Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

2012-07-05 / 27. szám

2012. július 5. Elvtárs, segítsd a bebukottakat! Hetek óta tart a kormánypártok mélyrepüléséről, és az ellenzék egekbe emeléséről szóló hírek csócsálása. Már Mesterházy meg­előzte Orbánt, sőt még Vona is népszerűbb. A Fidesz Sztáling­rádja lesz Dunaújváros. Visszavesszük a baloldal egykori felleg­várát, és akkor a Fidesz majd megnézheti magát, harsogta az el­len, minden szinten, szinte minden hullámhosszon. Hiba nem volt a sajtókampányban - beleértve az ún. jobboldaliak közül is némelyeket -, mindent megtettek a bebukottak segítségére. Én nem láttam olyan Hír Tv-s és olyan info rádiós napot sem hal­lottam, ahol nem azt sugallták volna hol nyíltan, hol burkoltan, hogy hát sajnos, sajnos. Aggódni kezdtem, mert magántársasá­gokban is felütötte a fejét a pesszimizmus. Most azt hagyjuk, mert mindegy is, hogy egy időközi önkormányzati választás egy darab körzete hogy lett volna casus belli, mikor eddig szinte minden „időközit” fideszes jelölt nyert meg? Szó ami szó, nagy erőket vetettek be az elvtársak. Ángyán képviselő urat is reme­kül használták, aki a 168 órától az Atv-ig és a Népszabadságtól a drága Bolgár úr rádióján át a Népszaváig, mindenkinek nyilat­kozott, csak a Magyar Fórumot nem tartotta méltónak arra, hogy az előre megküldött kérdésekre válaszoljon, de még arra sem, hogy nyíltan nemet mondjon. Nem baj, egyszer csak eljön az igazság órája a sajtóban is, ahogy vasárnap eljött Dunaújváros­ban. Bebukott az ellenzék, de csúnyán. Szilasi Sándor fideszes képviselő halála miatt megüresedett önkormányzati körzet 4000 választásra jogosult állampolgára közül az LMP-re 0,3% azaz 12 db, a DK-ra 1,1% azaz 44 db, a Job­bikra 1,3%, azaz 55 ember szavazott. A Fidesz jelöltje nyert, az MSZP jelöltje vesztett. Ez a vasárnapi tény. Ez meg a hétfői hochmetz: „Az LMP mindig rosszabbul sze­repel, ha függetlenek is indulhatnak”. A romkocsmák kifáradt filozófusjelöltjei, az „LMP szavazói, nehezen mobilizálhatók” napközben. A magukat kormányképesnek hazudó jobbikos szélhámosok, a nagy buktáról egyszerűen kussolnak. A nyilvánvalóan orvosi eset Gyurcsány és alelnökei - a DK-s Molnár Csaba és a megjelenésében és stílusában a Mátyás téri grund hangulatát idéző Vadai párttársnő - optimisták és büsz­kék a parlamenti küszöböt (sic!) jelentő 44 szavazatra. A legnagyobb vesztes az MSZP jelöltje nem lacafaszázott. Tisztogatást helyezett kilátásba! Egyelőre csak a párton belül. Hogy a rá nem szavazók körében is meghirdette-e a pogromot, az nem derült ki a Népszabadság tudósításából. pg EMBERFOGÁS Valószínűtlenül messzire eltávolo­dott a parttól. Erejét mozdulatról­­mozdulatra beosztva úszott a lágy vízben. Mivel történeteiben sok­szor írt bokszolókról, az olvasók azt feltételezték róla, hogy valaha öklözött, holott bunyózni sohasem tudott megtanulni rendesen. A víz sokkal inkább hazai pálya volt számá­ra, mint a ring. Kamaszkorában vízi­labdázgatott, azután abbahagyta, hi­ányzott belőle a kitartás és valljuk be: a tehetség is. Azért annyit szerényte­lenség nélkül elmondhatott magá­ról, hogy a kortárs írók közül ő tudott legjobban bunyózni és pólózni. Délután sétált le a hegyről a Bala­­ton-partra, ruháját az egyik padon hagyta, azután begyalogolt a vízbe és nekiveselkedett a távolságnak. Az elvékonyodó partvonallal együtt a mindennapok zűrzavarait is ma­ga mögött hagyta. Teste lassan egy­­gyé olvadt a vízzel. Elhomályosult tengertudata tisztulni kezdett. Kisgyermekként úgy képzelte el az Istent, mint egy határtalan vizet, mely mindenütt és mindenkor van. Tengertestét végtelen csepp alkot­ja. És minden cseppben benne van egy icipici tenger. Aztán a tenger megmozdul. Nem fontos, hogy miért, talán pusztán csak az önfeledt játék kedvéért. Vagy azért, hogy a sok millió csepp ne csak öntudatlanul létezzen ben­ne, hanem tudatosan szeresse is te­remtőjét. A cseppekben szunnyadó tenger­ezők feltámadnak, önállóságra tör­nek, és kiszakítják magukat a bol­dog egységélményből. Nemcsak mindent egybevonzó teremtő ten­gerüket, de egymást is messzire ta­szítják egymástól. Immáron egye­dül akarnak boldogulni az ősvíz szeretetéből kiszakítva magukat. Megtehetik, hiszen mindannyian parányi tengerkék és rendelkeznek az önteremtés erejével. Ezzel együtt azonban azt is meg kell tapasztalniuk, hogy vége örök­kévalóságuknak, mert a tengertől függetlenül állandóan halálra van­nak ítélve, míg vissza nem térnek eredetükhöz. Megsemmisülni soha­sem fognak, hiszen a lényük mé­lyén rejtőző tenger örökké van, de er­re csak a haláluk után döbbennek rá. Csakis a tenger léte örökkévaló, a cseppé nem. Önállóságuk egyik élménye az örökös meghalás, a másik az örökös újjászületés, egészen addig míg meg nem élik saját önteremtő játékuk minden kínját és boldogságát, a víz körforgása által visszakerülnek a tengerbe, ahol újra és újra meg kell formálniuk magukat. Minden, ami eddig rejtett volt nyilvánvalóvá válik, szembesülni kell az önteremtés okozatainak vég­telen sorával. Addig van így, míg a cseppben meg nem érik az egység­élmény vágya és tudatos akarata a teremtő szeretete iránt. Mert szoruljon a cseppbe bármeny­nyi szeretet, az mind a tengeré. A csepp a benne nyugvó tengeri sze­retet révén képes szeretni önmagát, a másik cseppet és a tengert is. Szá­mos krízisen és katarzison megy át, míg „megtér”, útját visszafordítja és a különállóság helyett tudatosan keresi az összeretettel való egység­élmény boldogságát. Boldogtalan­ságának és kétségbeesésének po­kolkörében ugyanis mindig feltá­mad benne az elhagyott tenger em­léke, megszólal benne önnön hal­hatatlan hangja. Nemcsak az eltávolodás útja hosz­­szú és kínos, hanem a hazatalálásé is. Az eltávolodó és a hazatérő kö­zött azonban van egy lényeges kü­lönbség. Mikor kalandba merült, nem tud­hatta, hogy mit, miért csinál. De amikor hazaindul, tengernyi tapasz­talatának valamennyi felismert és megszenvedett kincsét viszi magá­val a tengerhez. Ekképpen váltja meg a tenger a cseppben, a csep­pekben önmagát. Mondhatni, hogy a tenger az Is­ten, a csepp pedig az én. Az elszakadás drámáját nevez­hetnénk lázadásnak, bűnbeesés­ Borbély László­ nek, ősrobbanásnak vagy az érte­lem és a látás elhomályosulásának. De ugyanerről az elszakadásról be­szél Jézus a tékozló fiú példázatá­val, melyet a visszatalálás megren­­dítően boldog élményével zár. Otcsenás Péter sokszor álmodott ilyesmiről, makacsul kereste azo­kat a szerzőket, akiknek műveiben felvillanni vélte a tengertudat él­ményét. Vonzotta és érdekelte ez a tragi­kus kaland, melynek - szerinte - mindenki része. A szent iratok ol­vasása révén sejtette, hogy éltek a földön olyanok, akik végére jutot­tak ennek a körforgásnak, így a bé­ke és nyugalom pillanataiban igye­kezett felerősíteni magában tenger mivoltának morajlását, mert negy­venhárom év tapasztalata, tenger­tudata és a tengerélménye azt su­­gallotta neki, hogy a vízparton ha­gyott torz és homályos tükörképek ellenében van egy, egyetlenegy, amely nem tükröződés, hanem va­lódi és örökkévaló kép. Magyar Forf­m Csali stratégia A Telegraph közlése alapján kaptunk hírt Lodewijk Ass­her, Amsterdam polgármesterének találmányáról, ame­lyet „ÚJ CSALI STRATÉGIA”-nak nevezett el, s amely­nek lényege egy jelentés szerint a következőkben foglal­ható össze „mivel a zsidók Amsterdam környékén általá­ban nem léphetnek az utcára szitkozódás, köpködés vagy támadás elszenvedése nélkül, ún. csak­ zsidókat vetnek be, akik a támadót azonnal leleplezik, elfogják, hatástala­nítják, ettől remélik az antiszemita atrocitások csök­kenését. Hollandiában korábban már a rendőrök is al­kalmaztak álcázott prostituáltakat, álcázott homoszexuá­lisokat sőt idős elesett hölgyeknek álcázták magukat ki­képzett személyek, akik aztán jól lerúgták a támadók fe­jét, hogy elmenjen a kedvük a gyengébbnek látszó megtá­madásától. Ezt a hírt, mint szenzációt tálalták a Tele­­graph-ban, de ki kell ábrándítsam a hollandokat. Hol vannak ők az őszödi beszélőtől? Mint Makó Jeruzsálem­től olyan messzire. Az őszödi beszélő, alias lotyaszájú, Apró Piroska veje már 2006 őszén kitalálta a CSALI STRATÉGIÁT. Nem jött zavarba, hogy nálunk a fent felsoroltak elleni támadásokhoz hasonlók sem történ­tek. Összedugták a fejüket Klárával és mivel a köteles beszédet már elsütötték, kitervelték a bulvár nácikat. A kis csapat élére penderítették Baló György nejét, s a vá­lasztás briliánsnak bizonyult. A hölgy jött látott és győ­zött. Magunkfajtáról és magukfajtáról folytatott álvitá­kat minden szinten, minden hullámhosszon. Majd elő­vette az apró metélt farkincákat, s maga mellé a zsidó származású Szegedi-testvéreket, akik a betyársereggel ostort csattogtatva űzték szóban a cigánybűnözőket és zsidóztak, ahogy a csövön kifért, lelkészi segédlettel. Ak­kora felhajtást csináltak nekik, hogy ragadtak rájuk a szerencsétlen izomagyúak, mint legyek a lépesmézre. Már benn ülnek az EU-ban, s a magyar Parlamentben is. A lotyaszájú dörzsölheti a kezét. A találmány működik, már valaki csúnyát súgott a nyugalmazott főrabbi fülébe. Na most aztán mondhatja Orbán, hogy nálunk nincs rasszizmus. Ugye, hogy van. Ez az eredeti CSALI STRA­TÉGIA, a hollandok legfeljebb a gyenge második helyre jók. Szyla Lodewijk Assher, Amsterdam polgármestere 3 Mindez pedig a lakosság értetlensége, tájé­kozatlansága és közönye közepett történik. Szé­les, hathatós társadalmi akció bent sincs, a nem­zet nem kényszeríti ki képviselőiből, vezetői­ből a cselekvést. A szolidaritás csak imitt-amott pislákol, és rendszerint túlhabzó megnyilvá­nulásokban jelentkezik. (Ha példának okáért minden magyar mulatozó társaságnak, amelyik a hangulat egy emelkedett pontján elénekli a „Székely himnusz”-nak nevezett, nem túlságo­san értékes zenei anyagú és szövegű dalt, egyszer­smind be kellene fizetnie legalább egy ezrest va­lamilyen segélyalap kasszájába, akkor rövidesen vaskos milliók gyűlnének össze, most viszont az a helyzet, hogy a humánus célú, az összma­­gyarság érdekében végzett munkát honorálni és jutalmazni, támogatni kívánó Bethlen Gá­bor Alapítvány nagyon nehezen halad előre a közöny és a kormány kezében lévő tájékoz­tatási szervek elhallgatása közepette.) Sivár kép. Ha azonban csak ezt és csak eny­­nyit mondanánk el, akkor önként adódnék a kér­dés: mi indokolja, hogy ennek a magával sem törődő népnek a sorsával foglalkozzék akárki is? Milyen alapon vár segítséget, támogatást az, aki önmagával szemben ennyire felelőtlen? Nos, a válasz egyszerű. A legáltalánosabb emberi kötelesség a betegen, a bajba jutotton segíteni; az orvosnak a halálos beteg életéért is a végsőkig kötelessége küzdeni, függetlenül attól, hogy betegségét milyen mértékben okozta önmagának, illetve mennyiben áldo­zata egy ragályos járványnak vagy általános szerencsétlenségnek. A magyarság mostani állapota pontosan így alakult ki: nagyon sú­lyos belső bajok és egyenetlenségek, valamint egy általános európai szerencsétlenség következ­ményeként. Ezenkívül pedig van még egy magasabb szempont is. A magyarság európai nép, egy a sok közül, amelyik a maga kultúrájával, sok­szor vére hullatásával, munkájával hozzájá­rult ennek a megrekedt, másodrendűségbe lenyomott földrésznek az életéhez, kultúrájá­hoz, megkülönböztető sajátosságainak a ki­alakításához. S éppen ezért, mert ez így van, halálos bajba keveredésének az elemző bemu­tatása, megokolása, a tragédiához vezető útjá­nak feltárása, tömören: a világos beszéd az európai összesség érdekében való munkálko­dás, éppen azért, mert a magyarság esete talán mintaértékű. Mert a veszélyeztetettség általá­nos. Az erkölcsi válság, az elsivárosodás nyomán bekövetkező nemzeti megbénulás és indítékhiányossá válás a Közép-Európá­­ban élő nemzetek esetében - s kivált a ma­gyarság esetében - már nyilvánvaló, ám semmi erőltetettség nincs abban a kérdés­­feltevésben, hogy vajon ki van-e zárva en­nek a betegségnek az átterjedése más népek­re, amelyek most látszólag még zavartalanul „csinálják” a „saját” történelmüket. S a baj­tól való megérintettségüket most még csak egy bizonyos közöny jelzi, például az, hogy nem fogják fel és nem élik át a maga valójá­ban Közép-Európa és a magyarság különös fagytragédiáját. S végezetül ennek a „világos beszédének van még egy - ha úgy tetszik, önző - magyar motívuma is. Ez a halálos beteg, kiszolgálta­tott nép egy már alig pulzáló verőérrel még oda van kötve az élethez, a szervezethez, ami­ben eddig élt, Európához, s a megmaradására, az esetleges felgyógyulására csak az egész szervezet felfrissülése, megújhodása esetén van halvány reménye. Ami tehát megelőzés, memento a többieknek, az ultima ratio a ma­gyarságnak. (Folytatás a jövő héten) (Püski, 1986)

Next