azért, mert ellenállhatatlan vonzalmat érzett a kórboncnokok iránt, hanem azért, mert valahonnan ezt a sugalmazást kapta. Az MDF alapítói, működtetői közül jóformán senki sem ismerte Surjánt és senki sem tudta, hogy ízig-vérig kereszténydemokrata. Mire felébredtünk, kereszténydemokrata vezetőként a népjóléti tárca birtokosa volt, kormánytag. Az MDF bukása után két választás előtt állt Surján László. Vagy visszatér a bonctermek formalinszagú hűvösébe - most bezzeg meggyűlne a baja Horváth Ágnessel, aki akkor talán még a Sportkórházban sem volt fiolatisztogató, hanem egyszerű bakfis - vagy az újra uralomra került szociálliberálisok - a Horn-szárny, a Pető Ivánszárny és a Göncz Árpád-Tom Lantos vonal - szája ízének megfelelőbb, de a nemzeti oldal számára mégis megmagyarázható politizálásba kezd és ezzel kintmarad a napvilágon, illetve a jófizetéses felvilágon. A kórboncnok európai irányt vett. A KDNP elnöke Giczy György lett és hosszú pereskedés kezdődött a Surján-féle liberális és euró vonal, meg a párttörzs között, amelynek eredménye a párt szétesése lett. Sokáig, különösen 1998 után csak az a KDNP-szerűség létezett, amelyet egyesületként a Fidesz befogadott magába. 2002-ben a KDNP sem került be a parlamentbe, ott csak Surjánék léteztek a Fidesz kegyelemkenyerén, illetve a bizottsági és képviselői fizetésekkel,, meg a jól jövedelmező egyéb juttatásokkal. Az európai parlamenti választáson Surján László mandátumot nyert, mint egy, a Fidesz keretei között imádkozó kereszténydemokrata. Nagy siker volt ez számára. A brüsszeli-strasbourgi járandóságok többszörösei a hazai képviselőkének, kórboncnokként pedig Magyarországon egyszerűen elérhetetlenek. Aki oda kikerül, az szükségképpen felülemelkedik a hazai pártpolitikán. Ebből a magasságból érthető, hogy Surján odakintről, az eurókassza mellől csak halvány érdeklődéssel követte Semjén pártfeltámasztó műveletét, amely minden bizonnyal Orbán Viktor valóságérzékének megújulásával, támogatásával jött létre. Ma megint van egy KDNP, amely ugyan a Fidesz támogatásával jött létre, de nem a surjáni politikát folytatja, hanem olyat, amelynek révén ma első számú közellenség a liberális sajtóban. Semjén Zsolt egyéni mandátumot nyert Kalocsán, s az egész párt tisztességesen szerepelt, az Országgyűlésben önálló arca van, a közvélemény-kutatásban azonban - mintegy előrevetített jóslatként - mindig hátrahelyezik. A magyarországi zsidó hatalom semmiképpen nem akar egy élő kereszténydemokrata pártot. Azt sem akarja, pontosabban: Semjén gyakorló keresztény és az egyházak valódi támogatását is élvezi, márpedig a keresztény egyházak ma a liberális, zsidó politika és bizonyos mértékig az európolitika első számú ellenségei. Európa szekularizációjával, hitetlenségével, anyagiasságával jutott erre a mélypontra, amelyben egy Surján nyilatkozik arról, amihez semmi köze. Örül, hogy a pártját visszavették a néppártok táborába. Csakhogy ez nem az ő pártja. Surján érzi, hogy „kijött” az ideje. Megpróbál még egyszer liberális támogatónak szívébe férkőzni. Azt mondja a Népszabadságnak, hogy a Giczy-féle KDNP-t a MIÉP-pel való együttműködés miatt zárták ki a néppárti frakcióból annak idején. Lehet. De, hogy most kevés lesz a további Surján-karrierhez ennek a MIÉP-ellenességnek a felmutatása, a liberális elkötelezettség újbóli dögcédulázása, az biztos. Az SZDSZ most nincs abban a helyzetben, hogy felvegyen egy ilyen „több párt bajnokát.” Semjén Zsolt és Orbán Viktor pedig vagy meghallja ezt a Surján szájába adott Tom Lantos figyelmeztetést, vagy nem, de az bizonyos, hogy a régi vacogás már nem lesz úrrá rajtuk, mert már Európa mindegyik népe látja, hogy az az európolitika, amelyet most éppen egy volt keletnémet KISZ-nő, Angela Merkel foganatosít - sikertelen. Egyfelől ugyan mi, radikálisok száműzve vagyunk, de Európa viszont dülöngél, az ígéretekből semmi nem lett, Angliában szinte szükségállapot van, Magyarországon viszont romokban hever. Most tényleg az a legfontosabb, hogy a radikálisokkal, a MIÉP-pel ne merjen szövetkezni senki ? Surján úgy látszik, még azt sem tanulta meg, hogy a boncteremben nem illik vicceket mesélni. A másik pártközi pártkarrier sokkal károsabb, mert sokkal nagyobb szabású. Ez a csapos karrierje. Boross Péter, amint az életrajzából is köztudott, a hadapródiskola, vagy tán a Ludovika Akadémia megkezdése vagy elvégzése után a nehéz időkben csaposként kezdte vendéglátós karrierjét, amelyet aztán a Dél-Pesti Vendéglátó-ipari Vállalat vezetőjeként fejezett be. Ha volt valaha bizalmi állás az átkosban, hát egy vendéglátó nagyvállalat igazgatói állása az volt. Az elvtársak ugyanis szerettek mulatni, szerettek csomagokat kapni, szerettek eltűnni a szem elől, s csak néhány kiválasztott hölgyemény társaságát élvezni, aki nem fecsegi el sem a szexuális teljesítmény szerény voltát, sem bombasztikus (bolseviki) nagyságát. A pártvezérek élvezete csak bizalmas kézben lehet. Mert megérdemlik. Az az ember, aki ezekre az alkalmakra megszervezi a személyzetet, nemcsak megbízható, hanem belsőleg is együttműködő kell hogy legyen, mert ugyan mit ér a jól őrzött vadászlak, a vendéglő, ha a nőci vagy pincér, netán a vállalat igazgatója elfecsegi a dolgot. Boross Péter, aki tehetséges ember, gondoskodni tudott a dáridók titkosságáról. Lett is belőle titokminiszter, mégpedig az első, akire a legnagyobb feladat hárult: az átmentés. Karrierje megegyezik a Surjánéval. Egyszer csak bent volt. Amíg az MDF mindegyik alapítójának a nevéhez, sőt a gyorsan szélesedő kör majd mindegyik főbb emberének a nevéhez fűződik valami ellenzéki tevékenység, üldöztetés, szilencium, heves bírálat, fenyegetés, politikai okból történt félretétel, az Antall által becsatornázott Borosséhoz semmi. De érzelmileg hozzánk tartozott. Antall a ludovikás mivoltra hivatkozott és Boross Pétert mint régi családi barátját kinevezte titokminiszternek. Igazgató létére sem volt MSZMP-tag - ez volt a legendája. Annyira tehetséges volt, hogy kénytelenek voltak alkalmazni. (Ez ugyebár visszacseng?) Boross művelt, gyors észjárású, nagy élettapasztalatú, jó szervezőtehetségű ember, mindegyik pozícióra, amit betöltött alkalmas volt - csak éppen a rendszerváltáshoz, ahhoz, amiért az egész folyamatot elindítottuk, nem volt semmi köze. Most már pedig, az MDF politikájából világosan látszik, hogy Boross Péter a másik oldalra tartozik, és ide pedig küldték. Az általa háttérből irányított MDF-nek nevezett valami mai politikája, árulása is, minden lépése a Gyurcsány-oldalt szolgálja. Mind a fővárosban, mind az Országgyűlésben az MSZP-SZDSZ-koalíció szekerét tolja, neki muzsikál, ha szükséges, rá szavaz az a szellemi moslék, amit ma MDF-nek neveznek. Dávid Ibolya a pártelnök, de az irányítás Boross kezében van, Ibolya csupán a szívószál szerepét tölti be: ki-kimegy Amerikába és ott Tom Lantos és a ZSVK Magyarországra, a magyarság kiszorítására vonatkozó eszméit beszívja és itthon „sem Gyurcsány sem Orbán” limonádéként kiereszti magából. Régebben ez a szívószál Göncz Árpád volt. Amikor 1992- 93-ban elkezdődött az MDF-ben kizárásom folyamata, Antall József minden egyes frakciótagot egyenként behívott a miniszterelnöki irodába, ahol elébe tett egy papírt, amelyen Boross Péter belügyminiszter jelenti, hogy Cs.I. rajta van a listán. Ez ma már feledhető kis epizód volna, ha ezenközben dr. Martonyi János nem lett volna a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára. Róla semmit nem közöltek. Antall nyilván titokminisztere javaslatára már 1990-ben megnyugtatta, hogy neki nincs ügye. 1989-ben privatizálási kormánybiztos volt. 1990-91: az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának elnöke. Boross Péter pedig Antall halála után miniszterelnök lett és szorosan együttműködött a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkárával, később pedig a bukás után a Baker and Mckenzie ügyvédi iroda magyarországi főnökével, aki ügyvédként nyélbe ütötte a kereskedelmi tévék hatalmas üzletét, amelyeknek majdnem minden nem nemzeti nyomorúságunkat köszönhetjük. Martonyi az Orbán-kormányban külügyminiszter lett, Boross Péter pedig kormányfőtanácsadó. Dávid Ibolya pedig igazságügyi miniszter. Csak az a közös bennük, hogy mindannyian irtóznak a szélsőségesektől, a radikálisoktól és csak a középutas, higgadt, kompromisszumos politikában hisznek. Martonyi azonban most elszámította magát, amikor aláírta a Csoóri Sándor nyilatkozatát. Kende Péter, a „Párt ökle” lecsapott rá. Annak ellenére leleplezte titkosszolgálati múltját, hogy ő írta alá a NATO-csatlakozásunkról szóló szerződést. Nyilván úgy gondolták, mindegy már, ha az EU-csatlakozás okmányán a D-209-es aláírása fityeg. Belátom, ezekhez a nagy nyalánkságokhoz képest a MIÉP budapesti vezetésében keletkezett hajcihő csak a „lesüllyedt kultúrjavak” germán fogalomkörébe tartozik és csak egy olcsó változat. Ezek a pártkarrierek alapesetei. Látható: a nagyszabású pártkarrier egyben pártközi karrier is. Előbb hasznossá teszi magát a karrierista a választott pártban, letagadja, hogy őt oda küldték, majd, ha kanyar jön, átáll, betagozódik és új vadászmezőkre barangol. Egy közös van mindegyikben: szembefordul a szélsőségesekkel, különösképpen az antiszemitákkal, vagy az annak nyilvánítottakkal. Ez a belépő az Európai Parlamentbe, a magyar belügyminiszterségbe, és a kis párttal az öt százalék átugrásához is ez kell. Mindegyik pártnak vannak ilyen díjugratói. A MIÉP-nek is, természetesen, s ezekről a nyilatkozatomban szóltam a múlt héten. Az ő sorsuk keservesebb. A MIÉP akkor sem volt nagy díjakra reményt nyújtó, amikor a pártköziek csatlakoztak, de most, hogy immár a fillérektől is el van zárva és tényleg csak az eszmehűség tarthatja fenn, a bizonytalan lelkűek, a karrierre számítók és a lehetséges MIÉP-karrier csúcsára feljutottak átkozzák a percet, amikor erre kanyarodtak. Lázasan keresik a Surjánféle megoldásokat, a Boross Péter-féle határozott, nagy sörgalléros MSZP- hez, SZDSZ- hez odaállásokat pedig tagadják. Borossból kevés van, Surjánból több. Ezeknek egy nagy bajuk van: vakok. Nem látják, mit kínál az idő mostanság. Azok a pártok, azok a liberális erők fognak előbb kifeküdni, amelyeknek érdekében, szolgálatában, kegyeiért - kiki válasszon - a MIÉP-et akarják kifektetni. És minden pártrobbantónak, pártcserélgetőnek észre kellene vennie, hogy elmúltak a daliás idők, amikor a Kádár- Aczél-hatalomnak, a titkosszolgálatoknak az óriási emberkataszter a rendelkezésükre állt, s képesek voltak a kiválasztott Antall mellé felhozni, odaállítani egy-egy alakot a proszektúráról, egyet meg a vendéglátóból. Ezek a figurák akkor még tárolva voltak, raktári számmal ellátva, mint Medgyessy Péter, most pedig már kénytelenek az utcáról is elfogadni partbontókat, átállókat. Romlik a minőség. A Moszad előbb-utóbb átszervezi a társadalmi segítők részlegét és ezek közül a kispályások közül sokan el kell menjenek dolgozni. Kicsit sajnálom őket, mert részben természetesen áldozatok. Csurla István ELLENÁLLÁS A magyar megmaradás programjának alapvetése Dávid Ibolya a pártelnök, de az irányítás Boross kezében van Magyar Fórum 2007. július 5.