Magyar Fórum, 2013. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

2013-09-12 / 37. szám

2 In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beis­merni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly Csurka István A forró ősz mellébeszéléssel kezdődött el az Országgyűlésben. A valóságtól elrugaszko­dott beszédek, válaszok és viszonválaszok sű­rűjében megbukott a köztársaság elnöke, mint a nemzet egységét kifejező személy. Sajnál­juk, de látjuk, hogy nem is történhetett más­képp. A nemzet egysége a tönkrevert, megalá­zott és öntudat nélkül élők tömegében képte­lenség. Odafent a hatalom és pénzbirtokosok is megosztottak, a nép pedig már a tűrésben sem egységes, mert a nélkülözés fokozatai éles különbségeket teremtenek és gyűlölségeket is. A nemzet egysége ekkora anyagi és lehető­ségbeli különbségek közepett üres jelszó csu­pán. Amikor az egyik embernek az életkilátá­sai csekélyek és tudatják is vele minden órá­ban, hogy mint lemaradó el fog patkolni, s jö­vője legfeljebb az elnyújtott boldogtalanság és a nélkülözés, a másiké pedig ugyanitt, ugyan­ebben a magyar élettérben a luxus és a másság egyéb gyönyörei, akkor a nemzet egységét a köztársaság elnöke csak akkor segítheti ki­vívni, ha az igazság pártjára áll. Sólyom nem állt az igazság pártjára, nem merte megmondani, hogy ezek a társadalmi különbségek, hatalmi monopóliumok, élete­sélyek, amelyek fennállnak - éspedig a sem­miről nem tehető keresztény, avagy hitbélileg közönyös magyar nép kárára -, igazságtala­nok. Sólyom elbújt a jogállam és az alkotmá­nyosság mögé, amelyekről az a képzete, hogy ő teremtette meg, vagy legalábbis nagy szere­pe volt a megteremtésében, és nem vette, és makacsul nem veszi észre, hogy az a jogállam és az az alkotmányosság, ha talán létezett is egy röpke pillanatig - csak az Antall-SZDSZ- paktumig -, ma már semmiképpen nem léte­zik. Sólyom eltekint attól, hogy az Ország­­gyűlés liberális, hazaáruló többsége, amely hazugsággal és csalással került hatalomra, ma a jogállam és az alkotmányosság felszámoló­ja. Az Országgyűlés nem sokkal a távozása után elfogadta a vagyontörvényt, amely ellen széles körű tiltakozás bontakozott ki a társa­dalomban. Az elfogadó képviselőket néhány elszánt Árpád-sávos nyilván csak jelképesen megköpködte, kijövet a Házból. Ez nem szép dolog tőlük, de mi ahhoz képest, hogy a vagyon­­törvény pedig létében fenyegeti a nemzetet, üreskezűvé teszi a magyar államot. Ha Só­lyom az volna, akinek eddig hihette magát, akkor röviden csak annyit mond a sok zavaros egyensúlyozgatás helyett: ezt ne fogadjátok el, balliberálisok, mert nem írom alá. Ezt a ki­jelentést azonban a jogállam és az alkotmá­nyosság képzetéhez való mániákus ragaszko­dás nem engedte kimondania. Az Országgyű­lésnek visszaküldött, de másodjára is több­séggel elfogadott törvényt, akármilyen is, eb­ben a mi vacak alkotmányos jogállamunkban neki alá kell írnia. Sólyom László azt a jogálla­mot és azt az alkotmányosságot választotta, amely szerint a rossz, nemzetellenes törvényt akkor is alá kell írnia, ha látja, hogy az. Er­kölcsi bukása abba a rendszerbe van belevés­ve, amelyet létrehozott és amelyet körömsza­­kadtig védelmez. A rossz rendszer szennyes hulláma átcsapott fölötte. Az ország urai rájöttek, hogy túllőttek a cé­lon: a népre rászakadó nyomor, a drágulás és a minden oldalú, a szellemi és anyagi gyomor­­korgás közegében nem lehet már az egyre za­varosabb Gyurcsány mögé bújniuk és nem le­het sokáig elpalástolniuk, hogy kiknek a ke­zére akarják átjátszani ezt a hazát. Az ország urai félnek, mégpedig nem is elsősorban a za­vargásoktól és a pogromoktól, hanem a teljes lelepleződéstől. Ha kiderül, hogy egyáltalán nem a harmincas évek nyilas eszméi és a há­ború alatti nácizmus fűti sok nemzeti érzésű és esetleg Árpád-sávos zászlót lobogtató em­ber gondolatait, indulatait, hanem a mai sé­relmek, a mai kizsákmányolás, a mai pökhen­­diség, a mai igazságtalanság, akkor baj van. Eörsi, akit kifütyültek Kolozsvárott a magyar egyetemisták, Horn Gábor, a magyarellenes gyűlölettől elhomályosult tekintetű állam­titkár és a többi, csak a nemzetköziség érdeké­ben ügyködő alak látja, hogy a holokauszt ki­fulladt, mint a bűnös népet kordában tartó vád, mert a nyomor, az élet roppant elnehezü­­lése szétfoszlat minden kondicionált szégyen­érzetet és bűntudatot. Ha volna tisztessége­sen megfizetett munka, szociális piacgazda­ság, akkor még talán elmerengenének az anyu­kák szoptatás közben, hogy milyen gonosz ember volt a szomszéd nagyapja annak ide­jén: képes volt pénzért bújtatni az üldözötte­ket. (Aztán még azt is elvették tőle, ami nem bújtatás közben ragadt hozzá.) Most már világos, hogy az egész kérdés be­állítása velejéig hamis. Még a lehetősége sem áll fenn annak, hogy a zsidóüldözések korsza­ka visszatérjen, mert a mai zászlólengetők és menetelők - amennyiben menetelve irtják a parlagfüvet - nemcsak hogy semmit nem tud­nak arról a korról, de nem is akarnak hasonlí­tani rá, még akkor sem, ha sokszor olyasmiket kiabálnak is. Ellenben tele vannak mai sére­lemmel. És amint azt Eörsi Mátyás kolozsvári kifütyülése és sok más hazai kifütyülés bizo­nyítja, már felismerték Eörsi urat és Horn Gá­bor urat és Lendvai Ildikó úrasszonyt, vala­mint Leisztinger Tamást, bármilyen mélyen elrejtőzik mint üldözött. Az Árpád-sávos zász­lóban nem a harmincas, negyvenes évek nyi­lasaihoz való hasonulás szándéka, hanem ez a bontakozó felismerés ölt testet. Ha tehát lesz forró ősz, az nem nyilaskodásból, hanem mai súlyos sérelmekből lesz. Ezért kell nyilasozni Eörsiéknek. S ezért fröcsögi magából kikelve a magyar Országgyűlésben Eörsi Mátyás, hogy Magyar Gárda bűzlik a Sándor Palota előtt. Mert már nem bír magával, ordít, mint a fá­ba szorult féreg. Követeli az egész magyar nemzet felsorakozását őmögötte. Őt min­denki védje meg, hogy ő tovább rabolhas­son, vagyontörvényezhessen, hogy gondta­lanul idegen kézre játszhassa a Földhitel és Jelzálog Bankot. Mi nem szeret­j­ük a Magyar Gárdát - ha még tart egyáltalán...,­­ mert komolytalan és egy lehetőség eljátszása, de azt azért megengedhe­tetlennek tartjuk, hogy egy hivatásos beszéd­terrorista a magyar Országgyűlésben azt mer­je mondani valamire, aminek szabályos jogo­sítványai vannak, hogy „bűzlik”. Mi bűzlik, Eörsi úr? Nem az önök előretolt nyírmadai cigánytelepe bűzlik? Nem a nagycsaládosok kiszolgáltatottsága kiált az égre? Csak az Ár­pád-sávos zászlók? Csak az, ami magyar? Csak az, ami keresztény? A magyarság mint háborúvesztes nemzet, mint letiport és megszállt ország lakossága, elfogadta volna a rossz rendszerváltást, az igazság nélküli jogállamot, a fenekette alkot­mányosságot és másfél évtizedig szinte zok­szó nélkül fizette meg a szabadsága árát, fölö­sen, de Eörsiék, Leisztingerék, Tom Lanto­sék, a tévé és a bankok urai nem hagyták. Nem tudtak önmérsékletet tanúsítani. Minden kel­lett. A szív, mint Shylocknak. Az egész ország, a föld, a víz, a hírnév, a Nobel-dí­j és a közmeg­becsülés érdem nélkül. Most pedig, ahogy kö­zeledik az összeomlás, ahogyan a kamatter­hek alatt összeomlik az egész rendszer, elkez­denek követelőzni, hogy mindenki sorakoz­zék fel mögöttük, mert mindenkinek köteles­sége megvédeni a pénzzel kitömött másságu­kat és megtartani őket a további szabadrablás­ban, amelyet ők most jogállamnak neveznek. Ez a forró ősz alapkérdése, akár forró lesz az ősz, akár nem. A rendszer, amelyet Sólyom László oly elszántan védelmezett, a végéhez ért. Eltemették a kamatos kamatok. A ma­gyarság java - maradék java - előtt pedig az a feladat áll, hogy új rendet teremtsen magá­nak, szabadot, tisztát, esélyegyenlőségest. Csak­­azértis magyart. A forró ősznek csak az el­­kergetésig van értelme, de tudnunk kell, hogy az elkergetés - az Eörsik elkergetése - is csak akkor értelmes, ha tudjuk, mit teszünk utána. Sólyom után Gyurcsány beszélt ugyanarról az emelvényről. Aki azonban nem mint egy sajátságos pszichiátriai jelenséget figyelte a hosszú birkózást a bolsevik tudatalatti fellö­­kődéseivel, hanem mint miniszterelnöki elő­adást, annak egy óra kiesett az életéből. Elhangzott 2007 szeptemberében Tele vannak sérelemmel Csurka István a Hercegprímás utcában 2013. szeptember 12. Magyar Férf­M

Next