Magyar Fórum, 2018. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

2018-05-03 / 18. szám

18 Rété és annak területe egy több ezer éve lakott hely. Szkíta, kelta, hun, avar, magyar lakta te­rület. 1910-es népszámláláskor 97 százalék magyar település és a fennmaradó 3% is beszéli a magyar nyelvet. 1940-es népszámláláskor sem változott a magyarság aránya, szintén 97 százalék. 2011-es adatok már csak 37%-os ma­gyarságot mutatnak. Miként jutottunk a ma­gyarok lélekszámának ilyen mérvű megcsap­panásához? Úgy, hogy 1947-ben ennek a falunak és lakosainak életébe is brutálisan beavatkoztak a politikusok. 1946-ban Csehszlovákia rákényszerítette Magyarországot a lakosságcsere egyezmény aláírására, amely szabad kezet adott Csehszlo­vákiának a magyar nemzetiségűek egy részének kitelepítésére országának területéről. Csehszlo­vákiában erőszakkal kényszerítették a magya­rokat szülőföldjük elhagyására, míg a Magyar­­országon élő szlovákok önkéntesen jelentkeztek az áttelepülésre. A kitelepítésre jelölt családok ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaik a csehszlovák állam tulajdonába kerültek, majd a jövevény szlovákok kapták meg azokat. A magyar lakosság kezében lévő földbirtok nagy­sága döntött abban ki kerül kitelepítésre. A réteseket két szakaszban indították a szenei berakodó állomásról: 1947. április 24-én 67 sze­­mélyt 57 vasúti vagonnal, 1947. május 15-én 94 személyt 58 vasúti vagonnal. Ezek az írott források, de valójában 60 család, azaz 207 la­kosunk volt kénytelen elhagyni szülőfaluját. Pár nappal a szerelvény indulása előtt a szenei állomáson sok kisebb összetűzésre került sor. Indulás előtt már az állatokat, a takarmányt a bútorokat bevagonírozták, ezért őrködni kel­lett a vagonoknál, az állatokat gondozni kellett. A cseh katonákban nem mutatkozott emberség se megértés. Erre a mieink a vagonokra kitűzték a nemzeti zászlókat, ami még nagyobb haragot ébresztett bennük. Azért, hogy ne legyen tra­gikus következménye, Kovács Lehel református lelkész mindennap kijárt az állomásra, hogy az embereket jó belátásra bírja. Hála neki csak kisebb nézeteltérésekre kerül sor. A kitelepítési nap előtt mind a két temp­lomban, reformátusban és katolikusban is, is­tentiszteletet, misét tartottak. Az utolsó napon a református templomban volt a búcsúztató, azért mert a nagy többség református vallású volt Kovács Lehel lelkész búcsúztatta a távozókat. A gyülekezet a 79. zsoltárt énekelte, amelyik így kezdődik: Öröködben Uram, pogányok jöttek. Az emberek a templom előtti téren szálltak föl az autókra, melyek a szenei állomásra vitték őket. Vitték, űzték a sok ártatlant. Mit vétettek az olyanok, mint az öreg járóképtelen Sándor Károly és felesége, akit székestől tettek föl az autóra? Eljött a búcsú órája! Ekkor már senki se beszélt. Mindenki sírt. A kitelepítettek és az otthon maradottak is. Egy rétei lakos, akit a kitelepítés kálváriája elkerült, Szitka Etus néni így emlékezett vissza: „Úgy embereket még sírni nem láttam. Nagyobb fájdalom volt ez nekik, mintha családjukat veszítették volna el.” Dóka István, az egyik kitelepített a refor­mátus egyházközség gondnoka volt 17 évig. A búcsú istentiszteleten el szeretett volna kö­szönni. Büszke ember létére annyira megviselte és megtörte ez a helyzet, hogy nem tudta ezt élő szóban megtenni. Inkább leírta és a lelkésszel olvastatta föl. Dóka István honvágya olyan erős volt, hogy 1949-ben, két évvel a kitelepítése után bele is halt. Mikor fölszálltak az autókra és elindultak a szenei állomásra megszólaltak a harangok. A harangozó Bohony Pista bácsi sokáig húzta és csak zúgtak, zúgtak a harangok. Ilyen szomorúan és hosszan még sosem szóltak. Az otthon maradottak azzal az érzéssel mentek haza, mintha kirabolták volna a falut. Hiá­nyoztak az emberek, mindenki hiányzott... Az egyik emlékező, aki a kitelepítést tíz éves kislányként élte meg így emlékezik vissza: „Szüleink nem vitatták meg velünk az elkö­vetkező napokat. Az elköltözést, utazást és vele járó gondokat. Pár nappal az indulásunk előtt nagy sürgős forgás volt látható a faluban. Csomagoltak és rakták föl a holmikat a sze­kerekre. A megrakott szekerek üresen tértek vissza a szenei állomásról. Az állomáson vagonok vártak, amelyeket a holmikkal raktak meg. Az egyik este a kitelepítő bizottság egyik tagja megjelent a házunkban. Minket, gyerekeket az egyik szobába tereltek. Az ajtón áthallatszott, ahogy a vita elmérgesedik. Arról próbálta édesapánkat meggyőzni valaki, hogy változtassa meg a véleményét. Pontosabban, azt akarta, hogy vallja magát szlováknak és akkor nem kell elhagynunk Rétét. Semmilyen ígéret, fenyegetés nem volt hatásos. A fenyegető szavak bennünk félelmet és ret­tegést keltettek. Az utolsó szavakat még ma is hallom, ahogy elhangoztak: Gondold át még egyszer, ha nem írod alá, akkor ti is mentek! Ha alá­írod, akkor nem! Evvel becsapta az ajtót és elment.” Az utolsó előtti napon a házuk kongott az ürességtől és félelmetes volt. A család katoli­kus-evangélikus hitben nőtt fel, ezért az utolsó estén részt vettek a katolikus templomban a búcsú misén. Gyerekként úgy élte át azt az estét, mikor a pap beszélt és a beszédét már nem lehetett hallani a sok síró embertől, hogy testvéreivel a félelemtől menekülve édesany­jukhoz bújtak és azt kívánták, legyen már ennek vége. Másnap eljött az a nap, ami életüket megkeserítette, amit sose felednek el. A kite­lepítés napja volt az. Reggel becsomagolták az utolsó batyuikat, és akitől lehetett, elbú­csúztak. Az első útjuk a református templom elé ve­zetett. Az utolsó istentisztelet várta a nagy tö­meget. A templom megtelt, ennyien még sose voltak. A szomorú látvány, a búslakodó emberek, még a vicceskedők se próbálkoztak vicceikkel, mert beléjük fagyott a szomorúság. Ezen a napon senki se dolgozott, senki se hagyhatta el faluját. A határt elfoglalta a csehszlovák ka­tonaság. Az istentiszteletet Kovács Lehel lelkész tartotta. Búcsúszavait senki se hallotta, már nem is figyelték, már nem tudtak rá figyelni, mert túlharsogta az ott egybegyűltek sírása. Mindenki sírt a távozók és az itthon maradottak is. Megérkeztek az autók. A katonaság sürgetni kezdte a felszállást. Az emlékezők elmondása szerint bunkó és kíméletlen magatartással voltak. Az embereket felrakták az autókra. Ekkor Pista bácsi meghúzta a harangokat. Erre mindenki emlékszik, mert ilyen hosszan nem zúgtak még soha. Addig harangozott, míg látni vélte vagy gondolatban érezte, hogy a szenei állomásra nem értek, lakosaink. Egy másik falunkbéli szintén gyerekként az 1947-es kitelepítés napjait ekképp élte meg: „A mai napig nem értem mire volt jó az em­berekbe beletáplálni a gyűlöletet, ami a meg­hurcoltatás következménye lett.” Mikor már a szenei vasútállomás felé gördültek velük a katonaság teherautói így emlékezett: „Ahogy haladtunk az országúton, csak akkor tudato­sodott bennem, az a szép látvány, amit az ud­varunkon virágzó két körtefa látványa bevésett szívembe. Ekkor döbbentem rá, hogy nélkülem fogják fehér szirmaikat lehullatni. Idáig nekem teremtek, értek és potyogtak gyümölcsei, amiket én annyira szerettem. Még ennyi év után is néha eszembe jutnak, megkeresem számban az ízüket, mert attól jobb gyümölcsöt nem et­tem. Az a gyümölcs, ami a rétéi búcsú után érle­lődött a gyermekkorom szabadságát idézi fel.” Késő délután indult útnak a megrakott sze­relvény, amely az 55-ös számot kapta. Indulás előtt nagy volt a pánik, mert nem találták a 10 éves Bözsikét. Átkutatták az állomást, majd az egész sze­relvényt. Szülei nagy örömére megleltek az egyik szekrényben elbújva. Majd elindult a hosszú útnak előállt szerelvény. Áthaladtak a rétéi állomáson. Ahogy áthaladtak mindenki meghatódott, sírva nézett vissza a hátrahagyott házára, falujára, ahol gyerekek voltak és szerettek ott lenni, mert jó volt ott élni. A szerelvény több helyen megállt. Reggelre áthaladtak a határon, megérkeztek magyar földre, a szobi állomásra. Bözsike a pihenőt kihasználva a kis ketrecből kiengedte kedvencét egy tarka cicát. A sétáltatás közben a cica az egyik pil­lanatban elillant. Talán azért, mert ő nem akart átköltözni az ismeretlenbe, elhagyni a szülő­földjét. Bözsike szomorúságában bebújt a vagon eldugott sarkába és nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy a cicája elveszett. Csak az járt az eszében, mi lesz vele, szegényke biztosan éhes, elpusztul, mert nem lesz otthona. A hosszú útnak vége lett, megérkeztek új ottho­nukba. A nyíregyházi bokorvilág egyikébe kaptak házat, ahol gazdálkodni kellett volna, csak nem volt mivel. Ők munkáscsaládként nem értettek a földműveléshez, de a legnagyobb gondot a szerszámok és gépek hiánya jelentette. Egy szép napon levelet hozott a postás. A rétéi szomszédjuk, Pomichal néni írt nekik. Azt írta, hogy a ka­pujukon egy tarka cica jelenik meg mindennap és magányosan nyávog és keresi az ő kis gazdiját. Az elhurcolt kislánynak a legnagyobb fájdalma a kedvence elvesztése volt. Ezt a mély sebet még az idő se gyógyította be, ám a kismacska is érezte hol az otthona, Rétén. Rétéről hivatalosan 53 családot telepítettek ki, ezek 32 gazdasági egységet képeztek és 456 kataszter hold földet hagytak hátra. Valójában 60 család távozott otthonából ez 207 lakosunkat érintette. Sokan éreztek honvágyat a kis­­falujuk iránt, de legtöbbjüknek nem adatott­­ meg soha többé a viszontlátás pillanata. Az új hazában elhunytak magyar földben nyugszanak, de nem a szülőföldjükön. Réteieket Nyíregy­házára és a környékbeli úgynevezett bokrokba telepítették. A második kitelepítés napja 1947. május 15- én volt. Már nyíltak a pünkösdi rózsák. Végh Jánosné és leánya Irma a házuk előtt virágzó pünkösdi rózsákat levágták és a réteiek vagonjait, ezzel a sajátjukét is feldíszítették azokkal. Véghnének is nagyon nagy honvágya lehetett, mert végső óráiban úgy rendelkezett, hogy a rétei temetőben akar nyugodni. 1977-ben halála után visszahozták és a református temetőben helyezték el végső nyugalomra. Az elhunytak között sokan feltüntették a sírköveiken hova­tartozásukat. Ez abban mutatkozott meg, hogy a sírkőre a nevük elé a Rétéi előnevet íratták. Karátsony István és felesége Róza amikor érez­ték, hogy nemsokára letelik a földi életük, a hatóságok rendelkezése ellenére haza költöztek rokonaikhoz, hogy otthon Réten múljanak ki a földi létből és a szeretett szülőföldben nyu­godhassanak. Sokan viszont beletörődtek sorsuk alakulásába, de a legtöbbjük nem tudta elfelejteni az otthonát, az otthon hagyott új házaikat, gazdasági udvaraikat, amelyek nagy­részt az 1930-as években épültek. Annál ne­hezebben feledték, mivel helyükbe sok esetben szalmatetős, alacsony, patkány rágta viskókat kaptak, így még nehezebb volt a feledés! A helyettük létére betelepültek az újonnan ka­pott házaikat szinte egy az egyig leélték, mivel azokhoz nem tápláltak egészséges tulajdonvi­szonyt, mivel a kapott portákat nem ők építették. Ezért e épületek zöme ma romhalmazzá lett. Nem csak az elüldözött honfitársaink, de az itt maradottak is megszenvedték a magukét és lépten-nyomon éreztették velük, hogy egy idegen államban élnek, ami sose lehet a hazájuk. 1945-ben az itt maradottaktól megvonták az állampolgárságukat. Azután bezárták iskoláinkat, templomainkat. Reszlovakizációra kénysze­rítettek, ami a nemzetiségünk megtagadásával járt. Bagi Erzsébetet a nagymamámat, aki meg­tagadta a reszlovakizációt, meghurcolták, rákerült a fekete listára. Munka nélkül, egy fillér nélkül nevelte három gyermekét, míg nagyapám a hadifogságban volt. De akadtak jó emberek és segítették. Nemes Dezső a reszlo­­vakizáció halottja. Ő miután nagy lelki vívódások közepette inkább úgy döntött átírja nemzetiségét szlovákká, a szenei úton hazafelé a keresztnél leesett a kerékpárjáról és holtan zuhant a földre, mivel lelkileg olyan állapotba került, hogy összetört, mert belezsarolták abba, hogy feladja nemzetiségét. Ne feledjük, hogy az igazság órája még nem jött el. Példának említem, hogy 1997-ben a kitelepített németektől és az elhurcolt zsidóktól bocsánatot kért a szlovák kormány. Ezt a lépést a magyarsággal szemben nem tették meg, de ne is tegyék, mert nekünk ez nem elég! Szá­munkra sértő volna egy jelképes elnézés kéréssel elintézni a dolgot! Nekünk nem bocsánat kell, ami sértően kevés, hanem autonómia, amit nekünk az ilyen meghurcoltatás ellenében a valós megbékélés kötelező gesztusa kell le­gyen. Tudjuk, anélkül elveszünk, megsemmisülünk, mert a fejlemények melyek 1947-től megtör­téntek a mai törvényeinkkel kézen fogva a mi kulturális és nyelvi fennmaradásunkat a szakadék felé sodorják. Egy demokratikus ál­lamnak - mert úgy jellemezték az 1918- tól Csehszlovákia név alatt létező országot, majd Csehország és Szlovákia név alatt ma létező országokat - a demokratikus elvek be­tartását a magyar nemzetiségű lakosaival szem­ben is gyakorolnia kellett volna és kellene. A Benes dekrétumok megalkotása pedig nem épp a demokrácia jegyében, illetve a törvényesség keretein belül zajlott, mivel 1946-ban Edvard Benes nem volt még hivatalosan Csehszlovák államelnök, ami azt jelenti, hogy míg a parla­ment és a szenátus nem iktatta be elnöki székébe, addig nem hozhatott törvényeket sem. Ezt nem így tanítják, elhallgatják. A ma­gyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény ezért érvénytelennek volt tekinthető és annak tekinthető ma is. Még nagyobb sérelem az, hogy a nyugati nagyhatalmak és a mai Európai Unió se tette meg azt, hogy ezen sérelmeinket felülvizsgálja. Tomovics Miroszláv „Menni kellött szegényeknek” 1947-es kitelepítés szülőfalunkból, Rétéről Magyar Fórum 2018. május 3.

Next