Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-09-08 / 36. szám

2011. szeptember 8. Magyar ForftM Pellengér Ignotust idézi 1937 januárjából Nyerges András az Élet és Iroda­lom legújabb számának Visszhang­rovatában. Akkoriban, azt mond­ja, a baloldali orgánumok anyagi­ak híján egymás után kerültek vég­veszélybe, „ahogy ma is látszik.” Példaként a Klubrádiót és a Nép­szavát is felhozza, Ignotusra hivat­kozva meg azt citálja, hogy a bal­oldalnak kötelességei vannak („én ma inkább úgy mondanám”, szúr­ja közbe krokodilkönnyekkel, „vol­nának a baloldallal szemben.”) Akinek még nem hasadt meg az Végveszély az érző szíve, hát sürgősen hasad­jon. Mert végveszély van ám. De mekkora! Azt is hozzátehetném, annyi év után de jó ilyesmit hallani - csak éppen kár, hogy az egészből kb. annyi igaz, mint hogy Hanákné asszonyt, anno 1990 ősze, valami antiszemita gazember a több mint három méter magasban lévő abla­kon keresztül megszúrta. Ez nagyjából hasonló eset. Több mint húsz hosszú eszten­dőn át, enyhén szólva nyomasztó baloldali médiafölény, tengődő orgánumok a nemzeti oldalon. (A „végveszély” szót nem is emleget­tük, annyira megszoktuk.) A jobb­oldalnak bizony kötelességei let­tek volna a jobboldallal szemben, hagyjuk, mindegy, túl vagyunk rajta. Nem ismerős eset, fordított elő­jellel? Erre jön Nyerges, fel- és kihasz­nálja még a terminusokat is, mi­közben sorra végveszélybe került baloldali orgánumokat emleget. És nem sül ki a szeme, domi Újra Magyarországon Kötelességünk megvédenünk a magyar nyelvet A Magyar Állami Operaház visszatért régi hagyomá­nyához: nemzeti operánkkal, Erkel Ferenc Bánk bán­jával szeptember 4-én nyitotta meg új évadját. Szep­tember 13-án, 16-án, 21-én és 24-én egy világjáró ope­radíva, Budai Lívia énekli Gertrudisz szerepét. - Művésznő mióta nem énekelt Magyarországon? - 2008-ban énekeltem az Andrea Chenier-ben Mad­­delont, ami egy szép, egy óriás szerep. Azóta gyakran járok Kanadából Magyarországra, sőt a fővárosban vet­tem egy lakást is, így duplán budai vagyok. - Gertrúdot énekelte már? - Még a ’70-es években vidéken és koncertszerű elő­adásban énekeltem két alkalommal ezt a szerepet. Az­tán 1977-ben elhagytam Magyarországot, mert úgy éreztem, itthon teljesen mellőzve vagyok. Külföldön pedig nem játsszák a Bánk bánt, így esélyem sem volt elénekelnem. De Erkelnek köszönhetem a karrierem, ami azóta ívelt fel, miután itthon megnyertem a nevét viselő énekversenyt. Akkor lefényképeztek az Opera­ház Erkel-szobra előtt. Most, mikor Gertrudiszt eléne­kelhetem, úgy döntöttem, három évtized után újra odaállok, tisztelettel adózva, a mester szobra elé. -Magyar nyelvű operát mióta nem énekelt? - Talán tíz éve annak, hogy legutoljára Juditot éne­keltem a Kékszakállúban. Nem tudok biztos dátumo­kat mondani, édesanyám, aki a Jóisten segedelmével maholnap betölti a 90. életévét, és végigkísérte pályá­mat, jobban emlékszik az évszámokra. Azért meg kü­lön hálát kell adnom, hogy 36 esztendővel ezelőtt lép­tem színpadra, és még mindig a pályán vagyok. - Minden nap gyakorol? - Ha nincs szó valami extra nehéz szerepről, mint amilyen a Gertrúdé, nem gyakoriok naponta. Mióta a szopránok átvették ezt a szerepkört, sokan arra figyel­nek, hogy Gertrúd alakítója milyen magas hangokat bír kiénekelni, ezért nagy kihívás nekem ez a szerep, hiszen mezzoszoprán vagyok. Azt is tudni kell, hogy maga a szerep sem arról szól, hogy minél magasabb hangokat énekeljünk. - Ez az eredeti változat lesz? Mert tudtommal az Ő­s- Bánkban Gertrúd szólama jóval magasabb, mint az átdol­gozott verzióban. - Az eredeti változatot adjuk elő, kissé zeneileg dra­matizálva. Az biztos, hogy a Bánk-Gertrúd duett a mos­tani verzióban jóval nehezebb, mert magasabb hang­fekvésben kell énekelnem. - Nem okoz majd nehézséget magyarul énekelni? - Számomra ez a kérdés teljesen érthetetlen. Férjem magyar, kint magyar közösségben élek, használom anyanyelvem. Elképedve hallom, amikor azt mondják, hogy valaki elfelejt magyarul. Ha valakinek az anya­nyelve magyar, hogyan képes 30-40 év után teljesen elfelejteni?...Én viszont büszke vagyok arra, hogy a mai napig helyesen ragozom, és tudom, mikor kap -ba­be, és mikor -ban-ben végződést egy szó. Ezt sokszor az itt élők sem tudják.. .Ha Kanadában most azért harcol­nak, hogy megőrizzék a quebec-i dialektust, ami ráadá­sul nem is az irodalmi francia nyelv, akkor nekünk kutya kötelességünk megvédenünk a magyar nyelvet az idegen hatásoktól és a pongyolaságtól. - Mennyire ismertek a magyar operák Kanadában és az USA-ban? - Liszt Ferenc műveit ismerik, és Bartók Kékszakál­lúja mindenütt sikert arat. Erkellel már más a helyzet. A zene számunkra biztosan gyönyörű, de nem vagyok biz­tos, hogy a tengerentúl 4-5 előadásnál többet megélne. Ahhoz, hogy egy magyar operát elfogadjanak külföldön, sokkal nagyobb marketingmunkára lenne szükség. A cseh operák sem jobbak a magyaroknál, éneklem is azokat, de a csehek már hosszú évekkel ezelőtt nagy pro­pagandát fejtettek ki azok megismertetése érdekében. Azt sem értem, hogy Los­­Angelesbe miért is kell külön produkcióval kimenni. Magyarországon két verzióban is játsszák a Bánk bánt, az egyik csak megfelelne oda... - A Metropolitan színpadán Luciano Pavarotti és Joan Sutherland mellett debütált 1987-ben a Trubadúr Azucená­­jaként. Magyarországon mennyire ismerik önt? - A zenei berkekben ismerik a nevem. Senkit sem akarok megbántani, de elég furcsa számomra, hogy az első szereposztásból csak Gertúdisz van kihangsúlyoz­va, a másodikban pedig Gertrudisz nem is létezik. Nem vagyok hiú ember, de azért jobban oda kéne figyelni erre az illetékeseknek. A sajtó sem igazán kapkod utánam, holott a www.liviabudai.com honlapon minden infor­mációt megtalálhatnak rólam. De nem panaszkodom, hiszen nemzeti operánkban énekelhetek, és remek fiatal énekesek lesznek a partnereim. Medveczky Attila Jelenet az operából ­ A Visztulától a Dunáig Zsille Gábor rovata Barbi, a mókus Vannak szép csengésű, rendes magyar szavaink, amelyeket a XX. század annyira bemocskolt, hogy többé képtelenség őket megtisztítani: haszná­latuk egyszer s mindenkorra kényszerpályára került. Ilyen például az elv­társ szó, amely eredendően egy fennkölt, gyönyörű szóösszetétel. Hiszen normális körülmények között elvtárs az, aki elv­társ, azaz valamilyen elvben a társam. Elvtársa egymásnak két katolikus, hasonlóképpen elv­társa egymásnak két protestáns - mi több, ha komolyan vesszük az evan­gélium tanítását, akkor bármely két keresztény (keresztyén) is nem csu­pán testvér, de elvtárs. Egy másik hasonlóképpen terhelt szavunk z hangu­­latjelentés - a kádári diktatúra évtizedei óta már csak III/III-as ügynökök beszámolói, névtelen feljelentések, pártállami akták és lehallgatások jut­nak róla eszünkbe. Nos, ezúttal egy valódi, nem rossz értelemben vett hangulatjelentést nyújtok át Önöknek, mégpedig egy egészen friss él­ményemről. A múlt hétvégét Krakkóban töltöttem, végiglátogattam csaknem négy­éves ottani életem helyszíneit, felidéztem az évtizeddel ezelőtti hangula­tokat. Időnként szükség van egy efféle lubickolásra, nehogy végzetesen kikopjon belőlem a város, nehogy teljesen elhalványuljon a varázs. Töb­bek között a belváros szélén található Jordan parkot is felkerestem, na­gyon is tudva, hogy mire számíthatok... S tessék, most sem kellett csalódnom: ez am a valami, amit vasárnap ké­ső délelőtt ebben a krakkói parkban láttam, alig két kilométerre a főtértől! Öregurasan lépkedtem a kora szeptemberi napsütésben, élvezve, hogy még körös-körül zöld a világ, hallgattam a lengyelül társalgó verebeket és varjakat. A park szívében jártam, a szoborfejekkel díszített körsétányon, ahol csupa kedves ismerős fogadott. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti költő, Adam Mickiewicz (1798-1855), a romantika korának párizsi emig­rációban meghalt fejedelme. Tőle balra a festő Artur Grottger (1837-1867) márványlik, akinek édesanyja egy bizonyos Bem nevű tábornok unoka­húga volt, s aki 1849 után úgy fogalmazott egy dunántúli grófnak írott le­velében, hogy hamisítatlan magyar hazafias buzgalmat érez. Szegény Artur barátunkat, aki mindössze harminc esztendőt élt, a szobrász körül­belül negyvenöt évesnek ábrázolta, úgy mégiscsak tekintélyesebbnek hat... Megálltam az utolsó lengyel király, az enyhén eltokasodott Ponia­­towski (1732- 1798) előtt, s felfedeztem, hogy szemgolyóján és nyakán kövér kaszáspókok tanyáztak. Úgy kell neki, gyöngécske uralkodó volt, százhuszonöt évre elveszejtette a független lengyel államot, néhány pókot ezért bőven megérdemel. Ahogy ott márványszobroztam, lábszáramon hirtelen végigsuhintott va­lami. Lenéztem, s egy élénkvörös mókust láttam ráérősen szökdécselni, olyan szorosan ment el mellettem, hogy büszkén lengedező farkával nad­rágszáron legyintett. Cseppet sem zavartatta magát. Néhány lépésre tőlem megállt, a fűre ejtette a foga közt vitt diószemet, és bűbájos mozdulatokkal elásta. Nem is ásott, inkább csak szurkálta a földet apró mancsával, de olyan finomkodva, mintha attól félne, hogy gyászkeretes lesz a körme. Amikor ezzel megvolt, kitotyogott a sétányra és várt. Nem is túl hosszan. Két kedves öregasszony érkezett, s amikor meglátták, retiküljükből egy-egy szem diót vettek elő. Basiu-Basiu-Basiu, csicseregték félhangosan, és lábukhoz ejtet­ték a csemegét. Basia lengyelül azt jelenti: Barbarácska. Amíg a magyar mókustársadalom körében Tersánszky Józsi Jenő meséjének köszönhetően a Misi a legnépszerűbb utónév, addig az emancipált lengyel mókusok kivé­tel nélkül nőneműek, és Barbinak illik szólítani őket. A mi Barbink a két néni elé ugrált, felkapta a diót, s meg sem állt vele a sövényig, ahol elégedet­ten rágcsálni kezdte. Továbbmentem, s egy félreeső padnál egy másik, kissé sötétebb bundájú mókust fedeztem fel. Fiatalasszony közelített óvodás ko­rú kislányával, a mókusra pillantva azonnal szatyrába nyúlt, és félbetört diókat vett elő. Úgy látszik, itt minden tisztességes ember diákkal a zsebé­ben sétál, csak a „gyüttment” magyar nem... A diódarabokat anyuka a csöpp kislány tenyerére rakta, aki leguggolt, majd gügyögve hívogatta Bar­­bit. Azért kell szólongatni, magyarázták közben nekem (nyilván zavarba ej­tően buta arcot vághattam), mert a mókus nagyon gyengén lát, a hallása el­lenben kitűnő. Ezért kell azt mondogatni, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”. A mókusnak éppenséggel a szaglása sem lehet hitvány, ugyan­is egy méterre a lánykától megtorpant, felágaskodva szimatolt, majd elége­detten a nyitott tenyeréhez ment, hogy szemügyre vegye a menüt. Vérbeli ínyenccel volt dolgunk, nem kapkodott. Kiválasztott egy diót, szájába vette, majd a szemünk láttára feltörte és kiürítette. Bemutatót tartott mókustudo­mányból: miként bánjunk el a csonthéjasokkal? Amikor végzett, ismét a lányka tenyere fölé hajolt, aztán megint, és megint... Az ötödik diót már nem falta fel: egy fenyő tövéhez futott, és elásta. A mókusok nagyon sok élel­met elásnak, de azután megfeledkeznek róla, világosított fel a fiatalasszony. Földbe dermedt lábbal bámultam ezt a matinét: ilyesmi nem sűrűn adatik a kies Pannóniában! Assisi Szent Ferenc kezéből ehettek így a vé­rengző fenevadak és az árnyékuktól is riadozó őzek. Vajon a ferences rend­alapító etetett-e mókusokat? Végül nagy nehezen továbbindultam, a park szélén álló kerek pavilonig, ahol a feladat adott volt: meg kellett innom egy jó hideg sört. Ami azt il­leti, a megvalósítás nem esett nehezemre. Közben a falon régi fényképek másolatai, afféle házi kiállítás a park történetéről. E história főhőse egy­értelműen Henryk Jordan (1842-1907), a nagy lengyel fizikus és pedagó­gus. Nevét elsősorban azzal tette halhatatlanná, hogy 1889-ben létrehoz­ta a mai Jordan-kertet, amely Krakkó, egyben egész Európa első nyilvá­nos játszótere volt - ez akkoriban merész újdonságnak számított. Jordan legfőbb nevelési elve az volt: „Örökösen komolynak lenni és dolgozni emberileg lehetetlen. A fáradt testnek szüksége van a pihenésre, a túlter­helt szellem pedig örömre áhítozik.” Híres kertjében Jordan tizenkét kü­lönböző sportpályát alakíttatott ki, illetve egy uszodát is. Ő ismertette meg elsőként a krakkói fiúkat az akkortájt lengyel földön még ismeretlen játékkal, a labdarúgással. Futópályákat és lőteret is épített, hogy a gyere­kek minél több képességüket kibontakoztathassák. Jordan játszóteres öt­lete egész Lengyelországban futótűzként terjedt. 1928-ban Társaság is alakult a rengeteg játszótér felügyeletére.

Next