Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-12-08 / 49. szám

18 P­oM/fiat/ví­zfé­ /fu/mr/ba­v­ar/evaf Noha a báli szezon hagyományosan vízke­reszt napja, január 6-a után kezdődik és hús­vét előtt negyven nappal, vagyis hamvazó­szerdán ér véget, újabban hazánkban fura mó­don „előrehozták” a bálokat, például egyre több szalagavató van február helyett novem­berben, december legelején, sőt­ másféle bálok is. Egészen figyelemreméltókkal egyetemben. Ha abból indulunk ki, hogy bölcs és balga­tag őseink, miként Veres Péter nevezte elő­deinket, aligha véletlenül választották a nagy szervezett vigasságok, a mulatozások idejét a legbarátságtalanabb, legszürkébb napokra - nyilván a kollektív depressziót, amennyire le­het elkerülendő vagy legalább csökkentendő -, ez esetben a november vége vagy a december első fele is alkalmatos időpont. Korán sötéte­dik, és úgy tűnik, sohasem virrad, mikor meg végre, nagy nehezen mégis, a hajnal piszkos, durva és notóriusan elkéső, borzongás van és fájdalmasan nélkülözött forralt bor vagy szil­­vórium, mindenféle nedvesség csepeg és csa­pódik és nyirkol, a fák rideg nagyképűséggel csavarodnak csupaszon az ólmos ég felé, a lá­nyok sokkal kevesebbet mosolyognak és még a macskák csöndesen meghúzódó bölcses­ségében is szomorú lemondást lehet észre­venni, ahogy felnéznek a táskájuk mellől a no­vember végi komor pitymallatban. Igen, tél van és csend és hó és halál. És minden, ami ezzel jár. Azután egy fényesen kivilágított iskola dísz­termébe egészen rendkívüli módon ünnepé­lyes körülmények között, szűzmáriás ősi ma­gyar lobogók és a Himnusz kíséretében be­hozzák a magyar koronázási ékszereket. Tá­rogató szól, huszárok tisztelegnek kétoldalt. Az elegáns, illatfelhőben úszó hölgyek és a talpig kivasalt, fekete-fehérben pompázó, bocskais urak kissé megilletődötten álldogál­nak, közben a rengeteg fiatal nemkülönben, egy részük már a nyitó palotáshoz öltözve, ki­pirult arccal. A köztársasági elnökné asszony jő, úgy is mint bálanya. Egyéb hírességek. Re­­ményik-versek. Ima. Az alkalom szép emel­kedettségét, ünnepélyes jellegét mindenki ér­zi - de valami mást is. Valami ősit, valami ere­dendőt. Valamit, ami csak a miénk. Ami nagy­jából ugyanilyen vagy legalábbis hasonló le­hetett Bethlen Gábor idején, vagy amikor jó Széchenyi Istvánunk az ő Crescence-ével lép­delt fölfelé a díszterembe vezető lépcsőkön. Valamit, ami mélyen magyar és mélyen, elra­­bolhatatlanul, meg alig magyarázhatóan a sa­játunk, ha nem is vagyunk pontosan tuda­tában. Talán ezért olyan ünnepi és szikárrá dermedt mellettem egy ősz öregúr arca, és ezért nem sutyorog kedvesen kétértelmű, fontos csacskaságokat az a magas, vékony fiú a szorosan mellette álló, igen szemrevaló leány­zó fülébe, noha a kezét, látom, azt azért szorít­ja szorgalmasan. Mert mint a villámcsapás, végigvillan, végigsuhan a termen - az igazi, a teljes, a meghamisíthatatlan, a valóban a miénk­nek nevezhető valami. Hagyomány, tradíció, az ősök bölcsességének és balgatagságának kí­­sértete. A Farkas Árpád-i sor, hogy apáink hű­lő, drága arcán járunk most, hát csak óvato­san, figyelmesen. A varázslat később sem törik meg, csak ki­csit átalakul. A báltermi villám végigcikázik az épületen, nem sokat törődve azzal, hogy a magyar főváros legrégibb oktatási intézmé­nyének falai között jár, egy katolikus gimná­ziumban, ahol­­ nem szalagavatót, hanem vál­laltan hagyományteremtőnek és hagyományőr­zőnek kikiáltott bálát tartanak. A villám okoz­ta felismerés marad. Makacsul. A hagyományos silenzio, vagyis a bál végét jelző kürtszó után is. Pezsgő az előcsarnokban, svédasztalos büfé. Egy osztályteremben reprezentatív borbemu­tató és borozó, egy másikban kávézó. Lehet alkudni Rákóczi-korabeli érmére és tízegy­néhány éves tokajira, lehet nyerni hatalmas sonkát és olimpiai bajnokságot szerzett ma­gyar sportolók labdáját. A divatbemutatón Árpád-kori motívumok, griffes-indás ősi dí­szítőelemek, „beledolgozva” ma oly divatos, fiatalos fazonokba, fiúkon, lányokon egya­ránt. A villámcsapás megrázkódtató, felvilla­nyozó hatása: hát igen, mennyi más területen valahogy ugyanígy, ugyanerre volna szükség... A zene élő, a szó szoros értelmében. Élnek a szalonzene-slágerek és a hangulatos, kitűnő melódiájú Shadows-számok és Beatles-dalok és Elvis Presley és Bill Haley és Chuck Berry is, keményebben és gyorsabban. (Szomorú, de akárcsak Kőbányán vagy Rókuson vagy Apátfalván, itt sem tudnak már rock and rollt táncolni a lányok...) És a zene mögül, az esté­lyi ruhák, bocskaik, felhevülten forgó párok és itt-ott már ásítozó középkorú hölgyek kö­zül, mint kora délutáni téli alkonyatban ta­nyai házak között felszálló füst - ott libeg las­san az ég felé a báltermi villám okozta felisme­rés, hogy így is lehet. Hogy így kéne. Csakis így valahogy. Hogy a mulatságnak, az önfe­ledt örömnek, a vigasságnak is a miénknek, száz százalékosan, mélyen és igazán a sajátun­kénak kell lennie, különben csak léha hejehu­­jázás, üresfejű „bulizás”, öncélú, élvhajhász baromkodás és „reprezentálni” akaró, ké­­nyeskedő, sznob pofafürdő hamissága az egész. A régi, a teljes, az igazi magyarság van jelen egy bálban, egy kollektív mulatozáson, öltözékben, átgondolt, tudatos rendezésben, külsőségekben, hatni képes, hatni akaró és tudó miliőben - és így, ekképpen a hangula­ton keresztül szellemében is. Vagyis: a lehető legmélyebben. Hogy igazán önmagunk lehes­sünk. Mert másként semmi értelme. Mert csak ezáltal maradhatnak a mieink a gyermekeink itt a gimnáziumban és a jövendőnk itt Budán, szemben az Országházzal. Brslemia­ i Hám A jól szervezett grafikai háló - márpedig Damó István mes­tere a szakmának - nemcsak a kép­ egész megmutatására alkal­mas, hanem az alkotó bátor önkifejezését is jelzi. Vagyis jel­lemtanulmány arról a művészről, aki iróniával (tustollával, olajrúdjával stb.) megpróbál kiszakadni - paradox, mégis an­nak gyötrelmét és örömét közvetítve - a szorító mindennapi valóságból. Látomások által? Az által is, de még inkább eme látomások rendjét megal­kotva, hiszen csak ez a bonyolult, a történelmi emlékezést a kultúrtörténettel vegyítő, olykor irodalmi és képzőművészeti alkotások esszenciáját is tartalmazó megidézés tudja vissza­adni a kozmosszal való párbeszéd összetettségét. Mert az álom szürreális valóságában is ott vannak a sejtelmes lét jól-rosszul rendezett építőkockái. Hiszen az álom nem menekülés a való­ság elől, hanem az anyag fölemelése folytán annak kiteljesí­tése. Csak az alkotáslélektan, eme jobbára ismeretlen terrénum tudna feleletet adni arra - az ihlet pontos forrását megnevezve -, hogy egy minden rezdülésre érzékeny grafikus miért erre, és miért nem arra fordul. Mikor közlekedik az egyetemes szo­morúság pallóján - az emberiét golgotái sötétségét az adja, hogy halállal van telítve -, és mikor tekint (félelmeit elűzve, fölszabadulás gyanánt) a szakrális körök, az ég magasában lel­hető igazság felé. Három nagy grafikai sorozat - Sármadár (2007, színes tin­ta), A megnyugvás ösvényein (2007, olajpasztell), Lélekrajzok (2009, ceruza)­­ és több bibliofil remeknek, ugyanakkor mű­tárgynak is titulálható művészkönyv vall a grafikusművész technikai virtuozitásáról, gondolatairól, világképéről. Ter­mészetesen más-más módon, vagyis az absztrahálás megannyi fokán, de eme sajátos grafikai univerzum törvényeivel össz­hangban. Damó István nem tagadja le - le sem tagadhatná - erdélyiségét, ám vonalhálója nagymértékben elüt a klasszi­kusnak tartott, leginkább Nagy Imre életművével fémjelzett vonulattól. Ő a rácshálót sosem zárja be, hanem több szép­séggyököt összekötve állandóan nyitva tartja. Innen az abszt­rakthoz közeli félfigurális vonalháló, s azon belül az „ember”- és „állat’’-alakok szünetlen lebegése. Huszonhat lapból álló sorozata, a Sármadár már évekkel ezelőtt központi helyet foglalt el az életműben (miként azt a 2009-es miskolci tárlat tanúsította). Az agyagból, sárból való építkezés - az Úr nem ilyen anyagból gyúrta-e az embert? - bibliai, mítoszi gyökerű, mint ahogyan a madár is (a többi szárnyas lénnyel együtt) az éghez, az isteni szférához tartozik. Lélekszimbólum. A pszichikai háttér, szinte összes koordiná­tájával, tehát adva van. Csakhogy Damó nem elégszik meg az istenember - akár több formájú - teremtésével, az ő „madara” poétikus összevonással az angyali természetű fenséget és a hu­szadik századi gépvilágot (repülő, helikopter) együtt jeleníti meg. A szakralizálódó test sosem akar - mert vele egylénye­­gű? - fölkapaszkodni az ég grádicsára, hanem inkább meg­marad félúton: a színnel kitöltött, nemegyszer foltszerűvé vá­ló artisztikus gyermekrajz-formákat (Dubuffet) találékonyan lebegteti. Hallatlanul érzékeny egyensúlyhelyzetek jönnek így létre. Ha a szürrealitást (az álom-anatómiát) is ihletet ösztönző erő­nek tekintjük, szinte cirkuszi módon. A manézsba balettcipő­vel belépő figura („gépemberként”, „puccos dámaként”, „a trapéz örömös foglyaként”) azt a nem egyszerű szépségformát testesíti meg, amelyben a bizonytalan, a végveszélynek kitett, a gépszolgaként az angyalokkal kvaterkázó, némelykor saját megfeszítését is elszenvedő test - a rengeteg címnélküli rajz­zal szemben lásd a megrendítő Nagypénteket - egyszer csak megigazul. Damó teremtett lényei - lett légyen köztük test, fej, büszt, organikus vagy mitológiai jellegű madár - nem vonzzák az ünnepélyes aktusokat, mégis mintha a katedráli­­sok megszentelt kőoszlopairól szakadtak volna le. Absztrakt „kőcsipkék” a tisztulni vágyó, s minden forrongásban tisztu­lást kereső ember-művész grafikai arzenáljában. Másik nagy sorozatában, az A megnyugvás ösvényein huszon­hat olajpasztell­ lapján sincs másképp. A fájdalommal átita­tott derű utalhat-e az egyik alapélményre, a sajnos szinte el­feledett Karácsony Benő azonos című regényére? Nyomok­ban minden bizonnyal. Ám a kiismerhetetlenségében is tün­­déri - mert az invenciózus kréta visszafogott bársonyával is tündérkedő - lét, az ember önmagával (és a világgal) meg­vívott szabadságharca van annyira bonyolult téma, hogy az alkotó újra és újra nekigyűrkőzhessék. A csillagközi térben lebegő alakok, amorf csillagképek és találkozási pontjaikban sokszor drámaian ütköző figurák né­miképp túlléptek a gépvilág bálványain. Organikus absztrakt voltak jobbára élénk - sosem földközeli - lények Hold-sétá­jára utal. A finom vonalhálójú, a folthatással csínján bánó Lé­lekrajzok pedig a rezgő­ség, a semmiben - pontosabban, meg­nevezhetetlen - semmi megjelenítői. Az érzelemtartomány - paradox - avval dúsul, hogy az egzisztenciát jelentő vonal nemegyszer elvékonyodik. Ebben a húsz grafikai lapot szám­láló sorozatban újdonság - noha másutt is volt rá példa - a pá­ros alakzatok gyakori jelenléte, méghozzá úgy, hogy a figurák asztrális teste, hol az illúzió cérnájával, hol az életet védő köl­dökzsinórral van összekötve. A tárlat egészen különös részét képezik a művészkönyvek. Az egyetlen példányban készült remekekben a rajzi invención túl a grafikusművész megannyi emlékképe, elementáris mű­veltségélménye, irodalomra való fogékonysága tükröződik. Ezúttal is a lapokat betöltő absztrakt művekről - merített pa­pírra rajzolt, festett foltokról, vonalakról - van szó. Az én cel­lám (2007) kalligrafikus kazettákba szorított némasága, a Kül­döm a könyvet Kafkának (2005) színes foltokból álló, kazamata­létet sugalló véghetlen keserve, a Brassó közeli gyermekkori barangolások élményét fölelevenítő, a havas csúcsot könyv­oldal formájában visszaadó Hegyes könyv (2003), a Bach-kottát fölnagyító - ugyanakkor kinyitható - fekete-fehér oszlopú Hommage á Bach (2003), és nem utolsósorban a szarajevói öldöklést a képzőművészet erejével drámai módon megje­lenítő könyvsirató (2005) mind-mind érzékeny tanúja a Damó István-i univerzumépítésnek. Szakolczay Lajos Amorf csillagképek Damó István kiállítása a kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban Naplótöredék 2011. december 8. Magyar FortíM

Next