Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-24 / 8. szám

2011. február 24. Kezembe került egy aprócska tudósítás, mely­nek elolvasása után - miként egy szál mezei virág illatától hirtelen az Alföld hullámzó pusztaságain tudom érezni magam - az egész és egyetemes médiavilág minden nyavalyája megjelent előttem. A cikkecske szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy a Népszabadság munkatársa­­, valószínűsíthetően Tel-Aviv-i tudósítója. De ebben az esetben legkevésbé a szerző a fontos, sokkal inkább az írás alanya és tárgya. Joáv Blum úr, a rejtélyes üzletem­ber, aki le akarta nyúlni a sukorói parti telke­ket, de a végén nem jött be neki, ezért most nagyon morcos. Bár nem árt pontosítani - ne­hogy még ebből is per legyen -, Joáv Blum úr nem tulajdonosa, csupán képviselője­(aláíró embere, megbízottja, strómanja) - azon köze­lebbről soha meg nem nevezett, nyilvánosság elé nem lépő izraeli befektető körnek, amely ezáltal sokkal inkább tekinthető rejtélyesnek, mint az őt hazánkban reinkarnáló Blum úr. Blum úr beteg, ó, jaj! És természetesen csakis betegsége - nem pedig egy esetleges rendőrsé­gi kihallgatástól való félelem - gátolja abban, hogy személyesen is jelen lehessen Magyar­­országon, ahová mellesleg még állampolgár­ságra is igényt tart­ - az őt ért sérelmek felso­rolásánál. Ezért aztán a lábadozó üzletember blogot indított, és azt használva privát szócső­ként, kürtöli világgá a sok méltánytalan sérel­met, igazságtalan rágalmat, alaptalan vádas­kodást, amit Magyarországon kapott. Hogy mik is ezek? Röviden összefoglalva: Joáv Blum jó hírnevének lejáratása! Őt, akit mindvégig önzetlenül az motivált, hogy a sukorói befektetés folytán több ezer magyar állampolgár számára biztosíthasson munkát és jó megélhetést, őt, aki joggal írhat­ja blogjában„jó hírnevem a legértékesebb vagyo­­nom és védeni fogom minden jogi eszközzel”, őt, aki „az etika és tisztesség legmagasabb szintű kö­vetelményeit betartva” vásárolta meg féláron a sukorói telket, őt merészeli „valótlan állítások és koholmányok” segítségével lejáratni a ma­gyar kormányhatóság. Márpedig „ez nem he­lyénvaló egy demokratikus társadalomban”- szö­gezi le. (Ő már csak tudja, hiszen a demokrá­cia etalonjának számító Izraelben él.) Azért fektettem súlyt Blum úr téziseinek szó szerinti idézésére, hogy félremagyarázha­­tatlanul érzékelhető legyen a vaskos különb­ség a között, amit ő mond önmagáról, és amit róla mond a magyar nyomozati hatóság. A vádaskodások helyett ideje volna belátni, hogy mennyire nem ismerjük ezt a szeren­csétlen embert, hiszen Blum úr valójában egy hajléktalan koldus. (E következtetésre vallo­másának egyetlen pontja döbbentett rá: „jó hírnevem a legértékesebb vagyonom”.) Ha le­hetek őszinte, ez az egész egy kicsit ismerős, afféle déja vu illúziókat mozdít meg bennem. Gondolok itt az elhúzódó hercehurcára, ami úgy tíz évvel ezelőtt az áldott emlékű Salamon Berkowitz - a vállalkozó kedvű, Traubis rabbi - körül folyt, és aminek jellemző adaléka volt, hogy még a Mazsihisz is elhatárolódott tőle. Nem semmi. Aztán jogerősen egy év két hónap lett az ítélet. Amennyire én emlék­szem, a szent életű ember ezt nem ülte le, mert az ítélethirdetéskor véletlenül már nem tar­tózkodott Magyarországon, hanem vissza­vonult New York-i otthonába. Gyanítom: ő is beteg volt, mint Blum úr. Remélem felépült már, miként remélem, hogy ő legalább nem koldus. Gyanítom továbbá, hogy ő is vérig sértett ember, és ha van blogja, abban a de­mokrácia alapjaira oktat minket, hálátlan ma­gyarokat, akik olyan kóser Traubisodát nem ittunk sem előtte, sem azóta, mint amilyet ő forgalmazott, mégis gáládul bepereltük. De térjünk csak vissza a blogozó Blum úrra és a hírére illetve a híreire! Az elmúlt hóna­pokban az unalomig hallhattuk a felháboro­dott hangú tiltakozásokat az ellen, hogy a ma­gyar kormány új médiatörvényt léptetett életbe, amelynek az eddiginél több kontrollá­­lási joga lett volna. Londontól Tel-Avivig egy nagy aggodalom volt a világ: mi lesz az igazság­gal, ha a törvény erejével történhet beleszólás a mindenkori szerkesztésbe? El is érték, hogy néhány ponton módosítani kellett az új tör­vényt. Íróember volnék magam is, és jól tu­dom, csak azért és addig vagyok az, amíg az igazságot írhatom. Ha ebben bármiféle erő szisztematikusan megakadályozna, más mun­ka után kajtatnék. Mégis azt mondom, hogy ez a médialufi túl van fújva, mert valójában egy világméretű manipulációt hivatott kép­viselni, pont úgy, mint Blum úr ama bizonyos köröket. Nem azzal van vitám persze, hogy az „igazság” kimondása és közvélemény elé tárása a sajtó legalapvetőbb feladata, csakis azzal, hogy nyomát nem találom az „igazság” fogalom definíciójának. Mai szóhasználatban ugyanis az igazság mindig érdeket jelent: ami az érdekem, nekem az az igaz, ami pedig a te érdeked, az egyben az igazságod is. Ez persze egyfajta lo­gika, akár megvédeni is lehetne némi ügyvé­di gyakorlat után, de attól még aljas csúsztatás marad, keresztényietlen, sátáni üzenet. Itt van például a nagybeteg Joáv Blum, aki a világháló segítségével, ékes angol nyelven tudatja öt kontinens minden érdeklődőjével. Magyarországon egy becsületéről, etikus és tisztességes magatartásáról, demokratikus, jogkövető irányultságáról híres külföldi üz­letembert - vagyis őt - minősíthetetlen rend­őrségi, nyomozati, jogi és rágalomhadjárat­nak tesznek ki, pedig csak munkahelyeket akart teremteni alkotmányos keretek között. Semmi mást. Ez áll Iustitia mérlegének egyik serpenyőjében, a másikban a következő té­nyek: az érintett terület megvásárlása egy olyan telekspekuláció keretében történt vol­na, ahol egymilliárd forint kár éri az államot. Hogy ez megvalósulhasson, csak azért volt el­képzelhető, mert a legmagasabb politikai szintekről kiinduló garanciák és jóváhagyá­sok bábáskodtak Blum úr befektetésének in­tézése körül. Ezen törvénysértő csereszerző­désben való szorgoskodása miatt már őrizet­ben van a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. egykori vezetője, két másik, magas be­osztású állami vezető, valamint folyamat­ban van a vizsgálat két volt miniszterelnök (Gyurcsány és Bajnai), és két volt pénzügy­­mi­niszter (Veres és Oszkó) felelősségi foká­nak kiderítése. Reményeink szerint ezt majd a szükséges vádemelések fogják követ­ni. Ha pedig mindez így lesz, akkor - Blum úr minden tiltakozása, felháborodása és sajnálatos betegsége ellenére - megnyugod­va kimondhatjuk: győzött az igazság. Eze­ket követően Blum úr siralmainak betiltását a legteljesebb jogi alapról követelhetné a magyar médiahatóság. (Ma még nincs így: a leg­többek által olvasott Népszabadság öröm­mel adott helyt neki.) Hacsak nincs két igazság: egy Blum-féle és egy mifélénk, a szabadságára és igazság „sé­rülés nélküli” hirdetésére oly kényes liberális média miért érzi a liberalizmus megcsonkítá­sának azt, ha nyilvánvaló hazugságokat nem kürtölhet világgá anélkül, hogy nyomatékosí­taná: ezek hazugságok. A sajtószabadság 1789 óta élő követelése a legalapvetőbb emberi és társadalmi jog, de gyakorlását feltételhez kellene kötni, csak a becsületeseknek jár. Sumákoknak nem. Szőcs Zoltán „Négy-öt magyar összehajol” Blum úr és a híre Magyar FérfiM Magyar Út Körök - Magyar Út Körök Németh János kerámiaszobrai A zalaegerszegi Göcseji Múzeum állandó kiállítása Németh János keramikus-szobrász, az agyag-samott bámulatos meste­re, a szakmában is unikum. Valami­nt modern - Peruhoz és a zalai „ud­varházak” kályhásaihoz egyként köthető - ősiség, formavilág, erő, dinamikus szépség jellemzi szob­rait. Ő a telt, duzzadó formáknak úgy invenciózus mestere­­ volt hon­nan tanulnia, hiszen Malonyay De­zső A magyar nép mű­vészete című munkájá­ban egy fejezetet szen­telt az ugyancsak kézmí­ves nagyapának­­, hogy közben nem felejti a ko­rongolt agyag (az alakít­ható élet!) megannyi üze­netét sem. Organikus ter­mészetimádat - élettel­jesség. Ember és (tárgyi) vi­lág, néprajz és mitoló­gia, állat és növény, bib­liai jelkép és a természeti népektől vett szimbó­lum kerámiáin (a szob­rokon, reliefeken, „hasz­nálati” tárgyakon, kan­tokon és butéliákon) úgy kerül egymás mellé, hogy az anyag költésze­tén túl a szépségbe vetett hit újrateremtő erejét is hirdeti. Hol van már az az idő, amikor Borsos Miklós az Iparművészeti Főis­kola felvételijén elcso­dálkozott a fiatalember agyagból otthon „gyur­kált” kis Kakasán. Rusztikus forma, visszafogott szín és az életörömöt szertekiáltó - kukurikálásával hir­dető - magabiztosság látható a kis remeken. Nem a gallkakasra emlé­keztető alakban és pózban, hanem a kiteljesedni látszó magyar kerámia - a Földanyánkból nyert agyag - üzenetét hordozva. Azóta a „kis”­mesterből - fél év­század is eltelt - nagymester lett. A cicoma, az artisztikus tetszeni vá­gyás, a konvencióhoz való igazodás - korábban is idegenkedett tőlük - ma sem jellemzi. Ám a karakteres, mindenki mástól különböző alak­formálás és kifejezőerő annál in­kább. Miként egyik vallomásában mondja, az egyszerűség dinamiká­jára törekszik, „olyan szobrokat sze­rettem volna formálni, amelyek csak ke­ramikus keze által jöhetnek létre. Visz­­szatértem a legegyszerűbb agyagszob­rokhoz, az ősi istenekhez, Vénuszok­hoz, a cserép hangját, a formák tiszta­ságát tanulmányozva, és nem utolsó­sorban a fazekasság tanulságaihoz. Nem szobrászatot akartam imitálni, hanem a korong eszközével kifejezni mondanivalómat. A szobrok elemei le­hetnek kubusok, vagyis gömbök, csö­vek, geometrikus formák, amelyeket ösz­­sze lehet építeni szoborrá. Tehát nem mintázni, hanem a lényegig leegysze­rűsíteni kell. Ebben van segítségemre a fazekaskorong. Amikor a szobor részei készülnek, már tudom, hogy melyik ho­vá kerül, a szerint készítem a darabo­kat. Természetes, a korong adta leegysze­rűsítés ez, ahol a gömbformák varázs­latos szépsége, feszültsége az uralkodó. Ezekben az elemekben tovább él a faze­kasság megformált tárgyi világa. ” Németh János közelmúltban nyílt állandó kiállításán - köszönet a vá­rosnak a Göcseji Múzeum épületé­ben kialakított boltíves teremért­­ csaknem száz alkotás látható (és még ötven van raktáron, várva a frissítésre, hogy sorra kerüljön). A tálakra, illetve a korsók, butéliák palástjára fölvitt jelenetek -Megfe­szített (1993), illetve Noé bárkája (2010); Cantata profana korsó (1987) és Korsó apostolokkal (1970), Ádám és Éva butélia (1993), valamint Szent Ferenc butélia (2004) - a jelképtár érvényességű bibliai példázatok, népi hitvilág és valamely természeti szépség kivetítői. Míves szoborként értékelhető domborművek. Még a hatalmas méretű reliefek mellett is - lásd a zalaegerszegi uszoda „víz­központú”, motívumait tekintve egyebek mellett a görög mitológi­ából is merítő frízét - megvan a su­gárzásuk. A képvilág szimbólum­erejével hatnak. Hát még a szobrok! Statikájuk, mert megingathatatlanok, a föld­ben gyökerezik. A néha mázzal is „megtisztelt” agyag-samott - akár szakrális kapcsolatban van a Föl­danyával, akár nincs - tömör volta ellenére is elkezd lélegezni. Aki nem érzi ezt az illúziónak tetsző, valójában a káprázatot befogadói élménnyé emelő varázslatot, annak keveset (nem eleget) mond ez a hie­delemvilágot s valóságot rusztikus formaarzenállá alakító-terem­tő szen­vedély. Az elemi erejű tisztaság (az anyagot legyőző szellem) süt ki be­lőle. A zalai „kályhás” ősök, ko­rong-virtuózok mindmáig élő pél­­dája-sugallata-intése hajtja-űzi a ma mesterét, hogy az értéklánc da­rabjait még élőbbé, s nem utolsósor­ban vonzóbbá tegye? Mindez természetesen ott van a háttérben. Németh János invenció­ja és ereje innen is táplálkozik. Ám még többet a műveltségélmény - a sok szálra bontható ősiség - mélysé­ges kútjából. Mondható-e bartóki­nak (mert a népi indíttatású mo­dernség agyag-szimfóniájáról van szó) az anyagalakítás ilyesféle - már-már szakrális terrénumokat érintő - tudatossága? Mutatis mu­tandis, bizony mondható. Nem csu­pán némely motívum - a Napot agancsaik közt vivő szarvasok és még sorolhatnánk - megléte, hang­súlyos szerepe miatt, de azért is, mert a művész alkotásaiban népek­­nemzetek archaikus és modern jel­képvilágát olvasztja eggyé. A természetben, a környezetünk­ben és a mitológiában élő állatok, állatemberek sereglete - Kecske (1993), Bivaly (1995), Ló (1986), Agár (1995), Oroszlán (1993), Ken­taur és párja (1982), Egy faun dél­utánja (2004), Pán (2006), Európa elrablása (1985), ugyanaz más-más kompozícióban (2006, illetve 1973), Poszeidón (1979), Sellő (1993), Kagylós Vénusz (1975)- gyönyörű képét adja a találékonyságnak s a humorral teli kifejezőerőnek. Ez az életesség, nem ritkán erotika a sajátja a Pihenő nő - fekvő, Pihenő nő - ülő, és a Gondol­kodó (mindhárom 1993) című szob­rainak is. A Gyertyatartó asszony (1980) kereszt alakot formáz, em­beri Krisztusai pedig megrázó erő­vel és nem kevés plasztikai lelemény­nyel (Kis korpusz - 1966; Nagy Kor­pusz -1998) a le nem győzhető igaz­ságról és hitről adnak tanúbizony­ságot. Szakolczay Lajos Sarlós Madonna 15

Next