Magyar Fórum, 2016. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

2016-10-20 / 42. szám

. Az én legnagyobb bűnöm az volt, s ezért mi­nősültem hangadónak, mert 1956 őszén a fő­iskola gyűlésén Simon Zsuzsa és Bedőné le­váltását követeltem alkalmatlanság címén. Tö­röljék el a marxizmus, a párttörténet és a fe­lesleges politikai tárgyak oktatását és helyet­te tanítsanak szakmát, a színész és rendező ta­nárok tartsák meg az órákat. (3/1. sz. dek.) Ezt a gyűlést, amelyet megkésve, szeptem­ber 27-én az összes főiskola és egyetem közül, azt hiszem, utolsóként tartottunk meg, kicsit szégyenkezve, hogy a Színművészeti lemarad a szegedi egyetem, a Műegyetem és a bölcsé­szet mögött, lázas, lelkes előkészítő tanácsko­zások, összeesküvések sora előzte meg. Esténként hol itt, hol ott, azaz vagy a Vas utcai épület valamelyik termében, vagy a di­ákszállóban, vagy egyszerűen egy kocsmában­­ rendszerint a szomszédos „Bástya” étterem­ben jöttünk össze. Szerepet osztottunk. Ki mi­ről fog beszélni. Az iránt, hogy az intézmény minden diákja és tanára jelen lesz, kétségünk sem volt. Szeptemberben és október elején már for­radalmi volt a hangulat Budapesten. Az egye­temi és főiskolai diákságnak a jobbik része, a pártmunkától amennyire lehetett abban az időben érintetlen, felső rétege állt a megmoz­dulások élére. Azok a diákok, akik az előme­netelt pártmunkával, spicliskedéssel, a szóla­mok hangoztatásával pótolták, félrehúzódtak. A szervezők persze ki is közösítették őket. A forradalom előszele volt az is, csak persze mi még ezt nem tudtuk, hogy egyre többet és egy­re nyíltabban beszéltünk arról, hogy ki kicso­da a főiskolán, közöttünk. Hogy ki a tehetség­telen, akit csak a pártmunka tart benn, ki a spicli és a kegyelt. Kezdett kiderülni, hogy kik a kedvezményezettek és az alkalmatlanok. Azt hiszem, minden forradalom így kezdő­dik, még a „csendes” is. Ezért hazug az az el­mélet, amely szerint nem kell igazságtétel és elegendő a szervezeti kereteket megváltoztat­ni, az állami vállalatból részvénytársaságot csinálni és meghagyni élén a régi vezetőket, mert a nép csak személyes értékeléseken ke­resztül tudja érzékelni a változást, és minden forradalom a jellemtelenség és az értéktelen­ség elleni lázadással kezdődik. Mi is estén­ként szidtuk a sztálinistákat, a tehetségtele­neket, tanárokat és diákokat egyaránt, és a sa­ját különbségünk, tudásunk, tehetségünk volt fellépésünk fedezete. Hivatalosan és a nyílt színen természetesen a sztálinizmus felszá­molásáról és a személyi kultusz visszásságai­nak megszüntetéséről beszéltünk, de legbelül tudtuk, beismertük magunk előtt, hogy ez szembefordulás a rosszak, tehetségtelenek, élősködők rendszerével. Ezért a tíz percért internáltak. Mit mond­tam? A bennem bujkáló drámai érzéktől ve­zérelve, de teljesen ösztönösen a teremben meglévő emberi alaphelyzetre, azaz a kint ülő hatalom, és a széksorokat és az oldalakat meg­töltő álló társaság ellentétére, a félelem és az akarás ellentétére építettem fel beszédemet. Valószínűleg valaki vezetett felülről. Azt hi­szem, életem legihletettebb pillanata volt ez. Ezt már akkor is éreztem, a sorsomra ható ké­sőbbi következményekkel együtt, később pe­dig, amikor a börtönben merengve sokadjára is össze-összeraktam magam, életem, mindig oda érkeztem, hogy én ebben a pillanatban lettem az, aki ma is vagyok, a magányos küz­dő, a kiálló, az Ady képével: „muszáj Herku­les”, természetesen a Herkulesből nem a fél­istenséget, hanem a „muszáj­t” örökölve. Azzal kezdtem, hogy ma még itt a főisko­lán, sajnos a félelem az úr, és alig mernek be­szélni az emberek, a hallgatók, ma még csak tapsolni mernek, közösen. Ezért ne csak azt vegyék figyelembe, hogy mit mondok itt el én egyedül, hanem azt is, hogy hogyan fognak tapsolni beszédem után a jelenlévők. Ez lesz a szavazás, nem az, amit az előttem szólók nem mondtak el és nem is az, amit én elmondok, hanem a taps. Ha pedig nem lesz taps, akkor nekem kell levonnom a konzekvenciát. De ha lesz, akkor a sztálinista vezetőknek. És ezután mondtam el, hogy Bedőné és Simon Zsuzsa sztálinisták és alkalmatlanok, nem művészek, márpedig művészetre tanítani csak művész tud, és hogy feleslegesen sok sztálinizmussal tömik a hallgatók fejét, a szakmát meg nem oktatják, mert minden tanárnak hét másik ál­lása is van és akad olyan tanár is, akinek osz­tálya van, de már egy fél éve nem is látták. (Ez Major volt, persze.) Ez felelőtlenség. A latin dráma felszólításával, Plautus szavával fejez­tem be: „plaudite!” (Lat., a. m.: tapsoljatok!) Percekig zúgott a taps, a hallgatók felálltak, ütemesen tapsoltak, mintha Rákosit éltették volna. Simon Zsuzsa és társulata ott olvadt el a pódiumon. Könnyeivel küszködve felállt, rebegett valamit, hogy ezt majd folytatni kell és berekesztette a gyűlést azzal, hogy neki is, a főigazgatónak és Bedő, valamint Berg elv­társnőnek is apró gyermekeik vannak otthon, akiket el kell látniuk. Ilyen szánalmasan, ilyen nyárspolgári pelenkaszaggal dőlt meg a cio­nista sztálinizmus - egy időre - a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. (Simon Zsuzsa gyer­meke Mányai Zsuzsa színésznő lett, a Nem­zetiben játszott, korán elhunyt.) Örök ellenségeket szereztem ekkor. Akiket akkor megtámadtam, említést sem téve szár­mazásukról, amely valóban mellékes volt szá­momra, noha számot vetettem vele már 22 évesen, kivétel nélkül mind zsidók voltak. És kommunisták, a véresszájúságig. Gonoszok voltak. Október 23-án délután ragyogó idő volt, de egy kicsit szeles. Hajnalra viszont, mire a szé­kesfehérvári szovjet tankok felértek a Moszk­va térre, didergősre váltott az ősz. Mire oda­értünk Balázzsal, már csak egy lezajlott csata nyomait és a bevonuló utóvédeket láttuk. Va­lahol azonban még felkelőknek is rejtőzniök kellett. Ezért úgy tértünk haza a diákszálló­ba, hátunk mögött a most már állandósult fegyverropogással, a fáradtságot nem érezve, hogy ez már más. Nem az, ami elindult, ami­be belebeszéltünk mi magunk is, hanem va­lami sorsszerű, félelmetes és hatalmas. Meg lettünk szólítva. És nem lett vége! Mert ettől tegnap még féltünk. Ez öröm, remény és kö­telesség volt egyszerre. Ott voltunk a Rádió­nál, „Józsi” ledöntéséről csak értesültünk és az eredményét láttuk, és most hogyan tovább? Most is ilyenféle volt a kérdés a zárkában, mert még mindig nem tudtuk elhinni, hogy minden elveszett. Egy-egy ember számára csak évek, évtizedek után derült ki, hogy hiábava­­lóak voltak a börtönbeli szenvedések is. A smasszerok kasszírozták be a szenvedések és kutyakénti elföldelések ellenértékét, értve a smasszerokon azt a csőcseléket, amely az ávó­­ból, a szétesett pártból, az én főiskolai felje­lentőimből és elhurcoltatóimból, aláírataim­­ból és a pozícióikat újra elfoglaló káderekből állt. Az igazi elit - hitte magáról százezernyi fiatal magyar - a börtönben sínylődött 1957- ben, és a csőcselék - Szerov tábornok ukázai szerint - kormányozta az országot. Ezt senki nem mondta ki évtizedeken át, mert ezt el sem lehet gondolni. Halál járt érte. Aztán az idő, a feledés ráborult az elhallga­tott forradalomra. Az új korszak új eszközö­ket, újfajta tudást, új kapcsolatokat igényelt, és az ötvenhatos nemzedék s vele a félrehúzó­dó, az erkölcsi tartást megőrző része a magyar­ságnak szépen, lassan visszaszorult, és-elma­­radozott, kiesett az időből, helyét elfoglalták az élősködők, a félműveltek, a kisszerűek, a középszerűek, és a nemzetnek megint nem lett szerves vezetőrétege, elitje és jó, népben gyökerező középosztálya, mint amilyen a meg­maradáshoz kellett volna. Ez ötvenhat elhall­gatásának nemzeti tragédiája. De hát ez is ismétlődés. Ugyanez játszódott le a 19. században, akkor is a levert szabad­ságharc után. A Bach-korszak 1853-ig tartó sötét csendjében nyomult be az idegenség, a cseh és morva hivatalnokréteg, és kezdte meg helyosztását a német és zsidó polgárság, mi­közben a törzsökös magyar középnemesség és annak legértékesebb része a reformértelmiség és a szabadságharc életben vagy szabadon ha­gyott és börtönviselt tisztikara emigrált, vissza­húzódott a birtokára, és ott tengette az életét. Amíg aztán a birtok is el nem úszott. Az élet­forma fenntartására adott kölcsönt, jelzálogot a bank, de a termelés nem volt nyereséges és nem fedezte az életforma költségeit. És még mondja valaki, hogy a magyar történelemben nincs kegyetlen ismétlődés. Ugyanez játszó­dott le a Kádár-korszakban is, csak a közne­mes már nem volt nemesember, és a bankot Világbanknak hívták, mígnem Tisza Kálmán a Rothschildok kívánságára mentette fel a ti­­szaeszlári faktorokat. S közben az idő haladt, az eladósodó min­dig eladósodottabbá lett, a hitelező pedig egy­re több kérdésben utasított, rendelkezett. Mindez természetesen csak később, a kiegye­zés után, a Tiszák korában öltött történelem­formáló méretet, a huszadik században pedig a rendszerváltás után. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a 20. századra zsákutcásra for­dult magyar sors ennek a kiszorulásnak és ide­gen helyfoglalásnak az ismétlődését mutatja fel. A magyarnak saját hazájában a másodren­­dűsége, a kisebbségbeni élete először ezzel a negyvennyolc utáni félreszorulással kezdő­dik, és az 1956 utáni kiszorulással és helyosz­tással válik teljessé. S ha a forradalom rész­ben negyvennyolc újrateremtődése volt, ak­kor a megtorlás és a nemzet jobbik részének részben önkéntes félrevonulása ennek a köz­nemesi tragédiának a megismétlődése. Mi valamit megsejtettünk ebből ott bent, a börtönben. A legtöbb zárka egy-egy kis sze­minárium volt. Nem azért, mert mindenki­nek két diplomája maradt a leadott értékei kö­zött a karórájával és a bicsakjával együtt az őr­zőben, hanem azért, mert mindenkitől lehe­tett valamit tanulni, és mindenkinek olyan története volt, ami azt bizonyította, hogy azért hozták be, mert valahogyan, valamiben ki­emelkedett. Pedig az emberek nem dicseked­tek. Az egyik csak meg akarta menteni egy község gyűlölt kommunistáinak, párttitkár­jainak és padláslesöprőinek az életét a felger­jedt tömeg haragjától, lecsitította a népet, és ő lett a közösség vezetője. A másik megszer­vezte az ellátást és az élelemszállítást a pesti srácoknak, a harmadik harcolt, és fegyverte­lenül is megfutamította a ruszkikat, kézzel foj­totta meg az egyiket, és nem ismerte a félel­met, a negyediket csak kiengedték a börtön­ből, Recskről vagy máshonnan, és még össze sem tudta szedni magát egészségileg, máris behozták. Sorsok, életegyetemek, tudás, bá­torság és józanság. És szenvedés és közösség­vállalás a szenvedőkkel. A magyar értelmiség felelőssége ’56 elhall­gatásában olyan mérvű, mint amilyen a köz­nemességé volt a Bach-korszak után, amikor félrevonulva átengedte a kapitalista fejlődést idegen elemeknek. Most is hasonló történt az emlékezés, a kultúra és a nyilvánosság áten­gedésével. Az a hatvanhat éves író, aki ma, kétezerben megkísérli újraéleszteni elmondással a törté­netet, azonban már azt is tudja, amit a huszon­három éves személy, aki ugyanő volt, akivel ezek a dolgok megestek, még nem tudott, hogy ez az újraélesztés istenkísértés. És az utolsó kísérlet. Mert ha nem sikerül, ha most nem éled fel megtett tetteink, gondolataink, érzé­seink és fegyverforgatásaink eleven igazsága, ha nem méltón és a maga igazsága, szépsége, véressége és esetlegességei teljességében vá­lik közös mesévé, kinccsé, akkor elveszünk. Az elregélt közös múlt, az életre regölés mű­velete nélkül nemzet nem is létezhet. Ilsisrh/7 Tstiinti ÖRÖK ELLENSÉGEKET SZEREZTEM EKKOR Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar FortrM 2016. október 20.

Next