Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-08 / 49. szám
20 A A liberális média ontja a mérget z Új Színház jövendő vezetői nem vettek részt az ország eladósításában Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, egyetemi docens: „Kirekesztés!” - milyen kedvelt vádpontja a baloldalnak ez a szó. Használták, ahol csak alkalom adódott rá, s olyannyira megszokták, hogy már rájuk lett jellemző ez a fogalom. Nem olyan rég pályázati eredményt hirdettek az Új Színháznál és beindult a hisztérikus támadás. A baloldali ágyúcsövek megfordultak, már nem a vidéki színházakat bombázták, hanem a fővárost, annak vezetését vették célba. Sőt még egyik kollégája, a Dohnányi-unoka is tiltakozott. - Ez nem meglepő, hiszen a liberális tévék és rádiók riportjai ontották a mérget, tüntetést, tiltakozó aláírásgyűjtést szerveztek. Sejtésem szerint láthatatlan kezek irányítják külföldi művészek - elsősorban karmesterek tiltakozó bojkottját. A válasz egyszerű: azért, mert nyíltan nemzeti jellegű koncepciót fogalmaztak meg a pályázatban. Dörner György kiváló színész, alkalmam volt őt úgy filmről, mint színpadról megismerni. Csurka István dramaturgiai érzékkel rendelkező kiváló drámaíró, nagyon sok színház repertoárján szerepeltek darabjai. Ezek elismerése helyett jött a nyilasozás, fasisztázás, egyéb szennyes jelzők, amelyeket úgy aggatnak rá manapság a nem kívánatos emberekre, mint 60 évvel ezelőtt a „népellenség”, vagy az „osztályellenség” kifejezést. Nehéz kivédeni ezeket a vádakat, csak azt lehet mondani, hogy valótlan, nem igaz. Az Új Színház jövendő vezetői nem vettek részt az ország eladósításában, nem vezették hazánkat mélypontra, nem tartoztak a vezető politikusok bűncselekményt elkövető, spekuláns rétegéhez, nem mondták egy nemzetről sem azt, hogy genetikailag alattvaló. Tehát szükség van egy ilyen drámai műhelyre? - Természetesen! Kodály Zoltánt idézem: „Csak az a nép tarthatja fenn magát, amelyik meg tudja őrizni kultúráját.” A magyar dráma meghatározó eleme nemzetünk kultúrájának. Ennek ápolása égetően szükséges. Irodalmunk kincsestára bőséges, szinte kifogyhatatlan. Színházaink játszanak magyar műveket, de legtöbbször elferdítve vagy ízléstelenül megmásítva. Ezért szükséges egy olyan színház, ahol darabjainkat eredeti jelentésükben, mondanivalójuk meghagyásával játsszák. Hiszek benne, hogy ez így lesz. Nem szabad eleve előítélettel viselkedni a még meg nem tapasztalttal szemben. Az Új Színház új vezetőinek pedig erőt és sok sikert kívánok! M. A. Medveczky Ádám Magyar Fórum Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk Más miatt kellene kiabálni r öbbenetes mértéktévesztés ez a zenebena Seregi Zoltán, a Békés Megyei Jókai Színház rendezőjének írása az Új Színház-ügyről Tisztázzuk a fogalmakat...! Fasizmus: (Politika) 1. Az imperialista burzsoáziának a vad nacionalizmus és fajgyűlölet alapján álló terrorista diktatúrája [Magyar Értelmező Kéziszótár, Bp. 1980.] Tisztára retro hangulatot érzek. Mintha visszafelé forogna az idő. Az 50-es, 60-as évek fagyos lehelete vacogtat. Ilyen artikulátlan, buta és agresszív fasisztázás, nácizás akkor volt „divatban”. Valódi oka akkor sem volt. Rákosi, Révay, Gerő és Aczél vörösre tapsolják tenyerüket a pokolban. (Biszku még csak készül oda). Beérett a vetés. Hatvan év múltán is „zengazének”. Az örökösök hisztérikus kórusa ugyanazt szajkózza. Úgy látszik, a balliberális értelmiség egy része sehogy sem tud szabadulni a múlttól, pedig fiatal korukban harcosan haladónak mutatkoztak a múlt eltörlését illetően. Mára maradiak lettek, görcsösen ragaszkodnak a múlt század második felének dohos fasisztázásához. Pedig azóta a világ igencsak megváltozott. Nem vették volna észre? Dehogynem. Másról van szó. Komoly érdekekről meg pénzről meg befolyásról meg manipulálásról. Akárcsak az 50-es években és később. „Mivel a nemzetiszocializmus nevében súlyos, emberiség elleni bűntetteket követtek el, az úgynevezett náci kártya kijátszása alkalmas a vitában részt vevő fél megbélyegzésére, démonizálására, egyúttal a figyelem elterelésére annak valódi érveiről, s a legtöbb esetben végérvényesen kisiklatja a párbeszédet.” (Alain Besancon, francia történész) Szeretném leszögezni - mielőtt kódolt zsidózással vádolnának, hogy a balliberális gondolkodásúak táborában nemcsak zsidó vallású, származású, szellemiségű vagy kettős állampolgárságú honfitársaink vannak. Botrányos és elfogadhatatlan, hogy a XXI. században egy demokratikus európai országban negyven év kommunista diktatúra után művészek művészeket lefasisztázzanak, lenácizzanak, csak azért, mert azok másként gondolkoznak a világról, a magyar kultúráról, a társadalomról, a hitről, az igazságról, a magyarságról, a zsidóságról és ennek hangot, sőt egy kis fővárosi színházban teret is kívánnak adni. Mert se náci darabok, se Zsidóüldözés, se kirekesztés, se fajgyűlölet, se faji megkülönböztetés, se táborok! (Hála Istennek!). Másként gondolkozás viszont van. De csak másként gondolkozás. Valamikor a balliberális értékrendben ez még haladónak számított. Mára, úgy látszik, ez már „meghala(ó)dott”... Döbbenetes mértéktévesztés ez a zenebona. Más miatt kellene kiabálni! A fasizmus másutt van. Alakot, köpönyeget és színt váltott. A „korporatív diktatúra” ma már nem a politika álarcában terjeszkedik agresszíven, hanem a pénzügyi világéban. Ez sincs tekintettel se szabadságra, se egyenlőségre, se testvériségre, se nemzetekre, se kormányokra, se kultúrára, se szolidaritásra, se szegényekre, se a normális életre. Lassan az egész világ egy szűk pénzügyi elit és rendszer fasiszta diktatúrájának áldozata lesz. Ez a valódi veszély, ez a mai fasizmus, emiatt kellene tiltakozni, ez ellen kellene mozgósítani. Itthon és külföldön...! Már nem közvetlenül gyilkolnak. „Finomodtak” a módszerek. Ha valaki nem áll be a sorba, nem veszi fel az előnytelen hiteleket, gazdaságilag lehetetlenítik el, pénzügyileg fojtják meg. (lásd forint árfolyam) Ha felveszi, akkor meg azért. És a liberális „pc” (politically correct) szerint - aminek a határait is természetesen maguk szabták meg - erről nem szabad beszélni. Meg sok minden másról sem. Mert akkor lefasisztáznak. Lenáciznak. Ügyes... Felháborító! Egy Dimitrov nevű bolsevik terrorista fasizmusnak nevezte el az összes jobboldali irányzatot. Az egyszerűség kedvéért. A korábbi és a jelenlegi baloldalinak mondott „izé” meg azóta is tüzes billoggal masírozik a másként gondolkodók nyomában, és időről időre tetszés szerint belesüti bárkibe a fasizmus bélyegét. Tragikus, hogy ennek még ma is bedőlnek fantasztikus magyar művészek és ebben a fasisztázó kórusban szavalnak, dalolnak. Sokuk nyilván megvezetve, megtévesztve. Persze az érdek is nagy úr. Sokan kénytelenek beállni a karba. Ki vannak szolgáltatva a szellemi sortüzet vezénylő karmestereknek, a nácizó véleményformálóknak, a pénzzel zsarolóknak. A náci kártyát kijátszókkal nem lehet vitázni. Nem is érdemes. Csurka Istvánt meg nem kell megvédeni, mert az nem kétséges, hogy a XX. és most már a XXI. század egyik legnagyobb magyar drámaírója. Ezt gyűlölködő ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, amikor ki akarták rekeszteni a politikából (ez is egy jól bevált fasiszta, kommunista módszer) és arra „biztatták”, térjen vissza az íráshoz. Hát visszatért. A színházhoz is. Születni fog néhány kiváló dráma. És elő is fogják adni. Hála Istennek! Most persze ez a baj. Mellesleg pártjával a parlamentben 1998 és 2002 között minden demokratikus normát és szabályt betartva, tisztességesen és nem korrumpálódva politizált. Talán rá lehet bízni egy színházat is. És Dörner Györgyre, egy komoly szakmai tapasztalatokkal bíró kiváló színészre is, akinek a világlátása szintén nem fér a „pc”-be. Nem baj. Ennyivel tágasabb a világ. És ott van még velük a jelen egyik legjobb drámaírója, aki a művészi színvonal mellett képes megszólítani a közönséget is, nem úgy, mint sok kortársa, aki megelégszik az önmegvalósítással meg a kékharisnyák és kékzoknik ostoba rajongásával. Természetesen Pozsgai Zsolt is ki van rekesztve a fővárosi színházi világból. Pedig ez a csapat szakmailag teljesen rendben van. Mindig a szakmaiság volt a liberális vesszőparipa. Akkor? Csurka István se nem fasiszta, se nem náci! Az ő nemzeti radikalizmusa még bőven belefér a demokráciába, még abba a finnyás liberálisba is. Az a meggyőződése pedig, hogy a balliberális értelmiség elfoglalta a kultúra fontos pozícióit, esetünkben a fővárosi színházakat (korábban a vidékieket is), az tény! Bizonyíték rá, hogy a húsz évig regnáló fővárosi önkormányzat és a minisztérium SZDSZ-irányította kulturális vezetése nevezte ki a Nemzeti Színház, az Operaház, a József Attila Színház, az Új Színház, a Vígszínház, a Magyar Színház, az Örkény Színház, a Játékszín, a Merlin Színház és az Operettszínház (amely most hirtelen - minő véletlen - narancssárga díszmagyarba öltözött) igazgatóit, valamint a Katona József Színház, a Radnóti Színház, a Centrál Színház, a Budapesti Kamara és a Madách Színház vezetőit. (Utóbbiakat Tarlós István is kinevezte!) Ez az összes, ugye? Igen, az összes! És ebbe a méretes liberális színházi világba nem fért bele soha semmilyen másfajta gondolkodás, másféle szemlélet. Kirekesztették! De mára az Operaház, a József Attila Színház és az Új Színház vezetése megváltozott. Valamivel szűkebb lett a liberális lódenkabát. Lett felöltő, elegáns zakó meg bocskai. Talán bővül még a ruhatár. Ádám Ottó - főiskolai tanárom - jegyezte meg egyszer, hogy a színház ugyanolyan sokszínű és sokféle, mint az élet. Igaza volt. Ettől a sokszínűségtől még távol vagyunk. Hátha a kultúrpolitika is így gondolja! Persze ez sokak számára fájdalmas változást jelenthet. És itt van elhantolva a hisztéria másik ebe. A jogdíjak egy része, a szerzői, fordítói, rendezői, tervezői honoráriumok máshová vándorolnak, egyes jogtulajdonosok itthon és külföldön kevesebb bevételhez jutnak, más cégek kapnak megrendeléseket és nem utolsósorban más nézői rétegekkel bővülhet a budapesti színházlátogatók köre, olyanokkal, akik mást várnak a színháztól. Olyan élményt és katarzist, ami életörömet, biztatást, reményt, hősöket és példákat ad. Nagyon unják már ezt a bolsevik gyökerű család-, erkölcs- és egyházellenességet, az infantilis polgárpukkasztást, a felcserélt nemi szerepekben való lubickolást, az avitt avangárdot, a kocsmai nemzetgyalázást, a semmitmondó posztmodernkedést és a frusztrált rendezői önkényt. Belterjes, szánalmas, provinciális. Ez a lábszagú szellemi irechtség, ezek az ódivatú, poros proletkultos provokációk megértek a vedlésre. És ha nem lenne fasisztázás és náci kártya, talán lehetne beszélgetni is. Arról például, hogy milyen legyen a XXI. századi magyar színház. Fontos lenne ! Kertész Imre Naplójának egy részletével (a század elejéről) zárom füstölgésemet. „.. .Rá kellett ébrednem a mélyben zajló folyamatoknak egy lényegi elemére... egy különös hatalomátvétel vette kezdetét. Ha itt a zsidó szót használom, ezt inkább szimbolikusan teszem. Egy értelmiségi generáció veszi át a zsidóktól a hatalmat. Különös folyamat, amit érdemes némi szomorúsággal, ám nagy megértéssel figyelni...” Seregi Zoltán 2011. december 8.