Magyar Fórum, 2013. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-23 / 21. szám

2 In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restell­tem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly Csurka István Az antiszemitizmus kérdéskörével a Lámpás tanfolyamok, előadások anyagaiként felvilá­gosítás és ismeretterjesztés céljából foglalko­zunk, és mellesleg igyekszünk elfeledett, fél­retett tudományos, történeti és szociológiai munkákat, szerzőket és sorsokat is bemutat­ni. Ilyenként mindjárt élre kívánkozik egy zsidó származású magyar szerző, dr. Fejér La­jos, aki már a hitleri korszakban írta meg Zsi­dóság című, nagylélegzetű művét, és aztán a mauthauseni koncentrációs táborban pusz­tult el, annak ellenére, hogy a magyar jobb­oldal képviselői, köztük a később kivégzett Kolozsváry Borcsa Mihály közbenjártak a kiszabadítása érdekében. Fejér Lajos az egyik utolsó képviselője annak az irányzatnak, ame­lyik még ok-okozati összefüggésekben tár­gyalja ezt a számára is súlyos kérdést, és mun­kájában majdnem kizárólag zsidó származású írók, történészek elemzéseire támaszkodik. Később ugyanígy jár el az orosz-zsidó viszony tárgyalója, Alexander Szolzsenyicin is. Manapság, és különösen azóta, amióta az antiszemitizmus mint olyan, úgyszólván a leg­fontosabb témája lett mindennapi és politikai életünknek, a társadalmi, politikai, gazdasági kérdések tárgyalásából a kauzalitás teljesen hiányzik. Oka már semminek sincs. Csak oko­zat van, tény, amit ha keserves is, el kell fo­gadni, évtizedek óta az „ez van” világában élünk. Csakhogy ez nem élet, hanem talajt nem érő függés a semmiben, tudatsorvadásos kiszolgáltatottság, amire csak azoknak van szükségük, akik az okság nélküli létezésünk­ből busás hasznot húznak. Az antiszemitizmusnak, a véres és eléggé el nem ítélhető pogromoknak, természetesen - és nemcsak Fejér szerint, hanem azok szerint is (mint például Heinrich Graetz, a zsidóság legnagyobbnak tartott történetírója), akik a kérdésről írnak - oka van. Először a kozákok kergették el az őket kiuzsorázó, kiszipolyozó zsidókat életterükből a XVI. században, és egyes források szerint több mint 200 ezer em­bert öltek meg a Hmelnyickij-féle felkelés­ben. A felelősség megállapításakor minden szerző megegyezik abban, hogy az adva lévő korszak és a hely urai, földbirtokosai, Ukraj­na és Fehéroroszország területén a lengyel fő­nemesek és nagybirtokosok is bűnösök, akik kényelmük érdekében kiadták az adóbesze­dést, a kocsmanyitási és pálinkafőzési enge­délyeket a zsidóknak, akik aztán élve ezekkel a lehetőségekkel, rettenetesen kiszipolyozták a föld egyszerű (prosztoj - paraszt) népét. Mű­ködésük nyomán, különösen rossz termések idején, éhínségek törtek ki, mert a gabona­uzsora keretében még a vetőmagot is elszed­ték a jobbágyoktól. Az éhező népben tehát gyilkos indulatok gyülemlettek össze, és ezek törtek ki kegyetlen formákban. Táplálta az indulatokat a népben a zsidók idegen vallása és zárt, elkülönült életformája. Az a zsidóság, amellyel szemben az éhséglázadás kitört, nem a világnak Krisztust adó és aztán őt keresztre feszítő, ószövetségi nép volt, hanem a tal­­mudizmusba fagyott, végtelenül kegyetlen, és csak a pénzszerzésnek élő, minden más embert, urat és parasztot, keresztényt és po­­gányt megvető, magát kiválasztottnak tartó és felsőbbrendűnek érző kahai zsidóság. A tal­­mudista kettősség, amely megtiltotta a zsidó becsapását, megkárosítását, de megengedte a goj bármilyen eszközzel való kifosztását, minthogy az a felsőbbrendűek szemében nem volt emberszámba vehető. A Talmud számos része nem más, mint agytorna a gojok kifosz­tásának módozataira és természetesen a zárt gettóéletforma fenntartására. Ugyanakkor hatalmas teljesítmény, egy szétszórtságba került nép megmaradásának és genetikai adottságainak évezredeken át va­ló megőrzése­­ és jelenleg világhatalmi pozí­cióba juttatása. Ellentmondást nem tűrő bel­ső parancsuralom, esetenként a saját néptö­megek tudatos feláldozása. Csak azért, hogy a kemény mag és a pénz megmaradjon a kabal vezetői - a ma bankárai? - kezében. Interna­cionalizmus és kozmopolitizmus kifelé, min­den nacionalizmus üldözése, ha az más nem­zetek nacionalizmusa, és faji összetartás befe­lé. Pontosan így írja le ezt a folyamatot Bartha Miklós, az elemző magyar szociográfiai iroda­lom gyöngyszemében, a Kazárföldönben a XIX. század végének kárpátaljai viszonyait, a ruszin nép kiszolgáltatottságát együttérzőn bemutatva. A könyvecskét 1945-ben azonnal indexre tették, és csak a Magyar Fórum adta ki először 1996-ban. Természetesen sok más művet is indexre tettek, és sok írót, művet, alkotást zárnak ki a nyilvánosságból, hallgatnak el mélyen és kö­vetkezetesen m­a is, és ennek következtében a ma élő nemzedékek, s különösen a plazákban ődöngő tömegek történelmi ismeretei módfe­lett fogyatékosak. Ők már nem is látják, hogy az okság kérdése ki van iktatva az agyukból. Mert okságnak nem szabad lenni, különben a nép belelátna a kártyákba. Nem arról van szó tehát, hogy a galíciai pogromokról vagy a be­áramlásról vagy egy rituális gyilkosságról azért nem szabad beszélni, mert az sérti a mai, felülre került zsidóság önérzetét, hanem azért nem, mert lassanként minden okságon alapu­ló világos elemzés tiltva van, éspedig az ura­lomgyakorlás érdekében. Nem a szégyenről van szó, hanem a pénzről, a hatalomról és adott esetben a privatizációról. Inkább ne­künk, magyaroknak is megadják a lehetősé­get, hogy válasszunk a múltunk méltóságo­­sabb és szegényesebb elemei között, hirdes­sük magunkat a legősibb mezopotámiai nép­nek, sumérnak, és vessük el a „halszagúnak” mondott finnugor nyelvrokonságot. Holott nyilvánvaló, hogy a magyarság történetében, hosszú századokon át tartó vándorlásában, kultúrája és nyelve megteremtésében mind­két ág jelen van, mert jelen kell lennie. De ha van valamely nép, testvérnép, amelyet nekünk csak a legnagyobb tisztelettel szabad említe­nünk, akkor az a finn nép, amely 1939-ben a Téli Háborúban szembeszállt az orosz med­vével, sikeresen megvédte tőle hazáját, és ma virágzik. Ezzel azonban csak a manipuláció körmön­­fontságára mutattam rá, és nem a sumér-ma­­gyar kérdésben, vagy Árpád-házi királyaink és a Szent Korona kérdésében akartam igazsá­got tenni. Mint ahogy ennek az írásnak és a többi hasonlónak sem az igazságosztás a célja, hanem csak szerény hozzájárulás a kérdések elfogulatlan és tisztázó megítéléséhez. Anti­szemitizmus? Beszélni róla anélkül, hogy a gyökereire rámutatnánk? Rávezetni egy tár­sadalmat egy lapra anélkül, hogy csáklyát ad­nánk a kezébe, és dereglyéket bocsátanánk rendelkezésére? Az okság minden mögül fel­törő kérdése nélkül, a történelmi nemzettu­dat és a befogadott népekhez való viszony kér­déseinek megvilágítása nélkül nem lehet élve maradni a globalizmus lápvilágában. Antiszemitizmusról mint a második világ­háború előtt és alatt felcsapó és Európán átsü­völtő, ok nélküli, egyes nemzetek - különösen a németek és a magyarok - bűneként felróha­tó jelenségről beszélni csak akkor lehet, és egyes csoportokat, személyeket, alkotókat ma ennek nevében kiszorítani a közéletből, a tu­dományból és az irodalomból csak akkor lehet, ha az okság törvényeit kivesszük a gondol­kodásból, és történelmi emlékezetünket kiköp­jük, mint egy íztelen rágógumit. (Folytatjuk) Dr. Fejér Lajos és a Zsidóság Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar Fórum 2013. május 23.

Next