Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-12-08 / 49. szám

20 A A liberális média ontja a mérget z Új Színház jövendő vezetői nem vettek részt az ország eladósításában Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, egyetemi docens: „Kirekesztés!” - milyen kedvelt vádpontja a baloldal­nak ez a szó. Használták, ahol csak alkalom adódott rá, s oly­annyira megszokták, hogy már rájuk lett jellemző ez a foga­lom. Nem olyan rég pályázati eredményt hirdettek az Új Szín­háznál és beindult a hisztérikus támadás. A baloldali ágyúcsö­vek megfordultak, már nem a vidéki színházakat bombázták, hanem a fővárost, annak vezetését vették célba. Sőt még egyik kollégája, a Dohnányi-unoka is tiltakozott. - Ez nem meglepő, hiszen a liberális tévék és rádiók riport­jai ontották a mérget, tüntetést, tiltakozó aláírásgyűjtést szer­veztek. Sejtésem szerint láthatatlan kezek irányítják külföldi művészek - elsősorban karmesterek­­ tiltakozó bojkottját. A válasz egyszerű: azért, mert nyíltan nemzeti jellegű koncepciót fo­galmaztak meg a pályázatban. Dörner György kiváló színész, al­kalmam volt őt úgy filmről, mint színpadról megismerni. Csurka István dramaturgiai érzékkel rendelkező kiváló drá­maíró, nagyon sok színház repertoárján szerepeltek darabjai. Ezek elismerése helyett jött a nyilasozás, fasisztázás, egyéb szennyes jelzők, amelyeket úgy aggatnak rá manapság a nem kívánatos emberekre, mint 60 évvel ezelőtt a „népellenség”, vagy az „osztályellenség” kifejezést. Nehéz kivédeni ezeket a vádakat, csak azt lehet mondani, hogy valótlan, nem igaz. Az Új Színház jövendő vezetői nem vettek részt az ország eladósításában, nem vezették hazánkat mélypontra, nem tartoztak a vezető politikusok bűncselekményt elkövető, spekuláns rétegéhez, nem mondták egy nemzetről sem azt, hogy genetikailag alattvaló. Tehát szükség van egy ilyen drámai műhelyre? - Természetesen! Kodály Zoltánt idézem: „Csak az a nép tarthatja fenn magát, amelyik meg tudja őrizni kultúráját.” A magyar dráma meghatározó eleme nemzetünk kultúrájának. Ennek ápolása égetően szükséges. Irodalmunk kincsestára bő­séges, szinte kifogyhatatlan. Színházaink játszanak magyar műveket, de legtöbbször elferdítve vagy ízléstelenül megmá­sítva. Ezért szükséges egy olyan színház, ahol darabjainkat eredeti jelentésükben, mondanivalójuk meghagyásával játsszák. Hiszek benne, hogy ez így lesz. Nem szabad eleve előítélettel viselkedni a még meg nem tapasztalttal szemben. Az Új Szín­ház új vezetőinek pedig erőt és sok sikert kívánok! M. A. Medveczky Ádám Magyar Fórum Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk ­ Más miatt kellene kiabálni r­ öbbenetes mértéktévesztés ez a zenebena Seregi Zoltán, a Békés Megyei Jókai Színház rendezőjének írása az Új Színház-ügyről Tisztázzuk a fogalmakat...! Fasizmus: (­Politika) 1. Az imperialista burzsoáziának a vad nacionalizmus és fajgyűlölet alapján álló terrorista diktatúrá­ja [Magyar Értelmező Kéziszótár, Bp. 1980.] Tisztára retro hangulatot érzek. Mintha visszafelé forogna az idő. Az 50-es, 60-as évek fagyos lehelete vacogtat. Ilyen ar­­tikulátlan, buta és agresszív fasisztázás, nácizás akkor volt „divatban”. Valódi oka akkor sem volt. Rákosi, Révay, Gerő és Aczél vörösre tapsolják tenyerüket a pokolban. (Biszku még csak készül oda). Beérett a vetés. Hatvan év múltán is „zen­­gazének”. Az örökösök hisztérikus kórusa ugyanazt szaj­kózza. Úgy látszik, a balliberális értelmiség egy része sehogy sem tud szabadulni a múlttól, pedig fiatal korukban harcosan haladónak mutatkoztak a múlt eltörlését illetően. Mára mara­diak lettek, görcsösen ragaszkodnak a múlt század második felének dohos fasisztázásához. Pedig azóta a világ igencsak megváltozott. Nem vették volna észre? Dehogynem. Másról van szó. Komoly érdekekről meg pénzről meg befolyásról meg manipulálásról. Akárcsak az 50-es években és később. „Mivel a nemzetiszocializmus nevében súlyos, emberiség elleni bűntetteket követtek el, az úgynevezett náci kártya ki­játszása alkalmas a vitában részt vevő fél megbélyegzésére, dé­­monizálására, egyúttal a figyelem elterelésére annak valódi érveiről, s a legtöbb esetben végérvényesen kisiklatja a párbe­szédet.” (Alain Besancon, francia történész) Szeretném leszögezni - mielőtt kódolt zsidózással vádolná­nak­­, hogy a balliberális gondolkodásúak táborában nemcsak zsidó vallású, származású, szellemiségű vagy kettős állampol­gárságú honfitársaink vannak. Botrányos és elfogadhatatlan, hogy a XXI. században egy demokratikus európai országban negyven év kommunista diktatúra után művészek művésze­ket lefasisztázzanak, lenácizzanak, csak azért, mert azok más­ként gondolkoznak a világról, a magyar kultúráról, a társada­lomról, a hitről, az igazságról, a magyarságról, a zsidóságról és ennek hangot, sőt egy kis fővárosi színházban teret is kíván­nak adni. Mert se náci darabok, se Zsidóüldözés, se kirekesz­tés, se fajgyűlölet, se faji megkülönböztetés, se táborok! (Hála Istennek!). Másként gondolkozás viszont van. De csak másként gon­dolkozás. Valamikor a balliberális értékrendben ez még hala­dónak számított. Mára, úgy látszik, ez már „meghala(ó)dott”... Döbbenetes mértéktévesztés ez a zenebona. Más miatt kel­lene kiabálni! A fasizmus másutt van. Alakot, köpönyeget és színt váltott. A „korporatív diktatúra” ma már nem a politika álarcában terjeszkedik agresszíven, hanem a pénzügyi világé­ban. Ez sincs tekintettel se szabadságra, se egyenlőségre, se testvériségre, se nemzetekre, se kormányokra, se kultúrára, se szolidaritásra, se szegényekre, se a normális életre. Lassan az egész világ egy szűk pénzügyi elit és rendszer fasiszta diktatú­rájának áldozata lesz. Ez a valódi veszély, ez a mai fasizmus, emiatt kellene tiltakozni, ez ellen kellene mozgósítani. Itthon és külföldön...! Már nem közvetlenül gyilkolnak. „Finomod­tak” a módszerek. Ha valaki nem áll be a sorba, nem veszi fel az előnytelen hiteleket, gazdaságilag lehetetlenítik el, pénz­ügyileg fojtják meg. (lásd forint árfolyam) Ha felveszi, akkor meg azért. És a liberális „pc” (politically correct) szerint - ami­nek a határait is természetesen maguk szabták meg - erről nem szabad beszélni. Meg sok minden másról sem. Mert ak­kor lefasisztáznak. Lenáciznak. Ügyes... Felháborító! Egy Dimitrov nevű bolsevik terrorista fasizmusnak nevezte el az összes jobboldali irányzatot. Az egyszerűség kedvéért. A ko­rábbi és a jelenlegi baloldalinak mondott „izé” meg azóta is tüzes billoggal masírozik a másként gondolkodók nyomában, és időről időre tetszés szerint belesüti bárkibe a fasizmus bé­lyegét. Tragikus, hogy ennek még ma is bedőlnek fantasztikus magyar művészek és ebben a fasisztázó kórusban szavalnak, dalolnak. Sokuk nyilván megvezetve, megtévesztve. Persze az érdek is nagy úr. Sokan kénytelenek beállni a kar­ba. Ki vannak szolgáltatva a szellemi sortüzet vezénylő kar­mestereknek, a nácizó véleményformálóknak, a pénzzel zsa­rolóknak. A náci kártyát kijátszókkal nem lehet vitázni. Nem is érdemes. Csurka Istvánt meg nem kell megvédeni, mert az nem kétséges, hogy a XX. és most már a XXI. század egyik legnagyobb magyar drámaírója. Ezt gyűlölködő ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, amikor ki akarták rekeszteni a politikából (ez is egy jól bevált fasiszta, kommunista módszer) és arra „biztatták”, térjen vissza az íráshoz. Hát visszatért. A szín­házhoz is. Születni fog néhány kiváló dráma. És elő is fogják adni. Hála Istennek! Most persze ez a baj. Mellesleg pártjával a parlamentben 1998 és 2002 között minden demokratikus normát és szabályt betartva, tisztessé­gesen és nem korrumpálódva politizált. Talán rá lehet bízni egy színházat is. És Dörner Györgyre, egy komoly szakmai ta­pasztalatokkal bíró kiváló színészre is, akinek a világlátása szintén nem fér a „pc”-be. Nem baj. Ennyivel tágasabb a világ. És ott van még velük a jelen egyik legjobb drámaírója, aki a művészi színvonal mellett képes megszólítani a közönséget is, nem úgy, mint sok kortársa, aki megelégszik az önmegva­lósítással meg a kékharisnyák és kékzoknik ostoba rajongá­sával. Természetesen Pozsgai Zsolt is ki van rekesztve a fővárosi színházi világból. Pedig ez a csapat szakmailag teljesen rend­ben van. Mindig a szakmaiság volt a liberális vesszőparipa. Akkor? Csurka István se nem fasiszta, se nem náci! Az ő nemzeti ra­dikalizmusa még bőven belefér a demokráciába, még abba a finnyás liberálisba is. Az a meggyőződése pedig, hogy a balli­berális értelmiség elfoglalta a kultúra fontos pozícióit, ese­tünkben a fővárosi színházakat (korábban a vidékieket is), az tény! Bizonyíték rá, hogy a húsz évig regnáló fővárosi önkor­mányzat és a minisztérium SZDSZ-irányította kulturális ve­zetése nevezte ki a Nemzeti Színház, az Operaház, a József At­tila Színház, az Új Színház, a Vígszínház, a Magyar Színház, az Örkény Színház, a Játékszín, a Merlin Színház és az Operett­színház (amely most hirtelen - minő véletlen - narancssárga dísz­magyarba öltözött) igazgatóit, valamint a Katona József Szín­ház, a Radnóti Színház, a Centrál Színház, a Budapesti Kama­ra és a Madách Színház vezetőit. (Utóbbiakat Tarlós István is kinevezte!) Ez az összes, ugye? Igen, az összes! És ebbe a méretes liberális színházi világba nem fért bele so­ha semmilyen másfajta gondolkodás, másféle szemlélet. Ki­rekesztették! De mára az Operaház, a József Attila Színház és az Új Szín­ház vezetése megváltozott. Valamivel szűkebb lett a liberális lódenkabát. Lett felöltő, elegáns zakó meg bocskai. Talán bővül még a ruhatár. Ádám Ottó - főiskolai tanárom - jegyezte meg egyszer, hogy a színház ugyanolyan sokszínű és sokféle, mint az élet. Igaza volt. Ettől a sokszínűségtől még távol vagyunk. Hátha a kultúrpolitika is így gondolja! Persze ez sokak számára fájdalmas változást jelenthet. És itt van elhantolva a hisztéria másik ebe. A jogdíjak egy része, a szerzői, fordítói, rendezői, tervezői honoráriumok más­hová vándorolnak, egyes jogtulajdonosok itthon és külföldön kevesebb bevételhez jutnak, más cégek kapnak megrendelé­seket és nem utolsósorban más nézői rétegekkel bővülhet a budapesti színházlátogatók köre, olyanokkal, akik mást vár­nak a színháztól. Olyan élményt és katarzist, ami életörömet, biztatást, reményt, hősöket és példákat ad. Nagyon unják már ezt a bolsevik gyökerű család-, erkölcs- és egyházellenességet, az infantilis polgárpukkasztást, a felcserélt nemi szerepekben való lubickolást, az avitt avangárdot, a kocsmai nemzetgyalá­­zást, a semmitmondó posztmodernkedést és a frusztrált ren­dezői önkényt. Belterjes, szánalmas, provinciális. Ez a lábsza­­gú szellemi irechtség, ezek az ódivatú, poros proletkultos pro­vokációk megértek a vedlésre. És ha nem lenne fasisztázás és náci kártya, talán lehetne be­szélgetni is. Arról például, hogy milyen legyen a XXI. századi magyar színház. Fontos lenne ! Kertész Imre Naplójának egy részletével (a század elejéről) zárom füstölgésemet. „.. .Rá kellett ébrednem a mélyben zajló folyamatoknak egy lényegi elemére... egy különös hatalomátvétel vette kezdetét. Ha itt a zsidó szót használom, ezt inkább szimbolikusan te­szem. Egy értelmiségi generáció veszi át a zsidóktól a hatal­mat. Különös folyamat, amit érdemes némi szomorúsággal, ám nagy megértéssel figyelni...” Seregi Zoltán 2011. december 8.

Next