Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
2012-08-16 / 33. szám
2012. augusztus 16. Simon Wiesenthal dokumentációs központ A holokauszt túlélőjeként Simon Wiesenthal hozta létre a Zsidó Dokumentációs Központot, azzal az elsődleges céllal, hogy a háború után többnyire illegalitásba vonult náci bűnelkövetőket felderítsék és megbüntetésüket kezdeményezzék. Az intézmény az 1970-es évek második felétől az alapító nevét felvéve, Simon Wiesenthal Központ-ként vált egyre ismertebbé. Wiesenthal és munkatársai, majd később utódaik büszkék voltak arra - s talán ma is azok -, ha „náci vadász”ként emlegették őket. A mostanra már több mint fél évszázadon átívelő„vadászat” során az „eredmények” mellett elkönyvelhettek csúfos kudarcokat is. A súgóik hol a valóságnak megfelelően informálták őket, hol pedig a nyomokon végig járva útjuk a semmibe vezetett. A volt nácikat hajkurászó szenvedélyük a realitás és a hitelesség talajáról időnként olyannyira elragadta őket, hogy a gyűlölet sűrű ködében csak alaposan megkésve vették észre, hogy holtvágányra futottak. A nyilvánvalóan a hozzájuk legközelebb álló titkosszolgálatot, az izraeli Moszadot majmolva a Zsidó Dokumentációs Központ is, majd a jogutódja is, igen nagy súlyt helyezett a propagandára, főleg az önreklámozásra, a világ közvéleményének saját magukra irányítására, és egy-egy sikeres „vadászatuk” jelentőségének túlhangsúlyozására. Az izraelivel annak idején ellenérdekelt titkosszolgálatok a kezdeti évtizedektől jó ideig figyelemmel kísérték a Zsidó Dokumentációs Központ, majd a Simon Wiesenthal Központ tevékenységét is. Ma már történelmi tény, hogy ezek közé tartozott a magyar állambiztonsági szolgálat is, elsősorban a hírszerzés és a kémelhárítás. A belső elhárítás az sokkal inkább a hazai zsidó egyházi és világi szervezetek megfigyelésével volt elfoglalva, főleg az ezekben kiépített igen jelentős ügynökhálózatán keresztül. A kémelhárítást és a polgári hírszerzést elsősorban a Zsidó Dokumentációs Központ és a Moszad közötti együttműködés tartalmi kérdései érdekelték. Volt akkoriban egy olyan feltételezés, hogy Simon Wiesenthal esetleg a Moszad embere, intézménye pedig az izraeli titkosszolgálat fedőszerve. Egy idő után kiderült, hogy furcsa módon Simon Wiesenthal sokkal inkább törleszkedik, ragaszkodik a Moszad-hoz, mint fordítva. A Zsidó Dokumentációs Központ időnkénti ostobaságait, melléfogásait, konspirációs butaságait látva ez a sajátos viszony egyre inkább érthetővé is vált. Végül a Moszad már csak azért tartotta a kapcsolatot a Zsidó Dokumentációs Központtal, hogy lábát a fékre tehesse, és legalább a nagyobb baklövéseket, idétlenkedéseket megelőzze. A begyűjtött tapasztalatok alapján a Wiesenthal-féle intézmény fokozatosan kikerült az ellenérdekelt titkosszolgálatok érdeklődésének homlokteréből, így a magyar szolgálatokéból is. Tudták, hogy van, hogy létezik, azt is, hogy éppen mivel foglalatoskodik, de nagyobb hangsúlyt nem helyeztek a megfigyelésére egészen 1990-ig. Utána meg főleg nem. A jelek szerint Simon Wiesenthal 2000. utáni visszavonulása, majd rövidesen bekövetkező halálát követően sem nagyon változott a helyzet az intézménynél. Természetesen nehezítette a körülményeket az is, hogy kifogyóban-kihalóban voltak a még „levadászható egykori nácik”. Ennek jellegzetes beismerése volt az „utolsó esély”- ként emlegetett bosszúhadjárat. Mert bosszúról volt s van szó, ahhoz kétség sem férhet. Az ilyen jellegű munkában azonban a bosszú igen károsan befolyásoló tényező. Pláne akkor, ha a szakszerűséget, a kellő körültekintést és az alaposságot figyelembe véve a Simon Wiesenthal Központnál a korábbiakhoz képest a helyzet mit sem változott. A dilettantizmust illetően az új főnök Efrahim Zuroff méltó utóda lett Simon Wiesenthalnak. Zuroff szinte mindenben követte elődje példáját. Számára és az intézmény számára is változatlanul elsődleges szempont volt a hírnév, a hírverés, a valóságos tartalom nélküli önigazolás. Gyakran vádolták már, s nem is alaptalanul a világ több titkosszolgálatát azzal, hogy a létjogosultságuk, a nélkülözhetetlenségük bizonygatására konstruáltak különféle ügyeket, történeteket, helyzeteket. Magyar példákat is lehetne említeni a régebbi múltból, meg a nem is olyan nagyon régiből is. Bár a Simon Wiesenthal Központ még csak megközelítően sem titkosszolgálat, mégis élt s él ezzel a módszerrel. Az egyre-másra leleplezett, és jelentőségükben messze túlharsogott célszemélyeik, és a hozzájuk kapcsolódó ügyek-történetek milyensége jellemzi ezt az egész mostani Simon Wiesenthal Központot, és egyben minősíti a hangzatos „utolsó esély”ként emlegetett műveletet. Már önmagában az is nevetséges, hogy a most célba vett Csatáry László a kutatott s keresett üldözötteik listáján, magabiztos állítások szerint, a legelső helyen szerepel. Az meg már egyenesen röhejes, hogy erről az állítólagos élen álló célpontról kiderült, szinte pillanatok alatt, hogy a vele szemben támasztott egyik gyanúsítás - az 1941-es kassai tevékenység - képtelenség, szemenszedett hazugság. Amikor még a titkosszolgálatnál operatív feldolgozó munkával foglalkoztam, és bármilyen ügyben a célszemélyekkel szemben támasztott gyanúsítási pontok közül az egyik defektet kapott, mert megalapozatlannak, netán kifejezetten hamisnak bizonyult, a másik esetében már szinte többszörös túlbizonyítottságra volt szükség. Ha pedig az alapinformációt szolgáltató vagy szolgáltatók is azonos körbe tartoztak - mint pl. jelen esetben a korabeli tanúk -, akkor bizony ez nagyon hátrányosan befolyásolta a további bizonyítási eljárást. Kellő alapossággal és részleteiben nem ismerem Csatáry László háború alatti tényleges cselekményeit, hiszen soha semmiféle ilyen ügyhöz munkám során közöm nem volt. Néhány körülményre azonban a véleménynyilvánítási szabadság jogán bátorkodom mégis ráirányítani a figyelmet, úgy is, mint egykor felderítéssel és bizonyítással foglalkozó tiszt, de úgy is, mint immár két évtizede a múlt iratainak kutatója. A II. világháborút követő - már akkor is bosszúhadjáratként is értékelhető - megtorlás Magyarországon is, de a környező, hasonló helyzetben levő országokban is, nagyon gyakran olyan körülmények között zajlott le, hogy az egyes ügyekben keletkezett és fönnmaradt dokumentumok sokszor köszönő viszonyban sem voltak a valóságos helyzettel, a megtörtént eseményekkel. Különösen vonatkozik ez azokra az ügyekre és büntetőperekre, amelyek a gyanúsítottak, illetve vádlottak távollétében zajlottak, bármilyen ítélettel is zárultak. Márpedig, ha hinni lehet a tudósításoknak, Csatáry Lászlót a háború után távollétében ítélték el! Az ezzel kapcsolatban fennmaradt dokumentumok tehát csak nagyon következetes forráskritikával vehetők figyelembe, az akkori bizonyítékok mindenképpen felülvizsgálandók, újraértékelendők. A Csatáry Lászlóval kapcsolatos második, még állva maradt gyanúsítási pontban foglalt állítólagos cselekményekre hét évtizeddel ezelőtt - pontosabban 68 éve - került sor. Ez olyan hosszú idő, ami a számba vehető tanúk emlékezetének helytállóságát, tehát bizonyító erejét, lényegesen befolyásolja, gyengíti. Más ügyekben, ahol létezik az elévülés intézménye, ez a körülmény ennek egyik indoka szokott lenni. Ki képes megkérdőjelezhetetlen hitelességgel emlékezni arra az emberre, akit egyszer-kétszer, esetleg csupán néhányszor látott, akár „kutyakorbáccsal”, akár a vagon oldalán a lyukfűrészelésnek a megtiltása, stb. közben. De, ha netán akadna is néhány ilyen éles emlékezetű tanú, a hiteles és bizonyító erejű felismertetést illetően Efrahim Zuroff és csapata ostobaságból elkövetett egy jóvátehetetlen hibát: Csatáry Lászlóról fényképek és videófelvételek sokaságát közöltették nem csak Magyarországon. Ez pedig lehetetlenné, végrehajthatatlanná tesz minden, a bizonyítási eljárás szabályainak megfelelő felismertetést. Ez pont olyan, mintha a büntetőeljárás során a sértetteknek, vagy a tanúknak előzetesen megmutatnák, hogy a sorba állított emberek közül kit kell majd felismernie. Az erőfitogtatás - s talán a politikai ártó szándék is - lehet majd az oka annak, hogy a törvényes eljárásra fittyet hányó „utolsó esély” során a Simon Wiesenthal Központ könnyen beledőlhet a saját kardjába. Márpedig demokráciákban a törvényes eljárás semmilyen ügyben sem mellőzhető. Ma még persze nem tudhatjuk, hogy az igazságszolgáltatásunk jelenlegi útvesztőiben a Csatáry-ügynek mi lesz a végkifejlete. A Képíró-ügyben a Simon Wiesenthal Központ úgy veszített, hogy mégis nyert. Képíró Sándor idős s beteg szervezete nem volt képes úrrá lenni a megpróbáltatásokon. Egyáltalán nem zárható ki, hogy Efrahim Zuroff agresszivitása idézte elő az idős és beteg ember halálát, sőt, valószínűleg siettette azt. Csatáry László 97 éves. Ismét egy idős emberről van szó. Igaz, hogy a Simon Wiesenthal Központ vele kapcsolatos egyik vádpontja már ki van lőve, mégis Csatáry Lászlónak továbbra is igen súlyos megpróbáltatásokat kell kiállnia. Ki vállalja a felelősséget Efrahim Zuroff helyett ? Meddig lehetséges, hogy itt jár-kel közöttünk egy begőzölt „náci vadász”, aki gyanúsítgat, vádaskodik, már bebizonyosodott, hogy alaptalanul is, és felelősséget a tetteiért nem kell vállalnia? Befejezésként engedtessék meg, hogy közreadjak egy történetet, ami egyáltalán nem kapcsolódik a „náci vadászat”- hoz, sőt be kell vallanom, hogy még a demokratikus viszonyainkhoz sem. Valamikor az 1980-as évek derekán, tehát még a kommunista diktatúra évei alatt, de már az erősen liberalizálódás felé hajló szakaszban, az izraeli Új Kelet magyar nyelvű napilapban, az akkori főszerkesztő, a Romániából alijázott Rappaport Ottó (1921) írt egy hosszú cikket, amelyben a magyarságot meglehetősen galád módon gyalázta. Ebből a lapból elég sok, rendszeresen, ám illegálisan eljutott Magyarországra is. Az lett volna a furcsa, ha ezekből néhány példány nem landol a magyar állambiztonsági szolgálatnál. Bizony eljutott, s a gyalázkodó cikket tartalmazó is oda került, az illetékes alosztály pedig azonnal intézkedett. Haladéktalanul elrendelték Rappaport Ottó „tiltó névjegyzékre vételét”, de úgy, hogy még érvényes vízum esetén sem volt beléptethető az országba egyetlen határátkelőnél sem. A budapesti és bécsi haverok azonnal elkezdtek rohangálni felülvizsgálatot sürgetve. Az állambiztonsági szolgálat azonban megmakacsolta magát, és a magyart gyalázó Rappaport Ottó évekig „persona non grata” maradt. A tiltás feloldására csak a rendszerváltozás közeli időkben került sor. Akkor is csak felsőbb utasításra, amikor már megvalósulni látszott az emberek és eszmék szabad áramlása. Bálint László ■lOtí.. „...az igazság szabaddá tesz... ” (Jn 8,32) Ars Sacra Fesztivál - 2012. szeptember 15-23. A magyar fesztiválpalettán szerepel egy olyan formabontó rendezvény, amit nem kísér hangos kampány, szép csendesen mégis országos és határokon átívelő eseménysorozattá nőtte ki magát. Az Ars Sacra Alapítvány hatodik éve szervezi a Templomok Éjszakáját és a Szakrális Művészetek Hetét. A két eseménysorozat közös új neve Ars Sacra Fesztivál. A Kárpát-medencei kiterjesztésű programsorozat keretében a nagy budapesti múzeumoktól a vidéki gyűjteményekig, a kis falusi kápolnáktól a bazilikáig, sok-sok helyszínen több száz program várja az érdeklődőket kilenc napon át. Ezúttal is számos új helyszín kapcsolódik be: a Budapest Galéria, a Duna Palota, a Klebelsberg Kultúrkúria, a Mom Kulturális Központ, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Dorottya Café, az Óbudai Társaskör először fogad be a fesztiválhoz kapcsolódó programokat, a Szépművészeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum pedig sok év után újra programhelyszín lesz. A fesztivál programjait - képző- és iparművészeti kiállításokat, különböző műfajú koncerteket, színházi, irodalmi előadásokat, tárlatvezetéseket, gyerekprogramokat - ingyenesen látogathatja a nagyközönség. Az immár hagyományosnak tekinthető rendezvények ezúttal sem maradnak el. A fesztivál részeként a Kulturális Örökség Napjaihoz kapcsolódó Templomok éjszakáján, 2012. szeptember 15-én, idén a Kodály évforduló kapcsán több felekezet templomában csendül fel azonos időben egy-egy Kodály zenemű, egyszerre határokon innen és túl.Ismételten bekapcsolódnak Budapest legnagyobb múzeumai - a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum,a Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Kiscelli Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum - egy-egy szakrális tematikájú kiállítással, előadással vagy koncerttel. A különböző történelmi egyházak pedig közös dicsőítést tartanak a budapesti Szent István Bazilikában, szeptember 16-án, közös kincsüket, a zsoltárokat énekelve.„A zsoltárokban van valami olyan csodálatos erő, mely az összes erény gyakorlására serkenti a lelkeket.” (X. Piusz pápa) Szerk. Magyar ForfiM 15