Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

2012-08-16 / 33. szám

2012. augusztus 16. Simon Wiesenthal dokumentációs központ A holokauszt túlélőjeként Simon Wiesenthal hozta létre a Zsidó Dokumentációs Központot, azzal az elsődleges céllal, hogy a háború után többnyire illegalitásba vonult náci bűnel­követőket felderítsék és megbüntetésüket kezdeményezzék. Az intézmény az 1970-es évek második felétől az alapító nevét felvéve, Simon Wiesenthal­ Központ-ként vált egyre ismer­tebbé. Wiesenthal és munkatársai, majd később utódaik büszkék voltak arra - s talán ma is azok -, ha „náci vadász”­­ként emlegették őket. A mostanra már több mint fél évszázadon átívelő„vadászat” során az „eredmények” mellett elkönyvelhettek csúfos kudar­cokat is. A súgóik hol a valóságnak megfelelően informálták őket, hol pedig a nyomokon végig járva útjuk a semmibe ve­zetett. A volt nácikat hajkurászó szenvedélyük a realitás és a hitelesség talajáról időnként olyannyira elragadta őket, hogy a gyűlölet sűrű ködében csak alaposan megkésve vették észre, hogy holtvágányra futottak. A nyilvánvalóan a hozzájuk legközelebb álló titkosszolgála­tot, az izraeli Moszad­ot majmolva a Zsidó Dokumentációs Központ is, majd a jogutódja is, igen nagy súlyt helyezett a propagandára, főleg az önreklámozásra, a világ közvélemé­nyének saját magukra irányítására, és egy-egy sikeres „vadá­szatuk” jelentőségének túlhangsúlyozására. Az izraelivel annak idején ellenérdekelt titkosszolgálatok a kezdeti évtizedektől jó ideig figyelemmel kísérték a Zsidó Dokumentációs Központ, majd a Simon Wiesenthal Központ tevékenységét is. Ma már történelmi tény, hogy ezek közé tar­tozott a magyar állambiztonsági szolgálat is, elsősorban a hír­szerzés és a kémelhárítás. A belső elhárítás az sokkal inkább a hazai zsidó egyházi és világi szervezetek megfigyelésével volt elfoglalva, főleg az ezekben kiépített igen jelentős ügynökhá­lózatán keresztül. A kémelhárítást és a polgári hírszerzést elsősorban a Zsidó Dokumentációs Központ és a Moszad közötti együttműködés tartalmi kérdései érdekelték. Volt akkoriban egy olyan fel­­tételezés, hogy Simon Wiesenthal esetleg a Moszad embere, intézménye pedig az izraeli titkosszolgálat fedőszerve. Egy idő után kiderült, hogy furcsa módon Simon Wiesenthal sok­kal inkább törleszkedik, ragaszkodik a Moszad-hoz, mint for­dítva. A Zsidó Dokumentációs Központ időnkénti ostobasá­gait, melléfogásait, konspirációs butaságait látva ez a sajátos viszony egyre inkább érthetővé is vált. Végül a Moszad már csak azért tartotta a kapcsolatot a Zsidó Dokumentációs Köz­ponttal, hogy lábát a fékre tehesse, és legalább a nagyobb bak­lövéseket, idétlenkedéseket megelőzze. A begyűjtött tapaszta­latok alapján a Wiesenthal-féle intézmény fokozatosan kike­rült az ellenérdekelt titkosszolgálatok érdeklődésének hom­lokteréből, így a magyar szolgálatokéból is. Tudták, hogy van, hogy létezik, azt is, hogy éppen mivel foglalatoskodik, de na­gyobb hangsúlyt nem helyeztek a megfigyelésére egészen 1990-ig. Utána meg főleg nem. A jelek szerint Simon Wiesenthal 2000. utáni visszavonulá­sa, majd rövidesen bekövetkező halálát követően sem nagyon változott a helyzet az intézménynél. Természetesen nehezí­tette a körülményeket az is, hogy kifogyóban-kihalóban vol­tak a még „levadászható egykori nácik”. Ennek jellegzetes be­ismerése volt az „utolsó esély”- ként emlegetett bosszúhadjá­rat. Mert bosszúról volt s van szó, ahhoz kétség sem férhet. Az ilyen jellegű munkában azonban a bosszú igen károsan befo­lyásoló tényező. Pláne akkor, ha a szakszerűséget, a kellő kö­rültekintést és az alaposságot figyelembe véve a Simon Wie­senthal Központnál a korábbiakhoz képest a helyzet mit sem változott. A dilettantizmust illetően az új főnök Efrahim Zu­­roff méltó utóda lett Simon Wiesenthalnak. Zuroff szinte mindenben követte elődje példáját. Számára és az intézmény számára is változatlanul elsődleges szempont volt a hírnév, a hírverés, a valóságos tartalom nélküli önigazolás. Gyakran vádolták már, s nem is alaptalanul a világ több tit­kosszolgálatát azzal, hogy a létjogosultságuk, a nélkülözhetet­lenségük bizonygatására konstruáltak különféle ügyeket, tör­téneteket, helyzeteket. Magyar példákat is lehetne említeni a régebbi múltból, meg a nem is olyan nagyon régiből is. Bár a Simon Wiesenthal Központ még csak megközelítően sem tit­kosszolgálat, mégis élt s él ezzel a módszerrel. Az egyre-másra leleplezett, és jelentőségükben messze túlharsogott célszemé­lyeik, és a hozzájuk kapcsolódó ügyek-történetek milyensége jel­lemzi ezt az egész mostani Simon Wiesenthal Központot, és egy­ben minősíti a hangzatos „utolsó esély”­­ként emlegetett műveletet. Már önmagában az is nevetséges, hogy a most célba vett Csatáry László a kuta­tott s keresett üldözötteik listáján, ma­gabiztos állítások szerint, a legelső he­lyen szerepel. Az meg már egyenesen röhejes, hogy erről az állítólagos élen ál­ló célpontról kiderült, szinte pillanatok alatt, hogy a vele szemben támasztott egyik gyanúsítás - az 1941-es kassai te­vékenység - képtelenség, szemensze­­dett hazugság. Amikor még a titkosszolgálatnál ope­ratív feldolgozó munkával foglalkoz­tam, és bármilyen ügyben a célszemé­lyekkel szemben támasztott gyanúsítási pontok közül az egyik defektet kapott, mert megalapozatlannak, netán kifeje­zetten hamisnak bizonyult, a másik ese­tében már szinte többszörös túlbizonyí­­tottságra volt szükség. Ha pedig az alap­­információt szolgáltató vagy szolgálta­tók is azonos körbe tartoztak - mint pl. jelen esetben a korabeli tanúk -, akkor bizony ez nagyon hátrányosan befolyá­solta a további bizonyítási eljárást. Kellő alapossággal és részleteiben nem ismerem Csatáry László háború alatti tényleges cselekményeit, hiszen soha semmiféle ilyen ügyhöz munkám során közöm nem volt. Néhány körül­ményre azonban a véleménynyilvánítá­si szabadság jogán bátorkodom mégis ráirányítani a figyelmet, úgy is, mint egykor felderítéssel és bizonyítással fog­lalkozó tiszt, de úgy is, mint immár két évtizede a múlt iratainak kutatója. A II. világháborút követő - már akkor is bosszúhadjáratként is értékelhető - megtorlás Magyarországon is, de a környező, hasonló helyzetben levő országokban is, nagyon gyakran olyan körülmények között zajlott le, hogy az egyes ügyekben keletkezett és fönnmaradt dokumentumok sokszor köszönő viszonyban sem voltak a valóságos helyzettel, a megtörtént eseményekkel. Különösen vonatkozik ez azokra az ügyekre és büntetőperekre, amelyek a gyanúsítottak, illetve vádlottak távollétében zajlottak, bármilyen ítélettel is zárultak. Márpe­dig, ha hinni lehet a tudósításoknak, Csatáry Lászlót a háború után távollétében ítélték el! Az ezzel kapcsolatban fennma­radt dokumentumok tehát csak nagyon következetes forrás­kritikával vehetők figyelembe, az akkori bizonyítékok min­denképpen felülvizsgálandók, újraértékelendők. A Csatáry Lászlóval kapcsolatos második, még állva maradt gyanúsítási pontban foglalt állítólagos cselekményekre hét évtizeddel ezelőtt - pontosabban 68 éve - került sor. Ez olyan hosszú idő, ami a számba vehető tanúk emlékezetének helytál­lóságát, tehát bizonyító erejét, lényegesen befolyásolja, gyen­gíti. Más ügyekben, ahol létezik az elévülés intézménye, ez a körülmény ennek egyik indoka szokott lenni. Ki képes meg­kérdőjelezhetetlen hitelességgel emlékezni arra az emberre, akit egyszer-kétszer, esetleg csupán néhányszor látott, akár „kutyakorbáccsal”, akár a vagon oldalán a lyuk­fűrészelésnek a megtiltása, stb. közben. De, ha netán akadna is néhány ilyen éles emlékezetű tanú, a hiteles és bizonyító erejű felismerte­tést illetően Efrahim Zuroff és csapata ostobaságból elkövetett egy jóvátehetetlen hibát: Csatáry Lászlóról fényképek és vi­deófelvételek sokaságát közöltették nem csak Magyarorszá­gon. Ez pedig lehetetlenné, végrehajthatatlanná tesz minden, a bizonyítási eljárás szabályainak megfelelő felismertetést. Ez pont olyan, mintha a büntetőeljárás során a sértetteknek, vagy a tanúknak előzetesen megmutatnák, hogy a sorba állított em­berek közül kit kell maj­d felismernie. Az erőfitogtatás - s talán a politikai ártó szándék is - lehet majd az oka annak, hogy a törvényes eljárásra fittyet hányó „utolsó esély” során a Simon Wiesenthal Központ könnyen beledőlhet a saját kardjába. Már­pedig demokráciákban a törvényes eljárás semmilyen ügyben sem mellőzhető. Ma még persze nem tudhatjuk, hogy az igazságszolgáltatá­sunk jelenlegi útvesztőiben a Csatáry-ügynek mi lesz a végki­fejlete. A Képíró-ügyben a Simon Wiesenthal Központ úgy veszített, hogy mégis nyert. Képíró Sándor idős s beteg szer­vezete nem volt képes úrrá lenni a megpróbáltatásokon. Egyáltalán nem zárható ki, hogy Efrahim Zuroff agresszivitá­sa idézte elő az idős és beteg ember halálát, sőt, valószínűleg siettette azt. Csatáry László 97 éves. Ismét egy idős emberről van szó. Igaz, hogy a Simon Wiesenthal Központ vele kapcsolatos egyik vádpontja már ki van lőve, mégis Csatáry Lászlónak to­vábbra is igen súlyos megpróbáltatásokat kell kiállnia. Ki vál­lalja a felelősséget Efrahim Zuroff helyett ? Meddig lehetsé­ges, hogy itt jár-kel közöttünk egy begőzölt „náci vadász”, aki gyanúsítgat, vádaskodik, már bebizonyosodott, hogy alap­talanul is, és felelősséget a tetteiért nem kell vállalnia? Befejezésként engedtessék meg, hogy közreadjak egy törté­netet, ami egyáltalán nem kapcsolódik a „náci vadászat”- hoz, sőt be kell vallanom, hogy még a demokratikus viszonyaink­hoz sem. Valamikor az 1980-as évek derekán, tehát még a kom­munista diktatúra évei alatt, de már az erősen liberalizálódás felé hajló szakaszban, az izraeli Új Kelet magyar nyelvű napi­lapban, az akkori főszerkesztő, a Romániából alijázott Rappa­­port Ottó (1921) írt egy hosszú cikket, amelyben a magyarsá­got meglehetősen galád módon gyalázta. Ebből a lapból elég sok, rendszeresen, ám illegálisan eljutott Magyarországra is. Az lett volna a furcsa, ha ezekből néhány példány nem landol a magyar állambiztonsági szolgálatnál. Bizony eljutott, s a gyalázkodó cikket tartalmazó is oda került, az illetékes alosztály pedig azonnal intézkedett. Haladéktalanul elren­delték Rappaport Ottó „tiltó névjegyzékre vételét”, de úgy, hogy még érvényes vízum esetén sem volt beléptethető az országba egyetlen határátkelőnél sem. A budapesti és bécsi haverok azonnal elkezdtek rohangálni felülvizsgálatot sürgetve. Az állambiztonsági szolgálat azonban megmakacsolta magát, és a magyart gyalázó Rappaport Ottó évekig „persona non grata” maradt. A tiltás feloldására csak a rendszerváltozás közeli időkben került sor. Akkor is csak felsőbb utasításra, amikor már megvalósulni látszott az emberek és eszmék szabad áram­lása. Bálint László ■lOtí.. „...az igazság szabaddá tesz... ” (Jn 8,32) Ars Sacra Fesztivál - 2012. szeptember 15-23. A magyar fesztiválpalettán szerepel egy olyan formabontó rendezvény, amit nem kísér hangos kampány, szép csendesen mé­gis országos és határokon átívelő esemény­­sorozattá nőtte ki magát. Az Ars Sacra Ala­pítvány hatodik éve szervezi a Templomok Éjszakáját és a Szakrális Művészetek Hetét. A két eseménysorozat közös új neve Ars Sacra Fesztivál. A Kárpát-medencei kiter­jesztésű programsorozat keretében a nagy budapesti múzeumoktól a vidéki gyűjte­ményekig, a kis falusi kápolnáktól a bazili­káig, sok-sok helyszínen több száz program várja az érdeklődőket kilenc napon át. Ezút­tal is számos új helyszín kapcsolódik be: a Budapest Galéria, a Duna Palota, a Kle­­belsberg Kultúrkúria, a Mom Kulturális Központ, a Magyar Kereskedelmi és Ven­­déglátóipari Múzeum, a Dorottya Café, az Óbu­dai Társaskör először fogad be a fesztivál­hoz kapcsolódó programokat, a Szépművé­­szeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum pedig sok év után újra programhelyszín lesz. A fesztivál programjait - képző- és iparmű­vészeti kiállításokat, különböző műfajú koncerteket, színházi, irodalmi előadáso­kat, tárlatvezetéseket, gyerekprogramokat - ingyenesen látogathatja a nagyközönség. Az immár hagyományosnak tekinthető rendezvények ezúttal sem maradnak el. A fesztivál részeként a Kulturális Örökség Napjaihoz kapcsolódó Templomok éjsza­káján, 2012. szeptember 15-én, idén a Ko­dály évforduló kapcsán több felekezet temp­lomában csendül fel azonos időben egy-egy Kodály zenemű, egyszerre határokon in­nen és túl.Ismételten bekapcsolódnak Bu­dapest legnagyobb múzeumai - a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Ga­léria, a Budapesti Történeti Múzeum,a Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti Mú­zeum, az Iparművészeti Múzeum, a Kiscel­li Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum - egy-egy szakrális tematikájú kiállítással, előadással vagy koncerttel. A különböző történelmi egyházak pedig közös dicsőítést tartanak a budapesti Szent István Baziliká­ban, szeptember 16-án, közös kincsüket, a zsoltárokat énekelve.„A zsoltárokban van valami olyan csodálatos erő, mely az összes erény gyakorlására serkenti a lel­keket.” (X. Piusz pápa) Szerk. Magyar ForfiM 15

Next