Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
2012-07-05 / 27. szám
2012. július 5. Elvtárs, segítsd a bebukottakat! Hetek óta tart a kormánypártok mélyrepüléséről, és az ellenzék egekbe emeléséről szóló hírek csócsálása. Már Mesterházy megelőzte Orbánt, sőt még Vona is népszerűbb. A Fidesz Sztálingrádja lesz Dunaújváros. Visszavesszük a baloldal egykori fellegvárát, és akkor a Fidesz majd megnézheti magát, harsogta az ellen, minden szinten, szinte minden hullámhosszon. Hiba nem volt a sajtókampányban - beleértve az ún. jobboldaliak közül is némelyeket -, mindent megtettek a bebukottak segítségére. Én nem láttam olyan Hír Tv-s és olyan info rádiós napot sem hallottam, ahol nem azt sugallták volna hol nyíltan, hol burkoltan, hogy hát sajnos, sajnos. Aggódni kezdtem, mert magántársaságokban is felütötte a fejét a pesszimizmus. Most azt hagyjuk, mert mindegy is, hogy egy időközi önkormányzati választás egy darab körzete hogy lett volna casus belli, mikor eddig szinte minden „időközit” fideszes jelölt nyert meg? Szó ami szó, nagy erőket vetettek be az elvtársak. Ángyán képviselő urat is remekül használták, aki a 168 órától az Atv-ig és a Népszabadságtól a drága Bolgár úr rádióján át a Népszaváig, mindenkinek nyilatkozott, csak a Magyar Fórumot nem tartotta méltónak arra, hogy az előre megküldött kérdésekre válaszoljon, de még arra sem, hogy nyíltan nemet mondjon. Nem baj, egyszer csak eljön az igazság órája a sajtóban is, ahogy vasárnap eljött Dunaújvárosban. Bebukott az ellenzék, de csúnyán. Szilasi Sándor fideszes képviselő halála miatt megüresedett önkormányzati körzet 4000 választásra jogosult állampolgára közül az LMP-re 0,3% azaz 12 db, a DK-ra 1,1% azaz 44 db, a Jobbikra 1,3%, azaz 55 ember szavazott. A Fidesz jelöltje nyert, az MSZP jelöltje vesztett. Ez a vasárnapi tény. Ez meg a hétfői hochmetz: „Az LMP mindig rosszabbul szerepel, ha függetlenek is indulhatnak”. A romkocsmák kifáradt filozófusjelöltjei, az „LMP szavazói, nehezen mobilizálhatók” napközben. A magukat kormányképesnek hazudó jobbikos szélhámosok, a nagy buktáról egyszerűen kussolnak. A nyilvánvalóan orvosi eset Gyurcsány és alelnökei - a DK-s Molnár Csaba és a megjelenésében és stílusában a Mátyás téri grund hangulatát idéző Vadai párttársnő - optimisták és büszkék a parlamenti küszöböt (sic!) jelentő 44 szavazatra. A legnagyobb vesztes az MSZP jelöltje nem lacafaszázott. Tisztogatást helyezett kilátásba! Egyelőre csak a párton belül. Hogy a rá nem szavazók körében is meghirdette-e a pogromot, az nem derült ki a Népszabadság tudósításából. pg EMBERFOGÁS Valószínűtlenül messzire eltávolodott a parttól. Erejét mozdulatrólmozdulatra beosztva úszott a lágy vízben. Mivel történeteiben sokszor írt bokszolókról, az olvasók azt feltételezték róla, hogy valaha öklözött, holott bunyózni sohasem tudott megtanulni rendesen. A víz sokkal inkább hazai pálya volt számára, mint a ring. Kamaszkorában vízilabdázgatott, azután abbahagyta, hiányzott belőle a kitartás és valljuk be: a tehetség is. Azért annyit szerénytelenség nélkül elmondhatott magáról, hogy a kortárs írók közül ő tudott legjobban bunyózni és pólózni. Délután sétált le a hegyről a Balaton-partra, ruháját az egyik padon hagyta, azután begyalogolt a vízbe és nekiveselkedett a távolságnak. Az elvékonyodó partvonallal együtt a mindennapok zűrzavarait is maga mögött hagyta. Teste lassan egygyé olvadt a vízzel. Elhomályosult tengertudata tisztulni kezdett. Kisgyermekként úgy képzelte el az Istent, mint egy határtalan vizet, mely mindenütt és mindenkor van. Tengertestét végtelen csepp alkotja. És minden cseppben benne van egy icipici tenger. Aztán a tenger megmozdul. Nem fontos, hogy miért, talán pusztán csak az önfeledt játék kedvéért. Vagy azért, hogy a sok millió csepp ne csak öntudatlanul létezzen benne, hanem tudatosan szeresse is teremtőjét. A cseppekben szunnyadó tengerezők feltámadnak, önállóságra törnek, és kiszakítják magukat a boldog egységélményből. Nemcsak mindent egybevonzó teremtő tengerüket, de egymást is messzire taszítják egymástól. Immáron egyedül akarnak boldogulni az ősvíz szeretetéből kiszakítva magukat. Megtehetik, hiszen mindannyian parányi tengerkék és rendelkeznek az önteremtés erejével. Ezzel együtt azonban azt is meg kell tapasztalniuk, hogy vége örökkévalóságuknak, mert a tengertől függetlenül állandóan halálra vannak ítélve, míg vissza nem térnek eredetükhöz. Megsemmisülni sohasem fognak, hiszen a lényük mélyén rejtőző tenger örökké van, de erre csak a haláluk után döbbennek rá. Csakis a tenger léte örökkévaló, a cseppé nem. Önállóságuk egyik élménye az örökös meghalás, a másik az örökös újjászületés, egészen addig míg meg nem élik saját önteremtő játékuk minden kínját és boldogságát, a víz körforgása által visszakerülnek a tengerbe, ahol újra és újra meg kell formálniuk magukat. Minden, ami eddig rejtett volt nyilvánvalóvá válik, szembesülni kell az önteremtés okozatainak végtelen sorával. Addig van így, míg a cseppben meg nem érik az egységélmény vágya és tudatos akarata a teremtő szeretete iránt. Mert szoruljon a cseppbe bármenynyi szeretet, az mind a tengeré. A csepp a benne nyugvó tengeri szeretet révén képes szeretni önmagát, a másik cseppet és a tengert is. Számos krízisen és katarzison megy át, míg „megtér”, útját visszafordítja és a különállóság helyett tudatosan keresi az összeretettel való egységélmény boldogságát. Boldogtalanságának és kétségbeesésének pokolkörében ugyanis mindig feltámad benne az elhagyott tenger emléke, megszólal benne önnön halhatatlan hangja. Nemcsak az eltávolodás útja hoszszú és kínos, hanem a hazatalálásé is. Az eltávolodó és a hazatérő között azonban van egy lényeges különbség. Mikor kalandba merült, nem tudhatta, hogy mit, miért csinál. De amikor hazaindul, tengernyi tapasztalatának valamennyi felismert és megszenvedett kincsét viszi magával a tengerhez. Ekképpen váltja meg a tenger a cseppben, a cseppekben önmagát. Mondhatni, hogy a tenger az Isten, a csepp pedig az én. Az elszakadás drámáját nevezhetnénk lázadásnak, bűnbeesés Borbély László nek, ősrobbanásnak vagy az értelem és a látás elhomályosulásának. De ugyanerről az elszakadásról beszél Jézus a tékozló fiú példázatával, melyet a visszatalálás megrendítően boldog élményével zár. Otcsenás Péter sokszor álmodott ilyesmiről, makacsul kereste azokat a szerzőket, akiknek műveiben felvillanni vélte a tengertudat élményét. Vonzotta és érdekelte ez a tragikus kaland, melynek - szerinte - mindenki része. A szent iratok olvasása révén sejtette, hogy éltek a földön olyanok, akik végére jutottak ennek a körforgásnak, így a béke és nyugalom pillanataiban igyekezett felerősíteni magában tenger mivoltának morajlását, mert negyvenhárom év tapasztalata, tengertudata és a tengerélménye azt sugallotta neki, hogy a vízparton hagyott torz és homályos tükörképek ellenében van egy, egyetlenegy, amely nem tükröződés, hanem valódi és örökkévaló kép. Magyar Forfm Csali stratégia A Telegraph közlése alapján kaptunk hírt Lodewijk Assher, Amsterdam polgármesterének találmányáról, amelyet „ÚJ CSALI STRATÉGIA”-nak nevezett el, s amelynek lényege egy jelentés szerint a következőkben foglalható össze „mivel a zsidók Amsterdam környékén általában nem léphetnek az utcára szitkozódás, köpködés vagy támadás elszenvedése nélkül, ún. csak zsidókat vetnek be, akik a támadót azonnal leleplezik, elfogják, hatástalanítják, ettől remélik az antiszemita atrocitások csökkenését. Hollandiában korábban már a rendőrök is alkalmaztak álcázott prostituáltakat, álcázott homoszexuálisokat sőt idős elesett hölgyeknek álcázták magukat kiképzett személyek, akik aztán jól lerúgták a támadók fejét, hogy elmenjen a kedvük a gyengébbnek látszó megtámadásától. Ezt a hírt, mint szenzációt tálalták a Telegraph-ban, de ki kell ábrándítsam a hollandokat. Hol vannak ők az őszödi beszélőtől? Mint Makó Jeruzsálemtől olyan messzire. Az őszödi beszélő, alias lotyaszájú, Apró Piroska veje már 2006 őszén kitalálta a CSALI STRATÉGIÁT. Nem jött zavarba, hogy nálunk a fent felsoroltak elleni támadásokhoz hasonlók sem történtek. Összedugták a fejüket Klárával és mivel a köteles beszédet már elsütötték, kitervelték a bulvár nácikat. A kis csapat élére penderítették Baló György nejét, s a választás briliánsnak bizonyult. A hölgy jött látott és győzött. Magunkfajtáról és magukfajtáról folytatott álvitákat minden szinten, minden hullámhosszon. Majd elővette az apró metélt farkincákat, s maga mellé a zsidó származású Szegedi-testvéreket, akik a betyársereggel ostort csattogtatva űzték szóban a cigánybűnözőket és zsidóztak, ahogy a csövön kifért, lelkészi segédlettel. Akkora felhajtást csináltak nekik, hogy ragadtak rájuk a szerencsétlen izomagyúak, mint legyek a lépesmézre. Már benn ülnek az EU-ban, s a magyar Parlamentben is. A lotyaszájú dörzsölheti a kezét. A találmány működik, már valaki csúnyát súgott a nyugalmazott főrabbi fülébe. Na most aztán mondhatja Orbán, hogy nálunk nincs rasszizmus. Ugye, hogy van. Ez az eredeti CSALI STRATÉGIA, a hollandok legfeljebb a gyenge második helyre jók. Szyla Lodewijk Assher, Amsterdam polgármestere 3 Mindez pedig a lakosság értetlensége, tájékozatlansága és közönye közepett történik. Széles, hathatós társadalmi akció bent sincs, a nemzet nem kényszeríti ki képviselőiből, vezetőiből a cselekvést. A szolidaritás csak imitt-amott pislákol, és rendszerint túlhabzó megnyilvánulásokban jelentkezik. (Ha példának okáért minden magyar mulatozó társaságnak, amelyik a hangulat egy emelkedett pontján elénekli a „Székely himnusz”-nak nevezett, nem túlságosan értékes zenei anyagú és szövegű dalt, egyszersmind be kellene fizetnie legalább egy ezrest valamilyen segélyalap kasszájába, akkor rövidesen vaskos milliók gyűlnének össze, most viszont az a helyzet, hogy a humánus célú, az összmagyarság érdekében végzett munkát honorálni és jutalmazni, támogatni kívánó Bethlen Gábor Alapítvány nagyon nehezen halad előre a közöny és a kormány kezében lévő tájékoztatási szervek elhallgatása közepette.) Sivár kép. Ha azonban csak ezt és csak enynyit mondanánk el, akkor önként adódnék a kérdés: mi indokolja, hogy ennek a magával sem törődő népnek a sorsával foglalkozzék akárki is? Milyen alapon vár segítséget, támogatást az, aki önmagával szemben ennyire felelőtlen? Nos, a válasz egyszerű. A legáltalánosabb emberi kötelesség a betegen, a bajba jutotton segíteni; az orvosnak a halálos beteg életéért is a végsőkig kötelessége küzdeni, függetlenül attól, hogy betegségét milyen mértékben okozta önmagának, illetve mennyiben áldozata egy ragályos járványnak vagy általános szerencsétlenségnek. A magyarság mostani állapota pontosan így alakult ki: nagyon súlyos belső bajok és egyenetlenségek, valamint egy általános európai szerencsétlenség következményeként. Ezenkívül pedig van még egy magasabb szempont is. A magyarság európai nép, egy a sok közül, amelyik a maga kultúrájával, sokszor vére hullatásával, munkájával hozzájárult ennek a megrekedt, másodrendűségbe lenyomott földrésznek az életéhez, kultúrájához, megkülönböztető sajátosságainak a kialakításához. S éppen ezért, mert ez így van, halálos bajba keveredésének az elemző bemutatása, megokolása, a tragédiához vezető útjának feltárása, tömören: a világos beszéd az európai összesség érdekében való munkálkodás, éppen azért, mert a magyarság esete talán mintaértékű. Mert a veszélyeztetettség általános. Az erkölcsi válság, az elsivárosodás nyomán bekövetkező nemzeti megbénulás és indítékhiányossá válás a Közép-Európában élő nemzetek esetében - s kivált a magyarság esetében - már nyilvánvaló, ám semmi erőltetettség nincs abban a kérdésfeltevésben, hogy vajon ki van-e zárva ennek a betegségnek az átterjedése más népekre, amelyek most látszólag még zavartalanul „csinálják” a „saját” történelmüket. S a bajtól való megérintettségüket most még csak egy bizonyos közöny jelzi, például az, hogy nem fogják fel és nem élik át a maga valójában Közép-Európa és a magyarság különös fagytragédiáját. S végezetül ennek a „világos beszédének van még egy - ha úgy tetszik, önző - magyar motívuma is. Ez a halálos beteg, kiszolgáltatott nép egy már alig pulzáló verőérrel még oda van kötve az élethez, a szervezethez, amiben eddig élt, Európához, s a megmaradására, az esetleges felgyógyulására csak az egész szervezet felfrissülése, megújhodása esetén van halvány reménye. Ami tehát megelőzés, memento a többieknek, az ultima ratio a magyarságnak. (Folytatás a jövő héten) (Püski, 1986)