Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-09-08 / 36. szám

A 6 Az 1937. december 20-22-re kitű­zött választásokon a kormány ki­sebbségben marad, s II. Károly ki­rály Octavian Gogát kérte fel kor­mányalakításra. Goga a huszas évek­ben még a néppárt alvezére volt, később azonban párthíveivel az ókirályságbeli antiszemita huza­­párthoz csatlakozott, így jött létre a Nemzeti Keresztény Párt. Termé­szetesen Hitler hatalomra jutása és első látványos sikerei alól a román politikai élet sem tudta kivonni ma­gát. A Nemzeti Keresztény Párt a belpolitikában a zsidóság gyűlöletét és a román fajvédelmet, külpoli­tikában Németország és Olaszor­szág felé való közeledés elvét hir­dette meg. A román nacionalizmus kiújulásához az olaszokkal való ro­koni kapcsolat felújítása és a ma­gyar revíziós mozgalom elleni küz­delem is hozzájárult. Goga kineve­zésével a király tulajdonképpen egy elkeseredett kísérletet tett, hogy a román belpolitikai életben egyre hangosabb vasgárdát marginalizál­­ják és a nacionalista közhangulatot alkotmányos keretek között vezes­sék le. 1938. január 18-án királyi dekrétummal feloszlatták a még meg sem alakult parlamentet és a választásokat március 2­6-ra tűzték ki. A Goga-kormány alig több mint egy hónapig volt uralmon s e na­gyon rövid időszakban a közvéle­mény átformálására tettek kísérle­tet. Az első intézkedésük 1938. ja­nuár 22-én napvilágot látott tör­vény volt, amely az állampolgársá­gok felülvizsgálatáról szólt. A tör­vény kimondta, hogy a zsidók ál­lampolgárságát felül kell vizsgálni, de az egyik szakasz lehetőséget nyúj­tott arra is, hogy feljelentés alapján bárkinek az állampolgárságát reví­zió alá vegyék. (Az új törvény jog­alapot adott egy sor törvénytelen el­járásnak és a magyar határ mentén meg is indultak a feljelentések ma­gyar birtokosok ellen. A magyar birtokosokat a román kormányok sohasem látták szívesen a határ­menti övezetben... A magyar birto­kosoknak, akiket feljelentettek, ez­után a bíróság előtt kellett tisztáz­niuk magukat.) Mivel a választások nagyon közeledtek, Goga választási egyességet ajánlott mind a német pártnak, mind a magyar pártnak. Ezzel a lépéssel külpolitikai sikert is elkönyvelhetett volna, nyitást a tengelyhatalmak felé. Goga ahhoz a román irányzathoz tartozott, amely Románia külpolitikai orientációját áthelyezte volna Londonból Berlin­be és Párizsból Rómába. 1938. feb­ruár 10-én az OMP­­ magyarországi nyomásra­­ választási paktumot kötött Gogával, aki többek között megígérte a magyarság „népszemé­lyiségként” való elismerését. A pak­tumból mégsem lett semmi, mert ugyanezen a napon a Goga-kormány megbukott. A király egy sokkal szé­lesebb alapokon nyugvó és állan­dóbb politikai rendet akart bevezet­ni, lényegében maga ragadta kézbe a politikai hatalmat. Goga nem sokkal élte túl bukását, néhány hónap múl­va agyvérzésben meghalt. 1938. február 11-én Romániában bevezették a királyi diktatúrát. II. Ká­roly államcsínnyel vette át a hatal­mat s ezt kiáltványban hozta az or­szág népének tudomására. Bejelen­tette azt is, hogy a pátriárka vezeté­sével pártok feletti kormány ala­kult, mely politikamentessé fogja tenni a közéletet és új alkotmányt fog adni Romániának. A Miron Cristea pátriárka vezetésével létre­jött nagy kabinetben helyet kaptak a liberális párt és a Vaida-féle román front emberei is. Hat korábbi mi­niszterelnök: Anghelescu, Averescu, Iorga, Vaida, Mironescu és Vaitoia­­nu pedig tárcanélküli miniszteri tisztséget kapott. Tatarescu lett a külügyminiszter, Calinescu vette át a belügyi tárcát, Argetoianu ipar-és kereskedelemügyi miniszter lett. Kimaradt a kormányból az ország második és harmadik legnagyobb pártja, a Nemzeti Parasztpárt és a Vasgárda. Maniut a király felszólí­totta, hogy kapcsolódjon be a mun­kába és lépjen be a kormányba, de az inkább távolmaradt az ügyektől és passzivitásba vonult. Zelea Cod­­reanu, a Vasgárda vezére nem kapott hasonló bíztatást II. Károlytól. Né­hány héttel később Codreanu ön­ként feloszlatta a vasgárdát, de sor­sát nem kerülhette el, a bukaresti hadbíróság elé állították és 10 évi kényszermunkára ítélték. A királyi diktatúra bevezetése valóban dik­tatórikus lépéseket hozott. Az új kormány első intézkedése az volt, hogy az ostromállapotot, amely addig csak részlegesen volt életben, most az egész országra kiterjesztették. A közrend megvédését a katonaságra bízták és minden fontosabb bűntet­tet és vétséget a hadbíróság hatás­körébe utaltak. Február 24-ére nép­szavazást hirdettek ki az országban, a nép szavazhatott igennel vagy nemmel a 4 nappal korábban, 20-án közzétett alkotmánytörvény javas­lat kapcsán, hogy elfogadja azt vagy sem. Természetesen elsöprő több­séggel elfogadták és 1938. február 28-án az új alkotmány életbe lépett. Az alaptörvény a királyi jogkört ki­terjesztette és a végrehajtó hatalmat előtérbe állította. Bevezették a ha­lálbüntetést és a vagyonelkobzást, kötelezővé tették az egyházi házas­ságot és törölték a sajtó cenzúrázá­sára vonatkozó, a régi alkotmány­ban foglalt tilalmat. Törölték a régi alkotmánynak azt a rendelkezését is, amely kimondta, hogy minden törvényhez a király, a szenátus és a képviselőház hozzájárulása szüksé­ges. A parlamentet teljesen aláren­delt szerepre kárhoztatták, a király ezt követően egy évben csak egyszer volt köteles összehívni azt, s bármi­kor feloszlathatta. Az új alkotmány felruházta a királyt azzal, hogy tör­vényerejű dekrétumokat hozzon s ezeket csak utólag kellett a parla­mentnek ratifikálnia. A királynak joga lett hadüzenetre, békekötésre, politikai és katonai szerződések megkötésére a parlament megkér­dezése nélkül. Lényeges változás volt az is, hogy a kormány ezután csak a királynak tartozott politikai felelősséggel. A megyei és községi tanácsokat egyszerűen kihagyták az alkotmányból, ami a kinevezett idő­közi bizottságok törvényesítését je­lentette. A kisebbségeknek, amely az ország egynegyedét tette ki, semmi jót nem hozott az új alkotmány, mi­vel az általános szabadságjogokat is szűkítették és ezt főleg a kisebb­ségek érezték meg. Tervszerűen ha­ladt előre az ország „politikamente­sítése” is. A megyék élére a prefektusok helyére a rangidős csapattisztek közül ezredeseket neveztek ki, akik katonás fegyelemmel kormányoz­tak. A hadbíróságok lázas sietséggel ítélkeztek, előbb a vasgárdistákat vet­ték célpontba, majd mindenki mást, aki a köz ellenségének számított szerintük. 1938. február 11-én kirá­lyi dekrétummal elrendelték az ostromállapotot és ez feljogosította a hadtestparancsnokokat, hogy saját hatáskörükben további rendelete­ket adjanak ki és ezekben 1 hónap­tól 2 évig terjedő büntetéssel sújt­sák a vétkeseket. A hadtestparancs­nokok azonnal éltek is a lehetőség­gel. A kolozsvári 6. hadtest parancs­noka február 23-án I. számú rende­letével nemcsak a politikai propa­gandát tiltotta meg, de a kisebbség­politikába is önkényesen beleszólt. Tilos lett a román nemzeti érzés, a hivatalos nyelv és az állami intéz­mények megcsúfolása. A rikkan­csok csak románul árulhatták az új­ságokat, plakátok és röpcédulák csak román nyelvűek lehettek. A sajtóban a helységneveket csak ro­mánul volt szabad használni. Már­cius 30-án Miron Cristea átszervez­te a kormányát és kihagyta belőle a volt miniszterelnököket, akiket ezt követően királyi tanácsosnak neve­zett ki az uralkodó. Az így létrejött koronatanácsnak az volt a feladata, hogy az országvezetés legfontosabb ügyeiben tanáccsal szolgáljanak II. Károlynak. A koronatanács a ki­rály szűkebb politikai környezetét alkották, tagjai: Miron Cristea pát­riárka, Averescu és Presnan mar­sall, Vaitoianu és Baliff tábornokok, Anghelescu, Iorga, Mironescu, Vai­da és Tatarescu volt miniszterelnö­kök voltak. A koronatanács felállí­tásával párhuzamosan március 31- én rendelettörvénnyel feloszlatták a politikai pártokat, egyesületeket és csoportokat. A Magyar Pártot is feloszlatták, amelynek vezetői ezt követően magánemberként jártak el a magyarság sérelmeinek orvoslá­sa érdekében. Főként a hadbíróság elé mind tömegesebben hurcolt ma­gyar emberek számára igyekeztek jogi és anyagi támogatást megszer­vezni. A pártok feloszlatása után a politikai szenvedélyek a felszín alatt tovább izzottak és a pártok he­lyét titkos szervezetek váltották fel. A királyi diktatúra bevezetése az állami intézményrendszer minden területén változásokat hozott s azo­kat az új alkotmány szellemében kellett rövid időn belül áthangolni. 1938. augusztus 14-én lépett életbe az új közigazgatási törvény, amely azzal a céllal készült, hogy meg­szüntesse a közigazgatási törvény­kezés anarchiáját. A törvény az or­szágot 10 tartományra osztotta, ezek élén egy-egy királyi helytartó állt, alminiszteri rangban. A tarto­mányok beosztása mindenütt ke­resztezte a történelmi határokat és úgy állították össze a benne lévő me­gyéket, hogy a románság túlsúlyát mindenütt biztosítsák. Kolozs, Bi­har, Szolnok-Doboka, Szilágy, Szat­­már, Máramaros és Beszterce-Na­­szód megyék együtt Szamos tarto­mányt alkották, Kolozsvár szék­hellyel. Alsó­fehér, Torda-Aranyos, Maros-Torda, Csík, Udvarhely, Fo­­garas, Nagy-és Kisküküllő valamint Szeben megye együtt a Maros-tar­tomány elnevezést kapta Gyulafe­hérvár székhellyel. (Gyulafehérvár nem feküdt vas­úti fővonal mellett és Székelyföld­ről alig volt megközelíthető.) Te­­mes-Torontál, Arad, Krassó-Szö­­rény és Hunyad megyék ezután a te­­mesi tartományt alkották Temesvár székhellyel. A legsérelmesebb Bras­só és Háromszék megyék esete volt, amelyeket a havasalföldi Bucegi tar­tományhoz csatoltak, melynek Buka­rest volt a székhelye s így teljesen kikapcsolták az erdélyi medence gazdasági és földrajzi egységéből, képviselethez pedig csekély szám­arányánál fogva az ország legnépe­sebb tartományában sem gazdasági sem politikai téren sohasem jutha­tott. A közigazgatási törvénnyel a helyi önkormányzat lényegében megszűnt, mert a megye elvesztette jogi személyiségét, a községet pedig kinevezett bíró vezette a gyakorlat­ban tanács nélkül. Október 12-én látott napvilágot a céhtörvény. A céhtörvény bevezetésével az volt a cél, hogy az új alkotmány által meg­jelölt hivatásszerveket ipari és ke­reskedelmi területen felállítsa. Ez a törvény is hátrányos helyzetbe hoz­ta a magyarságot. A rendelet tarto­mányonként céhekbe (breslák) tö­mörítette a munkásokat, magán­­tisztviselőket, iparosokat, akik fe­lett a céhek szövetsége állt. 2 hóna­pos határidőt szabott a törvény a szakmai csoportoknak, szövetsé­geknek vagy szindikátusoknak, hogy az előírások szerint átalakuljanak. A céhtörvény elsősorban a nemzeti gondolkodású magyar kisiparosság­ra nézve volt sérelmes, amely réteg a városokban a magyarság legjelen­tősebb bástyájának számított. A tör­vény, míg elismerte az erdélyi ro­mán iparosegyesületek szerzett jo­gait, addig a magyar iparosegye­sületek jogi helyzete és vagyona is e rendlettel kérdésessé vált. Csurka Dóra CCXXIL fejezet A királyi diktatúra bevezetése Octavian Goga Miron Cristea pátriárka II. Károly román király Magyar Féru­m 2011. szeptember 8. Trianontól Trianonig­­1920. június 4-től 2004. december 5-ig Trianont a mai napig szándékos félremagyarázások, vaskos hazugságok, tévhitek fátyla borítja. A békediktátum aláírását követő 25 évben, a Horthy-rendszerben foglalkoztak a magyar tragédiával, de 1945 után a Rákosi-, majd a Kádár­rezsim alatt tabu téma volt, felejtésre és hallgatásra ítéltetett. A rendszerváltást követően már tucatjával jelenhettek meg történeti feldolgozások, melyek Trianont vizsgálták, azonban a legtöbb munka csak a problémakör feltárásának egy-egy szeletére vállalkozott. Az elmúlt években már nemcsak olvasni lehetett a nemzet sorsdöntő katasztrófájáról. Film készült Koltay Gábor rendezésében és megnyithatta kapuit az első múzeum Várpalotán. A világhálón is gom­bamód szaporodnak a témát taglaló, igényes honlapok. A magyarság, a hosszú évtizedek hallgatását megtörve, felébredni látszik Csipkerózsika-álmából. Trianon ma is velünk és bennünk él. Végzetes hatása itt áll kapuinkban, amikor választani vagy tüntetni indulunk. Mellettünk fekszik ágyunkban álmatlan éjszakáinkon, kísér mindenhová elcsüggedésünkben. Ha nem építjük bele önképünkbe, mindennapi döntéseinkbe, akkor „Kompország” utasai maradunk a XXI. század globalizált világában is. Ezért kell fáradhatatlanul szólni a belső magyar tragédiáról, létszükség megérteni a magyarságot sújtó tudatos és irgalmatlan országdarabolást, nemzetpusztítást. Meg kell nevezni kertelés nélkül Tri­anon hazai és külföldi előidézőit, fel kell tárni a belső okokat, a nemzetközi körülményeket, vizsgálni kell a tragikus utóhatásokat. Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó szintézissel még adós a történettudomány. Jelen cikksorozat ehhez próbál morzsákat hozzátenni, az 1920. június 4-től 2004. december 5-ig terjedő időszakot veszi górcső alá, és szándékozik feltárni a magyarság kálváriáját határainkon belül és túl.

Next