Magyar Fórum, 2008. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

2008-01-03 / 1. szám

­ Szeretettel köszöntöm kedves olvasóinkat a lap ugyanazon helyén, másik cím alatt, de lényegében változatlan szándékokkal és mindenképpen változatlan elszánással. A közös szándék, hogy teremtsünk végre új, egészséges, magunknak való rendszert hazánkban, azaz idézzünk elő komoly ösz­­szefogással alapvető változást az életünk­ben, nem is változhat. Aki ezt feladja, vagy aki most adja fel, amikor a legnehezebb, de nem a legkilátástalanabb, az nem elég ge­rinces ember. A kissé elégikus, mondhatni rodostói, a Mikes Kelemen száműzött fájdalmát újra­búgó rovatcím mégsem ok nélkül való. A bú és a száműzöttség hazanéző sóvárgása belakta magát a lelkünkbe. Száműzöttek­­nek és kifosztottaknak érezzük magunkat, noha nem mentünk sehova és itt vannak körülöttünk régi temetőink. Itthon va­gyunk valamiben, ami már szemlátomást nem a mienk, még ugyanúgy járunk-be­­lünk, mintha mi magunk volnánk, holott már csak emlékeinkben vagyunk mi ma­gunk. Megfigyeltem: manapság a képer­nyő előtt a megszólított huszonévesek, sokszor a még fiatalabbak is, emlé­keikkel állnak elő, gyermekkoruk fegyvertényeit rakják a nyilvános­ság elé. Ez csak egy általános visz­­szavonulásban élő nemzet fiai­val fordulhat elő - már ameny­­nyiben nem a műsorvezetők trükkje a dolog. Egy öntudatos nép ifjú embere nem az emlé­keit rakja ki, ha megszólítják, hanem az akaratát, a céljait és - jelképesen mondom - gy a kardját teszi alájuk a két IgfE combjára fektetve, víz­szintesen. A jmáM ' mindun- V tálán visz- W, száné­zegetés * ugyanis betegesség. Amikor olyan ||j"' sötétnek látja va­­fter­, * laki a jövőt, hogy :» bele sem mer pil­­ifegw­er? %% lantani, akkor jön elő az emlékezés kény­szere azokból, akiktől ez természetellenes. A fennálló hatalom és a sajtója­ tévéje gerjeszti ezt a liritálást. Az ellágyult em­bert akarja ellenfelének. Meneküljön csak a magyar emlékeibe, sőt legyen kegyes adakozó a semmiből és kegyeskedő­­ Is­tene nélkül, s mosolyogjon, amikor felélik előle az országát. Legyen száműzött­en rezignált. Már csak egy árnyalat válassza el a bölcs megértéstől, amelyik röhécsel a sa­játja temetésén. Manapság csak a globalizmus és az ő hajthatatlan, kérlelhetetlen nemzetközi­sége, a globális zsidó pénztőke rendelkezik kidolgozott stratégiával. A stratégia lénye­ge: elbutult, igénytelen, helyzetébe bele­­nyugvó tömegembert teremteni. A nem­zetköziségnek ilyen ellágyult, majd elbam­­bult emberre van szüksége, mert a nemzeti öntudat közegében nem tud hódítani, ezért csinál, manipulál és gyurmázik ma­gának ilyen embert. Nemzeti öntudat nél­küli tömeget. Elsősorban a volt nemzetál­lamokból álló Európában. Hogyan lehet nemzetköziségre, kozmo­­politizmusra hajló lakosságot teremteni egy nemzetállamban? Ha a többség ide­gen, gyökértelen, jöttment, nem oda való. Aki ősei földjén él, ősei nyelvét beszéli, az a kultúrájához is végsőkig ragaszkodik, nem beszélve a földjéről és tulajdonáról. Ha tehát az őslakosság fiataljai elvándorol­nak, akárcsak egy néhány száz kilométer­re, ahol már nem őslakosok és nem annak a kultúrának a teremtettjei, noha a nyelvét már beszélik valahogy és az anyaország megürült helyére idegen kultúra letelepe­dői érkeznek, akkor a vékony nemzetközi krémnek könnyebb uralkodni, mert már a hazai őslakos tömegember csekély, megté­pett ragaszkodása sincs az útjában. Az ide­gen tömegembernek egyszerűen nincs is mit féltenie. Nem, mert nincs semmi köze az egészhez, sőt egy kis dühöt érez, ha a helyi kultúra elsajátítására kérik. Csak a jobb megélhetésért jött ide, esetleg ezer akadályt leküzdve, élete kockáztatásával. Ez a nemzetközi zsidó pénztőke jól kidol­gozott stratégiája: a vékony uralkodóréteg alatt, amelyet még egy erős, több ezer éve meg­tanult, védett, vallássá tett etnikai í­ összetar­tozás tudata is át­hat, ne egy homogén nemzeti-­­ népi közeg legyen, ne egy véde­kező, saját életét élni akaró nép, a saját haza tudattal bíró erő, hanem egy keveréktö­meg, amelynek egyedei nem is ismerik a szolidaritás létparancsát és a megvédendő föld, a saját haza fogalmát. Az új­ liberális vezető réteg szívósan és titkosan mélyíti gyökereit ősi múltjába, összetartási törvé­nyeibe, de maga alatt a gyökértelenek osz­tályát képzeli el, így tehát a most megünnepelt határ­nyitásról nem árt tudnunk, hogy ez egy régen eltervezett nemzetkeverés része. Az erede­ti cél talán nem is volt rossz: ne legyen több francia-német háború Európában. A Mon­­tánunió őszinte béketervéből azonban nem származott olyan kozmopolitizmus, ami a brit és amerikai nagytőkét megnyug­tatta volna, hanem, ellenkezőleg, a hatal­mas gazdasági felvirágzás talaján megerő­södött a nemzeti öntudat, és roppant erős világpénz lett a német márka. Folytatni kellett tehát a bővítést. A bővítésnek ebben a szakaszában már nincs jóindulat, csak haszonlesés, profit és nemzetellenesség. Európát már nem Schumanok, Adenaue­­rek, Erhardtok, De Gaulle-ok és Schmidt kancellárok képzelik tovább és irányítják, hanem volt maoisták, eurokommunisták és korrupciós vádak alatt állók, vagy az elől menekülők. Mégpedig valamilyen elide­genedett, megnevezhetetlen hatalom jó­voltából. A dolog nagyon elromlott. Az elköverés egyik állomása, ez a mosta­ni, a majdnem teljesen nyitott határ teljes kinyitása, amelyben - szögezzük le tárgyi­lagosan - számunkra, magyarokra nézve akad jó mozzanat is. Nyertek általa valamit a Duna két partján élő, összetartozó ma­gyarok, kevesebbet és bizonytalanabb mó­don a Partiumban élő testvéreink és az er­délyiek, és mindenkire rámosolyog a tudat, hogyha akar, megállás nélkül felautózhat, mondjuk Brémába, körülnézni. De már ez a mosoly magyar milliók számára kénysze­redett: miből? Amikor még a megyeszék­hely megközelítését is meg kell gondolni. Az elcsatolt területek magyarjai számára ez a schengeni határ szükségképpen öröm és bizakodás, valamint egy kis elégtétel. Ők ugyanis úgy vélték, hogy a szigorú ha­tárőrizet trianoni megszállóik miatt sza­kadt rájuk. Most tehát mintha győztek volna, úgy érzik. Sajnos a tények mást is monda­nak. A határt in­­nenfelől is őrizték, sőt nem csupán a keleti Nagy Testvér rendel­te el a bezártsá­got, hanem a Nyu­gat is hozzájárult. Azzal, hogy mindenhez hozzájárult, amit itt a Szovjetunió tett. Természetesen ahhoz képest, amilyen az utazás régebben volt, most könnyebb és kényelmesebb. De ne­kik, örvendező testvéreinknek is meg kell gondolniuk a következőt: meddig találnak magyart és Magyarországot a megállítás nélkül, szabadon átgurult határ mögött, és mikor kell nekik is arculcsapásszerűen tudomásul venniök, hogy az a magyarság és az a Magyarország, amelybe fogyasztó­ként begördülnek, már a Volt egyszer biro­dalmába tartozik. Továbbá: addig, amíg bennük van igény, hogy itt magyar Ma­gyarországot találjanak és nem elégszenek meg az itteni kevert, liberális és plázás­­zsidó Magyarországgal, addig segítik azo­kat belső erőket, amelyek változatlanul a magyar Magyarországért dolgoznak. El­nyomva, kiszorítva, elhanyagolható tétel­nek látszódva. Ezért teljes képtelensége a történetnek, hogy most éppen az a kor­mány akar a maga számára kis üzletet ke­verni ebből a határnyitásból, amelyik 2004. december 5-én azt a megalázó nép­szavazást rámanipulálta erre az országra. Fontos, hogy akárki magyar, akárhonnan érkezik ide, ne fogadja el az itteni rend­szert, a képtelenséget és az anarchiát. Joga van hozzá. Mert nem ilyen vagy olyan ál­lampolgár, hanem mindenekelőtt magyar. Senki ne hagyja magát, se kint, se bent puszta állampolgárrá lefokozni. 2008 idehaza a Nagy Fogyás éve lesz. De itt megállok egy kis kitérőre. Éppen eddig jutottam ugyanis az írásban, amikor órám­ra pillantottam, és látva, hogy fél nyolc, felálltam, megnézendő a tévéhíradót. Arra voltam kíváncsi természetesen, hogy több szaloncukor van-e a Nemzet Nagy Kará­csonyfáján (NNK) mint tavaly volt. A fát nem mutatták tévében, helyette oktatásban részesültem. Kissé el is kedvetlenedtem a rámömlő karácsonyi oktatástól. Azt közöl­ték ugyanis a nemes-nemzetes-kabalos szerkesztők jóvoltából, hogy a fadíszként használatos fagyait nem szabad megenni, mert egészségtelen. Milyen gondoskodóak a szerkesztők, kormány - gondoltam. Hogy óvják-védik ezt a buta népet, ame­lyik, ha nem magyaráznák el neki, lema­zsolázza a fáról a fagyait és aztán mehet vi­zitdíjra. Holnap is megtekintem a jeles műsort és remélem, megvilágosul előttem a kalács és a fagyöngy viszonya: tanácsos-e belesütni, avagy csak sokat próbált lesz­bikus párok próbálkozzanak ezzel, mert bennük már semmi sem tesz kárt. Mást is láttam a Királyi Híradóban. A lógó orrú embert, aki ellen most nem a Gárda tüntetett, nem is Hegyesha­lom lakói, hanem elődei. A volt mi­niszterelnökök, Gyurcsány Fe­renc beleszaladt a határnyitás­ba. Meghívta ide Barrosót, az EU Bizottság elnökét, a he­gyeshalmi hármas határ minden kormányfő­jét és a saját elődeit, akiknek munkája­­ - és hazudozása - benne van a­­ határlebony­­­tásban. Bar­­roso eljött, a Fico, az el­­lenség el- Be­jött, Ausztr­áá­ria csak a belügymi­niszterével kép­viseltette magát és belföldről senki fia bűnrészes. Gyurcsány alig tudott beszélni. Égett mint a rongy, vergődött, mert tudja, hogy a trockista múltú Barroso ezt nem fogja neki lenyelni. A közjogi méltóságok nagyobbik része sokallta a hegyeshalmi-schengeni vizit díját: kezet fogni Gyurcsánnyal. Örüljünk-e - Karinthy szavával - Bá­natos Bódog Edömér ilyetén lelombozó­­dásának, ez most a valódi kérdés. Köny­­nyít-e ez valamit rajtunk a Nagy Fogyás évében? Kimondom: ha nincs saját prog­ramunk, stratégiánk, és hozzá egy kis tak­tikánk, mint az ellenségeinknek, akkor nem könnyít, hanem ront. Ha lógó orrú helyett most is Leisztinger jelöl és válasz­tat meg bandavezért, és mi ismét hagyjuk ezt, akkor nem. Vegyük tudomásul, hogy eddig sem Gyurcsány Ferenc irányította az országot, hanem ő csak eljátszotta, még­hozzá ripacs módon, a felelős miniszterel­nök szerepét. A Nagy Fogyás éve már elkezdődött. A Nagy Fogyás tulajdonképpen a rendszer lényegét elfedő, műveleti fogalom. A „mű­veleti terület”-nek a Kossuth teret nevezte a rendőrség. Ez azonban több volt ennél: üzenet. Mi megértettük az üzenetet. Mert Csurl­a István mm Üzenetek Voltegyszerből moniWjH Magyar Fórum 2008. január 3.

Next