Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-08 / 49. szám
18 PoM/fiat/vízfé /fu/mr/bavar/evaf Noha a báli szezon hagyományosan vízkereszt napja, január 6-a után kezdődik és húsvét előtt negyven nappal, vagyis hamvazószerdán ér véget, újabban hazánkban fura módon „előrehozták” a bálokat, például egyre több szalagavató van február helyett novemberben, december legelején, sőt másféle bálok is. Egészen figyelemreméltókkal egyetemben. Ha abból indulunk ki, hogy bölcs és balgatag őseink, miként Veres Péter nevezte elődeinket, aligha véletlenül választották a nagy szervezett vigasságok, a mulatozások idejét a legbarátságtalanabb, legszürkébb napokra - nyilván a kollektív depressziót, amennyire lehet elkerülendő vagy legalább csökkentendő -, ez esetben a november vége vagy a december első fele is alkalmatos időpont. Korán sötétedik, és úgy tűnik, sohasem virrad, mikor meg végre, nagy nehezen mégis, a hajnal piszkos, durva és notóriusan elkéső, borzongás van és fájdalmasan nélkülözött forralt bor vagy szilvórium, mindenféle nedvesség csepeg és csapódik és nyirkol, a fák rideg nagyképűséggel csavarodnak csupaszon az ólmos ég felé, a lányok sokkal kevesebbet mosolyognak és még a macskák csöndesen meghúzódó bölcsességében is szomorú lemondást lehet észrevenni, ahogy felnéznek a táskájuk mellől a november végi komor pitymallatban. Igen, tél van és csend és hó és halál. És minden, ami ezzel jár. Azután egy fényesen kivilágított iskola dísztermébe egészen rendkívüli módon ünnepélyes körülmények között, szűzmáriás ősi magyar lobogók és a Himnusz kíséretében behozzák a magyar koronázási ékszereket. Tárogató szól, huszárok tisztelegnek kétoldalt. Az elegáns, illatfelhőben úszó hölgyek és a talpig kivasalt, fekete-fehérben pompázó, bocskais urak kissé megilletődötten álldogálnak, közben a rengeteg fiatal nemkülönben, egy részük már a nyitó palotáshoz öltözve, kipirult arccal. A köztársasági elnökné asszony jő, úgy is mint bálanya. Egyéb hírességek. Reményik-versek. Ima. Az alkalom szép emelkedettségét, ünnepélyes jellegét mindenki érzi - de valami mást is. Valami ősit, valami eredendőt. Valamit, ami csak a miénk. Ami nagyjából ugyanilyen vagy legalábbis hasonló lehetett Bethlen Gábor idején, vagy amikor jó Széchenyi Istvánunk az ő Crescence-ével lépdelt fölfelé a díszterembe vezető lépcsőkön. Valamit, ami mélyen magyar és mélyen, elrabolhatatlanul, meg alig magyarázhatóan a sajátunk, ha nem is vagyunk pontosan tudatában. Talán ezért olyan ünnepi és szikárrá dermedt mellettem egy ősz öregúr arca, és ezért nem sutyorog kedvesen kétértelmű, fontos csacskaságokat az a magas, vékony fiú a szorosan mellette álló, igen szemrevaló leányzó fülébe, noha a kezét, látom, azt azért szorítja szorgalmasan. Mert mint a villámcsapás, végigvillan, végigsuhan a termen - az igazi, a teljes, a meghamisíthatatlan, a valóban a miénknek nevezhető valami. Hagyomány, tradíció, az ősök bölcsességének és balgatagságának kísértete. A Farkas Árpád-i sor, hogy apáink hűlő, drága arcán járunk most, hát csak óvatosan, figyelmesen. A varázslat később sem törik meg, csak kicsit átalakul. A báltermi villám végigcikázik az épületen, nem sokat törődve azzal, hogy a magyar főváros legrégibb oktatási intézményének falai között jár, egy katolikus gimnáziumban, ahol nem szalagavatót, hanem vállaltan hagyományteremtőnek és hagyományőrzőnek kikiáltott bálát tartanak. A villám okozta felismerés marad. Makacsul. A hagyományos silenzio, vagyis a bál végét jelző kürtszó után is. Pezsgő az előcsarnokban, svédasztalos büfé. Egy osztályteremben reprezentatív borbemutató és borozó, egy másikban kávézó. Lehet alkudni Rákóczi-korabeli érmére és tízegynéhány éves tokajira, lehet nyerni hatalmas sonkát és olimpiai bajnokságot szerzett magyar sportolók labdáját. A divatbemutatón Árpád-kori motívumok, griffes-indás ősi díszítőelemek, „beledolgozva” ma oly divatos, fiatalos fazonokba, fiúkon, lányokon egyaránt. A villámcsapás megrázkódtató, felvillanyozó hatása: hát igen, mennyi más területen valahogy ugyanígy, ugyanerre volna szükség... A zene élő, a szó szoros értelmében. Élnek a szalonzene-slágerek és a hangulatos, kitűnő melódiájú Shadows-számok és Beatles-dalok és Elvis Presley és Bill Haley és Chuck Berry is, keményebben és gyorsabban. (Szomorú, de akárcsak Kőbányán vagy Rókuson vagy Apátfalván, itt sem tudnak már rock and rollt táncolni a lányok...) És a zene mögül, az estélyi ruhák, bocskaik, felhevülten forgó párok és itt-ott már ásítozó középkorú hölgyek közül, mint kora délutáni téli alkonyatban tanyai házak között felszálló füst - ott libeg lassan az ég felé a báltermi villám okozta felismerés, hogy így is lehet. Hogy így kéne. Csakis így valahogy. Hogy a mulatságnak, az önfeledt örömnek, a vigasságnak is a miénknek, száz százalékosan, mélyen és igazán a sajátunkénak kell lennie, különben csak léha hejehujázás, üresfejű „bulizás”, öncélú, élvhajhász baromkodás és „reprezentálni” akaró, kényeskedő, sznob pofafürdő hamissága az egész. A régi, a teljes, az igazi magyarság van jelen egy bálban, egy kollektív mulatozáson, öltözékben, átgondolt, tudatos rendezésben, külsőségekben, hatni képes, hatni akaró és tudó miliőben - és így, ekképpen a hangulaton keresztül szellemében is. Vagyis: a lehető legmélyebben. Hogy igazán önmagunk lehessünk. Mert másként semmi értelme. Mert csak ezáltal maradhatnak a mieink a gyermekeink itt a gimnáziumban és a jövendőnk itt Budán, szemben az Országházzal. Brslemia i Hám A jól szervezett grafikai háló - márpedig Damó István mestere a szakmának - nemcsak a kép egész megmutatására alkalmas, hanem az alkotó bátor önkifejezését is jelzi. Vagyis jellemtanulmány arról a művészről, aki iróniával (tustollával, olajrúdjával stb.) megpróbál kiszakadni - paradox, mégis annak gyötrelmét és örömét közvetítve - a szorító mindennapi valóságból. Látomások által? Az által is, de még inkább eme látomások rendjét megalkotva, hiszen csak ez a bonyolult, a történelmi emlékezést a kultúrtörténettel vegyítő, olykor irodalmi és képzőművészeti alkotások esszenciáját is tartalmazó megidézés tudja visszaadni a kozmosszal való párbeszéd összetettségét. Mert az álom szürreális valóságában is ott vannak a sejtelmes lét jól-rosszul rendezett építőkockái. Hiszen az álom nem menekülés a valóság elől, hanem az anyag fölemelése folytán annak kiteljesítése. Csak az alkotáslélektan, eme jobbára ismeretlen terrénum tudna feleletet adni arra - az ihlet pontos forrását megnevezve -, hogy egy minden rezdülésre érzékeny grafikus miért erre, és miért nem arra fordul. Mikor közlekedik az egyetemes szomorúság pallóján - az emberiét golgotái sötétségét az adja, hogy halállal van telítve -, és mikor tekint (félelmeit elűzve, fölszabadulás gyanánt) a szakrális körök, az ég magasában lelhető igazság felé. Három nagy grafikai sorozat - Sármadár (2007, színes tinta), A megnyugvás ösvényein (2007, olajpasztell), Lélekrajzok (2009, ceruza) és több bibliofil remeknek, ugyanakkor műtárgynak is titulálható művészkönyv vall a grafikusművész technikai virtuozitásáról, gondolatairól, világképéről. Természetesen más-más módon, vagyis az absztrahálás megannyi fokán, de eme sajátos grafikai univerzum törvényeivel összhangban. Damó István nem tagadja le - le sem tagadhatná - erdélyiségét, ám vonalhálója nagymértékben elüt a klasszikusnak tartott, leginkább Nagy Imre életművével fémjelzett vonulattól. Ő a rácshálót sosem zárja be, hanem több szépséggyököt összekötve állandóan nyitva tartja. Innen az absztrakthoz közeli félfigurális vonalháló, s azon belül az „ember”- és „állat’’-alakok szünetlen lebegése. Huszonhat lapból álló sorozata, a Sármadár már évekkel ezelőtt központi helyet foglalt el az életműben (miként azt a 2009-es miskolci tárlat tanúsította). Az agyagból, sárból való építkezés - az Úr nem ilyen anyagból gyúrta-e az embert? - bibliai, mítoszi gyökerű, mint ahogyan a madár is (a többi szárnyas lénnyel együtt) az éghez, az isteni szférához tartozik. Lélekszimbólum. A pszichikai háttér, szinte összes koordinátájával, tehát adva van. Csakhogy Damó nem elégszik meg az istenember - akár több formájú - teremtésével, az ő „madara” poétikus összevonással az angyali természetű fenséget és a huszadik századi gépvilágot (repülő, helikopter) együtt jeleníti meg. A szakralizálódó test sosem akar - mert vele egylényegű? - fölkapaszkodni az ég grádicsára, hanem inkább megmarad félúton: a színnel kitöltött, nemegyszer foltszerűvé váló artisztikus gyermekrajz-formákat (Dubuffet) találékonyan lebegteti. Hallatlanul érzékeny egyensúlyhelyzetek jönnek így létre. Ha a szürrealitást (az álom-anatómiát) is ihletet ösztönző erőnek tekintjük, szinte cirkuszi módon. A manézsba balettcipővel belépő figura („gépemberként”, „puccos dámaként”, „a trapéz örömös foglyaként”) azt a nem egyszerű szépségformát testesíti meg, amelyben a bizonytalan, a végveszélynek kitett, a gépszolgaként az angyalokkal kvaterkázó, némelykor saját megfeszítését is elszenvedő test - a rengeteg címnélküli rajzzal szemben lásd a megrendítő Nagypénteket - egyszer csak megigazul. Damó teremtett lényei - lett légyen köztük test, fej, büszt, organikus vagy mitológiai jellegű madár - nem vonzzák az ünnepélyes aktusokat, mégis mintha a katedrálisok megszentelt kőoszlopairól szakadtak volna le. Absztrakt „kőcsipkék” a tisztulni vágyó, s minden forrongásban tisztulást kereső ember-művész grafikai arzenáljában. Másik nagy sorozatában, az A megnyugvás ösvényein huszonhat olajpasztell lapján sincs másképp. A fájdalommal átitatott derű utalhat-e az egyik alapélményre, a sajnos szinte elfeledett Karácsony Benő azonos című regényére? Nyomokban minden bizonnyal. Ám a kiismerhetetlenségében is tündéri - mert az invenciózus kréta visszafogott bársonyával is tündérkedő - lét, az ember önmagával (és a világgal) megvívott szabadságharca van annyira bonyolult téma, hogy az alkotó újra és újra nekigyűrkőzhessék. A csillagközi térben lebegő alakok, amorf csillagképek és találkozási pontjaikban sokszor drámaian ütköző figurák némiképp túlléptek a gépvilág bálványain. Organikus absztrakt voltak jobbára élénk - sosem földközeli - lények Hold-sétájára utal. A finom vonalhálójú, a folthatással csínján bánó Lélekrajzok pedig a rezgőség, a semmiben - pontosabban, megnevezhetetlen - semmi megjelenítői. Az érzelemtartomány - paradox - avval dúsul, hogy az egzisztenciát jelentő vonal nemegyszer elvékonyodik. Ebben a húsz grafikai lapot számláló sorozatban újdonság - noha másutt is volt rá példa - a páros alakzatok gyakori jelenléte, méghozzá úgy, hogy a figurák asztrális teste, hol az illúzió cérnájával, hol az életet védő köldökzsinórral van összekötve. A tárlat egészen különös részét képezik a művészkönyvek. Az egyetlen példányban készült remekekben a rajzi invención túl a grafikusművész megannyi emlékképe, elementáris műveltségélménye, irodalomra való fogékonysága tükröződik. Ezúttal is a lapokat betöltő absztrakt művekről - merített papírra rajzolt, festett foltokról, vonalakról - van szó. Az én cellám (2007) kalligrafikus kazettákba szorított némasága, a Küldöm a könyvet Kafkának (2005) színes foltokból álló, kazamatalétet sugalló véghetlen keserve, a Brassó közeli gyermekkori barangolások élményét fölelevenítő, a havas csúcsot könyvoldal formájában visszaadó Hegyes könyv (2003), a Bach-kottát fölnagyító - ugyanakkor kinyitható - fekete-fehér oszlopú Hommage á Bach (2003), és nem utolsósorban a szarajevói öldöklést a képzőművészet erejével drámai módon megjelenítő könyvsirató (2005) mind-mind érzékeny tanúja a Damó István-i univerzumépítésnek. Szakolczay Lajos Amorf csillagképek Damó István kiállítása a kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban Naplótöredék 2011. december 8. Magyar FortíM