Magyar Fórum, 2016. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

2016-01-14 / 2. szám

2 Csurka István AZ ELFOGADHATATLAN REALITÁS A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavaszai csak füstködte és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sok­szor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott realitásban csak tör­pék vannak és törpébbek. A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján, hatja el a jóléti társadalomnak ezt a kegyet­len díszletét. Ma már Nyugaton nem készül új életprog­ram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást aján­lani fiainak. Nem születik új társadalommin­ta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél. Ez ellen azt szokás ellenvetni, hogy ez azért van, mert a század vezéreszméi mérhetetlen pusztulást okoztak. Ez igaz. Csakhogy a visszá­ja még nincs felmérve, az, hogy mekkora pusz­títást okoz az eszme nélküli élet, az elfogadott realitás. Ez talán nem is azzal pusztít, hogy megöli az élőket, hanem azzal, hogy nem is engedi megszületni a megszületendőket. Meg azzal, hogy az egyes ember életteljesítménye­it leredukálja. A Kelet, benne most már a mi közép-euró­pai térségünk is, vagyis az ún. szocializmus a maga szörnyű sebeinek az eltakargatásával és nyaldosásával van elfoglalva. Nézzünk szem­be a tényekkel: a század nagy tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem kö­vetkezésére, a nemzedékek sorának adott élet­hivatást, reményt az üdvözülésre, mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társada­lom megalkotásának reménye szertefoszlott. Ez a tragédia milliók életét fullasztotta ér­telmetlenségbe. Itt ez a realitás. S hozzá még a nyomor és a kiszolgáltatottság realitása. A napról napra élés állatiassága. S minden égtáj és minden társadalmi for­máció közül talán itt, Közép-Európában lát­szik meg leginkább, hogy mivel jár az ember­re és a társadalomra nézve, ha beletörődik a realitásokba. Magyarország, amely szabadság­­harcai és forradalmai révén éppen arról volt híres, hogy időnként megkérdőjelezte a rea­litásokat, a szörnyű megleckéztetés, a magá­ra hagyatottság keserű tapasztalata után most élen jár a realitás elfogadásának üzletkötésé­ben. S lám, ezzel együtt listavezető a népes­ség­fogyásban, az öngyilkosságban, az alko­holizmusban és a vicctermelő kedvetlenség­ben. Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy mi­lyen pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli elő­nyökkel jár a realitás elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos deformálódásaival is. Az AIDS-vírusnak itt még alig van áldozata, annál több a realitás­vírusnak. Aligha tehetünk hát bölcsebbet és tisztes­ségesebbet annál, mint hogy egy kulturális konferencia kapcsán, amelyik a politikai rea­litások alapján a kulturális együttműködés le­hetőségeit kutatja, rámutatunk arra a veszély­re, ami a politikai realitások mindenható szük­ségszerűségekként való tudomásulvételéből származik. A realitás elfogadása maradjon meg egyszer s mindenkorra a politikai tárgyalóasztalokon. Mi pedig lépjünk át rajta. Mert a realitás elfogadása számunkra legrö­videbb út a végső elsivárosodáshoz. És ugyan­akkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, miszerint a végső katasztrófát csak a realitá­sok elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső ka­tasztrófa. Epiktetoszra, a sztoikus bölcselőre hivatko­zunk. Elődjét, példaképét, Diogenészt idézte, amikor leírta: „Egyetlen eszköz van a szabad­ság elérésére: ha készek vagyunk meghalni”. Igen, a realitás elfogadása a ridegebb kont­raszelekció, amelyik szép lassan megfosztja hőseitől, szentjeitől, mártírjaitól, apostolaitól és költőitől az emberiséget. A realitásban nincs Shakespeare, nincs Goethe, nincs Victor Hu­go, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor. Az elfogadott realitásban csak törpék van­nak és törpébbek. A Szellem nem lehet gályarab a realitás ka­lózhajóján. (1986) Csurka István a Hercegprímás utcában A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetek­re, földrészekre és a nemzedékek sorára telep­szik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takar­ja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem vé­gül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt ön­maga realitásából, és megpróbálta megalkot­ni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott rea­litásban csak törpék vannak és törpébbek. A Szellem nem lehet gályarab a realitás ka­lózhajóján. „Elfogadni a realitásokat” - jó évtizede áram­lik oda-vissza ez a politikai jelszó a telekom­munikáció szennyezett és itt-ott eldugaszolt csatornáiban. A mindennapi ember pedig, aki hallja ezt, és aki kénytelen együtt élni az úgy­nevezett realitásokkal, hiszen tetemes részü­ket ő maga hozta létre mint termelő erő vagy mint sztrájkoló hazafi, egyre gyámoltalanabb lesz ettől a rossz szagú áramlástól. A fülének éppen az a szokatlan, hogy most erre biztat­ják. Eleddig éppen fordítva volt. Minden va­lamire való fórumról azt a felszólítást hallot­ta, hogy ne fogadja el a realitást, hanem vál­toztassa meg a világot, teremtsen jobbat. Az következik ebből, hogy feltétlenül rossz­hiszeműnek kell tartanunk mindazokat a köz­pontokat, ahonnan ma a realitások elfogadá­sának szükségszerűségét hirdetik? Nem. An­nál is inkább nem, mert a realitások elfoga­dását a hirdető hatalmak magukra nézve is kötelezőnek tartják. S még azt a tényt is ne­héz elvitatni tőlük, hogy egy olyan bölcsessé­get ajánlanak, ami régi idők óta benne van a történelemben. Olyan ez, mint valami jóin­dulatú figyelmeztetés: ne tessék fejjel a falnak menni. Az emberiség mindig is együtt élt re­alitásaival. A polgári vagy a paraszti élet jó­zanságát mindig is jellemezte a lehetőségek pontos számbavétele, az „addig nyújtozz, amed­dig a takaró ér” filozófiájának elfogadása. Ez a mostani realitásjelző azonban más jel­legű. Ez egy lefegyverző jelszó. A kezdeménye­zőkészséget akarja elvenni az embertől, akire ráirányítják. Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait je­lenti. Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást je­lent. Olyan súlyos korlátozottságok halmazát, ami már végzetes lehet az emberi természet­re nézve. A realitás az, hogy az ember beteg? Európa nagyon beteg? Hát, igen. A mai ember realitása az, hogy elhízott szívével nem lehet alpinista, visszeres műlábával nem lehet futóbajnok, kábítósze­res agyával nem lehet fejszámoló művész. Ez a realitás. Tehetünk szép sétákat kies parkok­ban, örvendezhetünk atlétáink sikereinek a televízióban, és jegyet válthatunk a cirkusz­ba, ahol a fejszámoló művész produkálja ma­gát. De a teljes élettől, a cselekvéstől, a csú­csok meghódításától megfoszt bennünket az a realitás, amit elfogadtunk. A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemze­tekre, földrészekre és a nemzedékek sorára te­lepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtaka­ró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra ta­karja el a napot. Igen, barátaim, a realitások­nak nincs tavasza, csak füstködje és karma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitáso­kat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakod­va is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbál­ta megalkotni a maga ideális jövőjét. Mindabban, ami ma történik a világban, vagy talán legyünk szerényebbek, Európa életében, az a legszörnyűbb, hogy a történe­lemnek ez az eddig működő napenergiája ki­hunyni látszik. A realitás elfogadása­­ meg­merevedés. A világ belebénul az elfogadott realitásba. A Nyugat, ahogy innen látszik - valljuk be: irigylően sóvár szemmel -, a Pénz bűvöleté­ben élő, önkielégítő társadalommá vált, s mint­ha teljesen elherdálta volna azt az egykori ké­pességét, hogy a társadalomszervezés mintá­jává váljék. Az árubőség nem azonos az em­ber felszabadításával, és a liberális demokrá­cia sem sokkal több egy könnyed francia sza­lonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. Nekünk itt úgy tű­nik - meglehet tévedünk -, hogy a Nyugat erőit az önfenntartás gondjai kötik le, s amit még szét tud sugározni a világba, az egy di­vatcikk: a „fogyasztói ember”. Erkölcsileg tu­lajdonképpen csak egy szánalmas negatívum. S ha pedig - eliszonyodva - más irányba néz az ember, délnek, keletnek, akkor éhezést lát, nyomort és kiszolgáltatottságot. S hiába bi­zonyítja be a közgazdász, hogy a kettő kö­zött nincs okozati összefüggés, a keresztény lélek - Európa fundamentuma - nem fogad­ Magyar Fórum 2016. január 14.

Next