Magyar Fórum, 2017. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

2017-06-01 / 22. szám

18 Köszöntöm a málenkij robotra em­lékező és a Kecskési Tollas Tibor emlékművét avató ünnepi gyüleke­zetét, a kezdeményezőket, mindazo­kat, akik megvalósították ezt a mai napot. Köszöntöm tisztelettel és szere­tettel Tollas Tibor özvegyét, Mária asszonyt, Tibor gyermekei közül Csillát, Tamást és a távol maradt Krisztinát. Tollas Tibor versekben megénekelt Varázsköréből lélekben itt van közöttünk életének korona­tanúja, a hűséges barát: Juhász Lász­ló, a történész. Tollas Tibor a 20. század szabad­ságharcos lírai költője, katonája, po­litikusa, lapszerkesztője, és a magyar nemzeti ellenállás rendíthetetlen szervezője volt. Az élet sorozatban mérte rá a megpróbáltatásokat, de ő mindvégig állta a csapásokat és tal­pon maradt. Átélte a háború ször­nyűségeit, megtapasztalta mind a nácizmus, mind pedig a bolseviz­­mus, a barna és a vörös rémuralom embertelen iszonyatát. Tollas Tibor élete arra is példázat, hogy tisztes­séges ember tudott maradni az em­bertelen világban is. Sok százezer­nyi társával együtt hamis vádak mi­att Rákosi börtönébe került, majd részt vett 1956 csodálatos forradal­mában, és ezt követően 1956 szelle­miségének egyik leghitelesebb uta­zó nagykövete lett szerte a világban. Kecskési Tollas Tibor 1920 de­cemberében született a Borsod me­gyei Nagybarcán. Családi örökség­ként kapta a hazaszeretetet. Apai fel­menőinek családjában volt, aki hon­védezredesként harcolt az 1848. évi forradalom és szabadságharc idején. Édesanyja Geleji Katona István re­formátus püspöknek, Bethlen Gá­bor fejedelem udvari papjának, zsol­tárfordítónak és nyelvtudósnak a le­származottja volt. Édesanyját már korán, tízéves korában elveszítette. A négygyermekes apa nehéz anyagi helyzete miatt Tibor fiát a tiszti csa­ládok számára ingyenes katonaisko­lában taníttatta, először a kőszegi kadétiskolában, majd a soproni had­apródiskolában. A Ludovika Aka­démia elvégzése után 1941-ben avat­ták hadnaggyá, majd csendőrtiszt lett. 1945 márciusában kilátástalan­nak látta csapatának helyzetét, és Kőszeg mellett letette a fegyvert. A szovjet parancsnokság szabad elvo­nulást biztosított százada számára. A front átvonulása után a nagyon szigorú mérce szerint ítélő rendkí­vüli igazolóbizottság alkalmasnak találta arra - rajta kívül még tizen­egy magasabb rangú csendőrtisztet -, hogy a magyar kormány honvéd­ségében szolgáljon. A rendkívüli iga­zolóbizottság elé azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes be­állítottságukat. Kecskési Tibor ezt beregi, muraközi, és Veszprém me­gyei tanúkkal és esetekkel igazolni tudta. Négy ujját ez utóbbi helyen egy olyan robbanásban veszítette el, amelyik egy nyilas csoporton tör­tént rajtaütés másnapján követke­zett be, gyanús és tisztázatlan körül­mények között. Értesülve a szovjet megszállás rémtetteiről, mint kato­na jött el tájékozódni az érintett Ti­sza menti falvakba. Magyarország eme szeglete, ahol Milota is fekszik, 1945-ben baljós fordulópontot hozott Kecskési Tol­las Tibor életébe, de az ő jelenléte egyben reményt is jelentett Milota számára. 1944 decemberében a szov­jet hadvezetés úgy döntött, hogy a Tiszahát, a 23 Tisza menti magyar falu területével növelni kell a Szov­jetunió területét. Közöttük Tisza­­becs, Uszka és Milota területe a szov­jet hatalom hídfőállása lett volna. A helyi lakosság ellenállását tömeges deportálásokkal kívánták megtörni: ebből a három faluból mintegy két­ezer férfit hurcoltak el, akiknek csak egy kis része - mintegy egytizede - élte túl a fogságot, a málenkij robo­tot. Tollas Tibor rendkívül nagy sze­repet játszott abban, hogy ezt a há­rom falut nem csatolták el Magyar­­országtól, és a szovjet hadvezetés kényszerűen lemondott a többi ti­szaháti településről is. Demszky Gá­bor a ’80-as évek második felében a Beszélő című szamizdat folyóiratban készített riportot Tollas Tiborral, és dokumentumokkal igazolta Tollas Tibor bátor helytállását. Az ünnepségünkön is jelen lévő Demszky Gábortól ez év március vé­gén levelet kaptam, ebből idézek most. „Tisztelt Lezsák Sándor! Az ukrán határszélen élő barátaimtól tudom, hogy hamarosan meg fogunk emlékezni Tollas Tiborról. Jó hír ez nekem, mert Tibort jól ismertem, és még egy hosszabb interjút is ké­szítettem vele. Fontosnak tartom a politikai rehabilitációját, mert Tol­las érdemei a „málenkij robot” fel­tárásában és az 1944 decemberében kezdődő elcsatolási kísérlet megaka­dályozásában elvitathatatlanok, és egy kirakatperben való meghurco­­lása, majd elítélése a korszak egyik durva jogsértése.” Demszky Gábornak most is meg­köszönöm, hogy nemcsak a ’80-as évek második felében, de ma is ha­tározottan kiáll Tollas Tibor törté­nelmi bátorsága és igazsága mellett. Bár Demszky Gábor és köztem a po­litikai ellentét kibékíthetetlen, 1988 után útjaink elváltak, de a múltunk­ból bennünket kizárni nem lehet, és ma is köszönöm a Beszélőben meg­jelent Tollas Tiborral készített in­terjút, és azt, hogy véleménye Tol­las Tiborról évtizedek után sem vál­tozott. Demszky Gábor is közli Nagy Fe­renc emigrációba menekült, volt ma­gyar miniszterelnöknek egy 1966. évi nyilatkozatát: „Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési Tollas Ti­bort 1945 és 1946 esztendőkből is­merem, aki akkor mint a demokra­tikus honvédség főhadnagya külön­leges megbízást kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Be­­reg megyei orosz csapatok által meg­szállt, és közigazgatásilag is kisajá­tított községek elhurcoltjai érdeké­ben felderítést végezzen. Kecskési Tollas Tibor ezt a feladatát a legne­hezebb körülmények között mind­végig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, amikor a ka­tonapolitikai osztály és az államvé­delmi szervek erre fölfigyeltek. Je­lentései nagyban hozzájárultak ah­hoz, hogy az akkori Szövetséges El­lenőrző Bizottság közreműködésé­vel sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az anyaország­hoz. Tudomásom szerint a későbbi­ekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az ÁVO megindított, s mely később börtön­be juttatta.” A miniszterelnök nyilatkozata mel­lett volt katonatársai visszaemléke­zései szerint is egyértelműen azért ítélték el koholt vádak alapján Kecs­kési Tibort tíz évre, hogy megtorol­ják a szövetséges négyhatalmi Ellen­őrző Bizottság amerikai tagjaihoz eljuttatott jelentéseit, amelyek alap­ján a Szovjetunió kénytelen volt meg­szüntetni a szovjet közigazgatást a Magyarországtól elcsatolásra előké­szített területen, így Milotán is. Kecs­kési Tibort azzal vádolták, hogy részt vett a beregszászi zsidó családok ki­fosztásában, és kegyetlenül is bánt velük. A hamis vád­ak olyan gyenge lábakon álltak, hogy még az 1956. évi forradalom kitörése előtt, 1956 júliusában a hozzátartozói által be­nyújtott kegyelmi kérvényt elbírá­ló bizottság feltételesen szabadláb­ra helyezte. Ügyének részletes ki­vizsgálását követően a Magyar Köz­társaság Legfelső Bírósága 1991-ben megsemmisítette az egykori koncep­ciós per ítéletét. Fogsága 1947 decemberében kez­dődött. Először a Gyűjtőfogházban, majd a váci börtönben és a tatabá­nyai bányamunkatáborban, a 14-es aknában raboskodott. Mint Kecs­kési Tibort vetették börtönbe, és itt határozta el, hogy felveszi a „Kecs­kési Tollas Tibor” nevet. Vácon a fegyház igazgatója az ott raboskodó mintegy ezer rabtól még a napvilágot is megvonta. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, emiatt sok rab angolkórt és tüdővészt ka­pott. Itt, a börtönben született meg világhírű, sok nyelvre lefordított Be­­bádogoztak minden ablakot című köl­teménye. A verset egy intelemmel fejezi be: „S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot!” A börtön lakói nem kaptak egy da­rabka papírt sem, és természetesen nem volt íróeszközük sem. Tollas Tibor kezdetben tehát fejben írta, és fejben tartotta a költeményeit. Amikor egy-egy verse kész lett, ak­kor kívülről megtanulta, memori­zálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy papírlap, ame­lyikre lejegyezheti. A rabok találé­konysága megsegítette. Hetenként háromszor ugyanis lekvárt kaptak a rabok. Rájöttek arra, hogy a lekvár­adag zsírpapírját kitűnően fel lehet használni írólapnak. A mosdóban leáztatták a zsírpapírról a lekvárma­radékot, és megszárították a papíro­kat. Bármilyen apró fémmel bele­karcolták a zsírpapírba a verseiket. A cellákat gyakran ellenőrizték, átvizsgálták - így gondoskodni kel­lett a megszületett irodalom elrejté­séről is. Börtön vaságyak üreges lá­baiba, szekrények falemezei közé szorítva, leválasztott és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve küz­döttek a túlélésért a miniatűr rab­könyvtárak. Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egy egész irodalmi kör alakult ki. A közös szen­vedés és a közös meggyőződés mon­datta ki vele azt a megállapítást - amit volt rabtársai gyakran felidéz­tek -, hogy „Még a vérségi kapcso­latnál is fontosabb, szentebb a szel­lemi összetartozás!” 1956 júliusában szabadult, és az Astoria Szállóban helyezkedett el fűtőként. Az 1956-os forradalomban katonai tapasztalatai alapján a bu­dapesti Nemzetőrség összekötő tiszt­jeként vett részt. November első nap­jaiban rádión keresztül egy lap ala­pításának megbeszélésére hívták össze a költő és író rabtársakat. No­vember 4-e után hamar felmérte a reális erőviszonyokat, és a rá váró veszélyeket, ezért még november­ben Ausztriába menekült. Végül is egykori rab­társaival 1956. december 1-jén itt alapította meg az egyik leg­nagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át volt a főszerkesztője. A Nem­zetőr évtizedekig sikerrel szolgálta az emigráció fennmaradását és a szét­szóródott magyarság megmaradását. Akik írták, szerkesztették, tördel­ték, korrigálták, azok mindvégig hű­ek maradtak fogadalmukhoz, misze­rint munkájukért egy kétkezi dol­gozó bérénél többet nem fogadnak el. Tollas Tibor elöl járt ebben a mér­tékletességben, ezt a család is jól ér­zékelte annak idején. A Tollas Tibor körül kialakult szellemi holdudvar jelentős teljesít­ménye volt, hogy már 1957-ben köz­readta Füveskert című verskötetét. A szabadságharcos magyar írók első együttes irodalmi jelentkezését rö­vid idő alatt több nyelvre lefordítot­ták. Óriási elhivatottságérzés töltöt­te el mind a volt rabokat, mind Tol­las Tibort a levert forradalmat kö­vetően. Ő maga így ír erről a Forgó­szélben című versében: „Kezemben kilenc csillag világít, visszük a remény kilenc mécsét, s az éjszakában tüzet gyújtunk, hol legsötétebb a sötétség. ” Volt még más érzés is az emigráns írókban és költőkben - a kidőlt har­costársak helyett történő küzdés kö­telezettségének érzete. Erről így szólt Tollas Tibor, aki úgy érezte, hogy cselekednie kell a hitelbe kapott ba­ráti bizalomért is: „A hitelt azok a barátaim adják, akiket otthon hagy­tam, és azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz At­tila, aki szintén költő volt. Ő meg­halt, én életben maradtam. Helyet­te is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy bebizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket, hazánkat, és jobb éle­tet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismeretének kapuján ki­csi hazánkért, és a Kárpát-meden­cében élő minden magyarért, test­véreinkért!” A szocialista pártállam jól tudta, hogy nagyon elszánt ellenfele a Nem­zetőr munkaközössége. Volt időszak, amikor a Magyar Népköztársaság el­lenségeinek százas listáján Tollas Tibor neve az első helyen szerepelt. A Kádár korszak titkosrendőrsége több alkalommal akciót szervezett Tollas Tibornak a magyar emigrá­ció előtti hiteltelenítése érdekében, de ezek nem érték el a céljukat. 1956 kerek évfordulói előtt szinte menet­rendszerűen számítani lehetett a Tol­las Tibor elleni sajtóhadjáratokra, amelyekben „fasiszta költőcskének” minősítették. Emigráns körökben úgynevezett „dokumentumkötete­ket” is köröztetett a Belügyminisz­térium. Ezeket a Fekete füzeteket több­nyire nem létező emigráns szerve­zetek nevében töltötték meg hamis dokumentumokkal, hogy neves emig­ráns személyeket kompromittálja­nak, és viszályt, bizalmatlanságot keltsenek az emigráns közösségek­ben. A bomlasztó akciók általában a forradalom évfordulóira estek, ami­kor az emigrációra irányuló külügyi propaganda is felerősödött. Tollas Tibornak megadta a sors, hogy megélhette munkája sikerét, megélhette a szocialista világrend­­szer összeomlását. Ő maga így véle­kedett erről: „Ez a legnagyobb cso­da, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely meg­érte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem ér­ték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Történelmi elégtételt kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb el­viselni, mint a kudarcot. És ne higy­­gyük azt, hogy véget ért a felada­tunk, mert ha megnyertük is az el­ső menetet, a vér nélküli forradal­mat, de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell, hogy a kivívott szabadságot megtart­suk, és itt még sok-sok feladat vár ránk.” 27 évvel az első szabad választá­sok után is érzékelhetjük, hogy mennyire igaza volt! Az első szabadon választott ma­gyar kormány 1991-ben Tollas Ti­bornak, a müncheni Nemzetőr fő­­szerkesztőjének és kiadójának­­ a nagyvilágban élő magyarság össze­tartása és az óhazával fenntartott kapcsolatai erősítése érdekében ki­fejtett tevékenységéért­­ a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesí­tett Zászlórendje kitüntetést ado­mányozta. 1997-ben bekövetkezett halálát követően posztumusz „Magyar Örök­ség” díjban részesült. 2008 február­jában az újságírók a MÚOSZ örö­kös tagjai közé választották Kecské­si Tollas Tibort. 2000. október 20-án Nagybarcán, szülőfalujában Tollas Tibor Emlék­szobát avattak. Az emlékház előtti parkban kopjafa emlékeztet Tollas Tibor útjára. A kopjafát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány adományoz­ta, melynek párja a népfőiskola park­jában található. Tollas Tibor a Lakitelek Alapít­vány és Népfőiskola alapító kuráto­ra volt. Gyarmati Dezsővel, Ghéczy Ivánnal, Gálfalvi Györggyel, Bíró Zoltánnal, a szalézi Szőke páterrel együtt hozták létre a Lakitelek Nép­főiskolát. Mindezek, az állami és közösségi elismerések ellenére a bukott rend­szer hívei máig támadják Tollas Ti­bort a már többször hiteltelennek bizonyult 1947. évi koholt vádakat felemlegetve. Egy volt szocialista képviselő még 2013-ban is minősít­hetetlen jelzőkkel illette egy balol­dali lapban, és olyan nézeteket tu­lajdonított neki, amelyek ellen Tol­las Tibor egész életében bizonyítha­tóan küzdött. Ezek a vádak volt rab­tartói táborának a szánalmas utó­védharcai. Tisztelt Gyülekezet! Ez, az emlék­művet avató mai nap itt, Milután a történelmi igazságtétel szent napja. Erősödjön meg a kezdeményező Mi­lota, Uszka és Tiszabecs emlékeze­tében és legyen jelen az elcsatolásra ítélt tiszaháti települések történeté­ben, hogy Kecskési Tollas Tibor életveszélyes vállalkozásának kö­szönhető, hogy ma itt ez az őshonos magyar vidék közigazgatásilag is Ma­gyarországhoz tartozik. Ez a mai nap az igazságtétel nap­ja, de nem a jóvátétel napja. A szolyvai haláltáborban szenvedők, kínhalált haltak, a Gulág poklaiban meggyö­tört, odaveszett honfitársaink meg­szakadt élete jóvátehetetlen. Mártí­rok valamennyien, nemzetünk már­tírjai, akiknek életsorsuk, máig ha­tó jajkiáltásuk figyelmeztet és fegyel­mez bennünket. Megfontolt cselek­vésre, nemzeti összefogásra, amikor az európai nagypolitika küzdelme­iben új és új megpróbáltatások vár­nak ránk. Be kell laknunk az országot, mert ha nem lakjuk be, akkor belakják mások. Ehhez az élet méltó felté­teleit kell továbbra is közösen meg­teremtenünk, és meg kell erősíte­nünk keresztény és keresztyén hi­tünket. A nemzeti reneszánsz évei­ben őseink segítségével, gyermeke­ink és unokáink tudatában kell, hogy újra és újra visszhangozzon Remé­­nyik Sándor örök érvényű verse, amit Tollas Tiborral együtt oly sok­szor megidéztünk a ’90-es évek ele­jén. Búcsúzóul az utolsó versszakot idézem: „Kicsi fehér templomokban, Most minden erők tömörülnek, Kicsi fehér templompadokban A holtak is mellétek ülnek. Nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád, Ne hagyjátok a templomot, A templomot és az iskolát!” (Elhangzott a milotai, uszkai és ti­­szabecsi málenkij robotnak, illetve Kecskési Tollas Tibor hőstettének emléket állító dombormű avatási ünnepségén a milotai református templomban, 2017. május 21-én.) Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke IGAZSÁGTÉTEL MILOTÁN Magyar Forf­m 2017. június 1.

Next