Magyar Fórum, 2016. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

2016-12-22 / 51-52. szám

2016. december 22. Kosaras Péter Ákos Nagy háború nagy csatái „Katonai szakértők nagy része a modern háború viszonyai között, a harcban álló nagy tömegek, a fegyverek tökéletessége, a hatalmas földerődítések és a sok száz kilométerre terjedő harcvonalak korában szinte lehetetlennek mondta az áttörések sikeres végrehajtását, il­letőleg azt, hogy az újkori háborúban az áttörést eredményessé lehessen tenni, mert a mai hosszú, összefüggő frontok egy szakaszán vég­rehajtott áttörés után előnyomuló sereg az ellenség oldaltámadásának van kitéve s így az áttörés kiaknázása lehetetlenné válik. Az ese­mények bebizonyították, hogy az áttörés nemcsak lehetséges, hanem döntő eredménnyel is járhat. A nyugat-galíciai tavaszi hadjárat, ha nem is vezetett ez ellenség megsemmisítéséhez, feltartóztathatatlan visszavonulásra kényszerítette, melynek következtében emberben, anyagban, területben rengeteg veszteséget szenvedett s hosszú időre képtelenné vált minden támadásra. Éppen ezért a legfényesebb ha­diesemények közé fog tartozni mindenkor az a siker, melynél eredményesebb áttörési csatát a hadtörténelem nem ismer. ” Osztrák-magyar tudósítás a gorlicei áttörésről - 1915. május Magyar Fórum 17 Monarchiánk sikerei az 1915. évi hadjáratban a keleti fronton - IV. rész - A velünk szemben álló nyugati ha­talmakon, Franciaországon és Ang­lián, 1915 tavaszára bizonyos fokú csalódás és nyugtalanság lett úrrá. Ennek oka elsődlegesen az volt - azon túlmenően természetesen, hogy nem sikerült a saját javukra eldön­teni a küzdelmet hogy felismer­ték, sem az élőerőben, sem az anya­gi javakban meglévő forrásaikat, nem tudják a kellő felkészülés hiánya mi­att harcba vetni. Egyértelművé vált, hogy a háború sokáig fog tartani, és hogy további, igen nagy erőfeszíté­sekre lesz szüksége a küzdőknek. A tulajdonképpeni hatalmat ekkoron érthetően a katonák tartották a ke­zükben, Franciaországban Joffre marsall, míg Angliában Kitchener tábornagy. Ugyanakkor az egyre erő­sebb elégedetlenség miatt, a francia politikusok már komoly bírálatok­kal illették Joffre tevékenységét, ami­nek okaként az arcvonal mozdulat­lanságát és a megfelelő tartalékok előkészítésének a hiányát hozták fel. A katonák közül sem volt minden­ki elégedett a francia főparancsnok­kal, aki saját magasabb parancsno­kait tette általában minden hibáért felelőssé. Ugyancsak Joffre szemére vetették, hogy eltűri és támogatja a politikai pártfogók által támogatott személyek magas katonai pozícióba történő kinevezését, még személyi alkalmatlanság esetén is. Maga Joffre természetesen hitt a saját győzelmük­ben, és azt gondolta, elég, ha Párizs előtt harcol, de amint kifejtette, a fő­város eleste után sem tenné le a fegy­vert. 1915 márciusában azon a véle­ményen volt, hogy katonái pillanat­nyilag nem tudnak már többet ten­ni, nem képesek áttörni a német vo­nalakat és az is elegendő elvárás ve­lük szemben, ha tartják állásaikat. Angliában ugyanekkor egy meg­lehetősen találó közmondás jelent meg, amely szerint az újonnan a frontra küldendők már nem fogják meglátni a Brit Expedíciós Haderőt, lévén az, mire az újak átérnek Fran­ciaországba, már nem fog létezni... Joseph Gallieni francia tábornok, aki maga is tagja volt az 1915 tava­szán Londonba látogató delegáció­nak, 1932-ben Párizsban megjelent emlékirataiban úgy ír, hogy van an­gol haderő, az egész nemzet részt vesz a szervező munkában, a legénység er­kölcsileg és testileg nagyszerű, de hiá­nyoznak a keretek, a puskák és a l­­öve­­gek. Az angol French tábornagy, a brit haderők parancsnoka ugyana­zon a véleményen volt, mint fran­cia kollégája Joffre marsall. Mind­ketten a nyugati hadszíntér esemé­nyeitől várták a döntés megszületé­sét, így a saját politikusaikkal és or­szágaik haditanácsaival szemben is azt az álláspontot képviselték, mi­szerint minden más célt szolgáló erő­elvonás felesleges. Joffre és French egyvalamiben azonban teljesen el­térő álláspontot képviselt. Joffre ér­telemszerűen többet várt volna a Brit Expedíciós Haderőtől, mint amit az a háború eddig eltelt ideje során tel­jesített. French azonban továbbra is kímélni akarta a sajátjait, így állan­dóan „túlzottnak” nevezte a francia követeléseket. Ebben bírta az angol politikusok támogatását is, akik szin­tén örömmel vették volna, ha a fran­ciák kaparják ki a tűzből a gesztenyét... Amikor már elkerül­hetetlen volt, hogy itt-ott azért ma­guk az angolok is harcoljanak, ak­kor pedig tábornokaik gondoskod­tak arról, hogy a katonák tudják, mi­ért is kell verekedniük. Haig tábor­noknak a Neuve Chapelle környéki 1915 márciusának elején megindí­tott támadást elrendelő napiparan­csa ekképpen hangzott: Az ellensé­get rendkívül kedvező feltételek mellett legközelebb meg fogjuk támadni. Ed­dig e háború folyamán a brit hadsereg a maga vitézségével és elszántságával több győzelmet aratott olyan ellenségen, amely számbelileg és fölfegyverzés te­kintetében sokkal erősebb volt. Most az erősítések, amelyeket kaptunk, felsőbb­ségbe helyeznek bennünket a velünk szemben álló ellenség ellenében. Most ágyúink jobbak, mint az ellenségéi és pedig nemcsak számban, hanem azért is, mert a leghatásosabb ágyúkkal ren­delkezünk, melyek valaha működtek. Aviatikusaink a németeket elkergették a levegőből, francia és orosz szövetsé­geseink észrevehetően előrehaladtak és az ellenségnek hatalmas veszteséget okoztak. A németeket belső zavar és a hadviseléshez szükséges eszközök hiá­nya gyöngíti. Nem kell tehát attól tar­tanunk, hogy itt még nagyobb erősíté­seket kaphatnak. Velünk szemben egyet­len német hadtest áll, olyan széles fron­ton, amilyent a mi egész 1. hadseregünk elfoglal. Mi most körülbelül 48 zászló­aljjal fogjuk megtámadni ennek a front­nak olyan szakaszát, melyet csak mint­egy három német zászlóalj védelmez. A harc első napján a németek előrelátha­tóan legfeljebb még négy további zász­lóaljat hozhatnak oda erősítésül. A gyor­saság tehát a fő, hogy az ellenséget meg­előzzük és sikert arassunk súlyos vesz­teség nélkül. Soha ebben a háborúban nem volt kedvezőbb pillanat számunkra. Bizonyos vagyok a sikerben. Ennek nagysága támadásunk gyorsaságától és elszántságától függ. Ha Franciaország­ban harcolunk is, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a Brit Birodalom fenn­maradásáért, otthonunk védelméért és a német hadseregek tervszerű barbársá­ga ellen harcolunk. Mindannyian hoz­zá kell, hogy járuljunk a sikerhez, és mint férfiaknak kell küzdenünk Old England becsületéért! Talán nem vé­letlen, hogy amikor ez a parancs a németek kezébe került, ők megje­gyezték meglehetős iróniával, hogy „jelentős dokumentuma lesz a had­történelemnek”. Ugyanis azt mutat­ja, hogy milyen eszközökhöz kell nyúlnia az angol tiszteknek, hogy az alájuk tartozó csapatokba bátor­ságot és elszántságot öntsenek. Ugyan­akkor arra is rámutat - mondták -, hogy milyen nagy tekintélye lehet a német csapatoknak az ellenségnél, ha ez csakis olyan hatalmas túlerő­nél, mint 48 zászlóalj 3 ellen, mer sikert remélni! Egyébiránt az ango­lok jelzett támadása 10-én meg is történt. Az angoloknak sikerült Neuve Chapelle két oldalán mintegy két és fél kilométernyi szélességben a leg­első német állásokba behatolni. A harctér többi pontján azonban az angolokat súlyos veszteségekkel visszaverték. Az angol politikusok közül töb­ben ekkor már túlságosan is hossza­dalmasnak tartották az eddig eltelt időt, amit a nyugaton kivívandó dön­tésre várva töltöttek el. Ezért előtér­be kerültek olyan elgondolások, me­lyek a politikai célokat követve vár­tak katonai erőgyarapodást. Nem vé­letlen tehát, hogy tovább erőltették a nyomást Oroszországon, hogy az fokozza a Kárpátokban tanúsított erőkifejtéseit. Több olyan terv is napvilágot látott, amelyben az an­tant csapatainak a Balkán-félszige­ten végrehajtandó partraszállásáról értekeztek, de ezek közül végül csak a Dardanellák elleni támadás való­sult meg. Igaz, hogy Franciaország ez utóbbiért sem lelkesedett igazán. Attól tartottak, hogy a törökök elle­ni támadás ürügyén az angolok to­vább csökkentik a nyugati hadszín­téren tett egyébként is lagymatag erőfeszítéseiket, ugyanakkor a Dar­danelláknál esetlegesen kivívott si­kert pedig a britek valamiképpen majd kisajátítják maguknak. De vé­gül az angolok mégiscsak rájuk eről­tették az akaratukat. Az osztrák­magyar lapok magának az akciónak az első napjáról az alábbiakat írták: Április huszonötödikén hajnaltájt a köd­ben tizenegy ellenséges páncélos hajó és körülbelül 25 cirkáló, 30 torpedónaszád és több mint 80 szállítóhajó tűnt föl, amelyek különböző csoportokra oszol­va a Sarosi-öböl és a Besika-öböl köz­ti területet elfoglalták. Az ellenség, tü­zelést kezdett Gallipoli, továbbá Kum- Kale és Besika partvidéke ellen és hat ponton kísérelte meg a csapatok partra szállítását. Egyidejűleg 20 hadihajója a tengerszoros bejáratánál foglalt állást s azok a partok, amelyeken a partra­szállást megkísérelték, a szövetséges flot­ta védelme alatt állottak. A törökök ré­széről csak az előőrsök és a megfigyelő­osztagok voltak a partokon, akik beér­ték azzal, hogy estig az ellenséget fog­lalkoztassák, míg főerőik ezen a napon még semmiféle komoly akciót nem kezd­tek a partoknál. Az előőrsök tevékeny­sége egyébként nem volt haszontalan, mert több ellenséges uszályhajót sike­rült elsüllyeszteniük, sőt Teke-Burnu mellett teljesen megsemmisítették a szö­vetségeseknek egy nagyobb csapatát. Kum-Kaléban magában egy francia zászlóaljnak a partraszállási akció köz­ben száz sebesültje volt, s egész sereg go­lyószórót a tengerbe süllyesztettek, még mielőtt a szárazföldre hozták volna őket. Ezt azok a foglyok jelentették, akiket az ütközet-epizódok során ejtettek. Köz­ben sikerült a törököknek több ellensé­ges torpedózúzó naszádot az előőrsi csa­tározások folyamán elsüllyeszteni. Az ellenség, amelynek Ari-Bumu partjain sikerült partra szállania, megkísérelte ott az előrejutást, de a törökök által el­lenük intézett támadás hátrálásra kény­szerítette őket és súlyos veszteségeket okozott nekik. Estig az ellenség akció­ja arra szorítkozott, hogy Ari-Burnu­­ban, Sighinderében, Morto partvidékén és Kum-Kaléban partra szálljon, anél­kül hogy megkísérelte volna a partra­szállási helytől előbbre jutni. Az ápri­lis huszonhatodikára virradó éjszakán az ellenség megerősített csapataival meg­kezdte az előrenyomulást, de ez a négy ízben megismételt vállalkozás mind­annyiszor teljes kudarccal végződött. Amellett, hogy óriási veszteségei voltak, a török csapatok teljesen vissza is ver­ték az ellenséget. Folytatása következik Lord Kitchener Brit újoncok kiképzése Antant csapatok rohama Gallipolinál

Next