Magyar Fórum, 2018. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-11 / 2. szám
2018. január 11. nem főleg Mozart-operákra predesztinált a hangja. Jól érzem? - Igen. Kilenc év alatt megvalósultak azok a terveim, amik inspiráltak. Énekeltem akkor már a János passiót, a Máté passiót - nagyon sok oratóriumban léptem fel. A hang jellegére rátérve. Mindenkinél érzékelhető egy hangi irányultság, vagy hangtípus. Sorskérdés, hogy valaki meg tud-e maradni egy adott fachban. Én főleg lírai tenor szerepeket énekeltem. Kevés a kortárs zenei műhely Említette az operettet, operák lírai szerepeit, de arról nem beszéltünk, hogy sok kortárs operában is énekelt. Ha azt mondom, mai, modern opera, akkor száz emberből nyolcvanat biztos kiráz a hideg. Mi lehet ennek az oka? - Ahogy régebben, úgy ma is vannak olyan szerzők, akiknek művei elsőre megbuktak, nem fogadta el darabjaikat a közönség, s az idő mégis őket igazolta. Ráadásul mindenki az adott korban kortárs. Még nem is tanultam Bécsben, amikor Litván Gábor Halhatatlan tettesek operájában énekeltem, mert a konziból két énekest kértek a darabhoz. Akkor még furának tűnt a kortárs darab. A Bécsi Rádió Kórusával később nagyon sok kortárs művet adtunk elő, s akkor döbbentem rá, hogy mennyire lényeges a mai szerzők műveinek tolmácsolása. Nagyon büszke vagyok arra, hogy itthon és külföldön is énekeltem élő szerzők darabjaiban. A szerzők ismerik az énekeseket, és rájuk írják a darabokat. Ez nem újdonság, ilyen a romantikában, főleg Verdire volt jellemző. Fel kell vetni a kortárs művésznek a korhoz való viszonyát. Valóban, él egy előítélet, miszerint a kortárs művek hallgathatatlanok. Ez nem igaz. Van közülük nagyon jó is, ez ízlés kérdése. Persze a kortársak mellett továbbra is fontos szerepet játszik életünkben a klasszikus zene, de tudni kell arról, hogy mi van ma, milyen világban élünk. Hiányolom a kortárs zenét felkaroló műhelyeket, mert ki tudja, ha egy mai zeneszerző komponál egy darabot, azt mikor mutatják be, és ha lesz is premierje, meddig tartják műsoron. Hiszen csak azt a művet szerethetjük, amit ismerünk. Honnan tudhatjuk, hogy milyen ízlése lesz 100 év múlva valakinek? Ha nem mutatjuk be ezeket a darabokat, akkor úgy tűnhet, hogy ebben a korban alig írtak operákat, szimfóniákat, oratóriumokat. Holott ez nem igaz. Korunk emberének a kortárshoz való viszonyulását nem látom megfelelőnek, korrektnek. A hiba a „mi készülékünkben” van? - A kortárs művészet megjelenítésekor nem azzal kell foglalkozni, hogy az egyes hallgatónak az tetszik-e vagy nem. Ha tetszik, akkor meghallgatja még egyszer. De nem leszünk szegényebbek akkor, ha meghallgatunk egy ilyen darabot. Valótlanság, hogy a kortárs kultúra és a közönség között óriási szakadék tátong. A közönség itt van velünk. Tanulmányaink alapja - helyesen - a klasszikus műveltség, ugyanakkor a hallgatóság a kortársat, mint stílust értelmezi. Ahelyett, hogy a kortárs érzetre koncentrálna, mely szembesül azzal, hogy jelenünk minden hangját mi magunk keltjük, és ennek oka van. A kortárs művészet partnere a kérdező ember. De ne azt kérdezzük, milyennek kell vagy kellett volna lennie egy műnek, hanem merjük megkérdezni, mi az oka, hogy egy reflexió ilyen formában született meg. A versíró operaénekes Maradjunk a kortársnál, de más vonalon. Említette, hogy irodalommal akart foglalkozni. Ez végül is bejött, mert verseket ír, publikál. 1983- ban például a Jelenkor két költeményét is közölte. Ebben a lapszámban Utassy József Versei is megjelentek. Végül c. költeményéből idézek: „Ahogyan ítéleted előtt / Közelíted felénk/A ragyogó márványfedelet / Úgy hajtod be a könyved, csendben vagy, és nem mesélsz tovább.”Ez egy burkoltan vallásos költemény? Ki ítél? Segítsen ebben. - A Jelenkorba akkor Csorba Győző vitte el a verseimet. Örülök, hogy felfigyelt rám... Éppen karácsonykor, családi beszélgetés közben azt kérdezte tőlem irodalomtörténész velem, hogy a versformák meghatározzák-e azt a tartalmat, amit kijelöl a költő. S akkor felvetettem az alkotói lélektant, hogy sokszor nem tudatosan állunk neki a versírásnak. Csak mikor egy vers megjelenik, akkor döbbenek rá, hogy mi mindent fedeznek fel benne. Azt szeretem, és jellemez is engem, mikor az alkotó lélektanából kiindulva meghagyjuk a végtelen szabadságot, és egy olyan érzésvilágot közvetít a vers, aminek azért létezik egy tudatos háttere. Akkor nem ihleti meg semmi? - Ezek olyan kérdések, melyekre a feleletet nem könnyű szavakkal megfogalmazni. Létezik egy mentális költői állapot, amikor befogadunk valamit a világból. Létezik egy mentális állapot, egy viszonyulás a világhoz, folyamatos költői jelenlét és lelki alaprezgés, amely egy várakozás is egyben. Eljön aztán a pillanat, amely időtlenül kiszélesedik, és határtalan térbe vezet - egyedül vagy a képen, mint Caravaggio Máté apostola - csak egy angyal hajol föléd a hátad mögött, s finom ujjaival vezeti a papíron a kezed. Vannak, akik azt mondják, valamit nagyon ki kell írnom magamból, és akkor megnyugszom. Ön is ebbe a körbe tartozik? - Nem, hanem szinte az emberekhez, a dolgok nagy részéhez igyekszem költőien viszonyulni. Ami pedig álságos, hamis, abból a környezetből kimenekülök, mert felborítja azt a belső harmóniát, ami szükséges ahhoz, hogy tiszta fejjel, megtisztult lélekkel megírjam azt a gondolatot, ami a költemény kiindulópontja, így a legnagyobb belső derűvel tudok visszaemlékezni olyan negatív dolgokra is, amiről írok. Csak a nyugalmi állapotban születhet olyan írás, amivel elégedettek lehetünk. Térjünk vissza a színházhoz, ahol a rendező mondja meg, hogy hol kell bemenni, közben mit érez a figura, és még sorolhatnám. - Amit azonnal meg kell jeleníteni a színpadon egy olyan formában, amit el is tudok fogadtatni a rendezővel. Akármivel is foglalkozunk, él bennünk egy olyan létezési igény, ami azt a magasabb emberi minőséget, kapcsolatot célozza meg, amire vágyunk. Nem sajnálja, hogy megszűntek a társulatok? - Olyan színház vagy szellemi műhely kéne, ahol a színészek leülhetnek, és megbeszélik, ki mit gondol a szerepről, mi az ötlete. Minden művészben ott él az az elementáris szándék, hogy a színpadon megmutassa a tudását, s ez súlyos teher lett abban az értelemben, hogy nagy szerepeket kapunk, és energiát vesz el az érvényesülés, s közben magunkra vagyunk utalva. Nem tudjuk a művészeten belül a problémáinkat másokkal megosztani. Egyedül kell „behajóznunk az öbölbe.” Tanári diplomája van. Ezt sosem kamatoztatta, hogy átadja a tudását? - Egy évig tanítottam csak, amikor még irodalommal akartam foglalkozni. Egy rövid ideig, zeneiskolában, félállásban éneket oktattam, mert közben elkezdtem a hangképzést. Sok szerepet elénekelt eddig. Van még szerepálma? - Pécsett sem gondolkodtam szerepkörökben, és most sincs olyan szerep, amit mindenképpen el szeretnék énekelni. Persze szívesen énekelnék Monteverdi-operákban, a Psalmus Hungaricusban, vagy Liszt Faust szimfóniájában. Most, az Operaházban főleg A tengerrel szemben így vagy másképp szó nélkül sose hagynám és becsülettel összekötném a kábeleket melyekbe zarándoklásaim folytán belebotlottam amelyek az élő és valótlan hangját összekötik én nem tettem tönkre semmit magam körül abból ami még rendezetlen volt és amiből bármi csodálatra méltó kifejlődhetett volna és nem zavartam meg a tanúságtevők szónoklatait vagy a puhatestűek nyöszörgéseinek rezonanciáját hordozható csonttemplomukban fürdőnadrágos ártatlanságomra visszacsupaszodva szemben a tengerrel múlhatatlannak tűnő mindegy ahogy kezdetben volt mosolyogva beleegyezem Lovran, 2017 karakterszerepeket éneklek, és azokból számos olyan van még, amiket ötletgazdagon tudnék alakítani. Bevallom, sokáig nem tudtam, hogy a pécsi ókeresztény sírkamrákról készíttetett egy filmet Simara László fotós barátjával. Honnan az ötlet? - Az ötlet tőlem ered, és a város, s az egyházmegye támogatott. Amikor az első verziót elkészítettük hat sírkamra volt látogatható, azóta nyolc-kilenc. A gregorián énekekkel - melyeket Cserhalmi Ferenccel együtt szólaltatunk meg - kiegészített vetítéssel öt éven át jártuk a megye iskoláit, múzeumait és templomait, legalább hatvan bemutatót tartottunk, országosan pedig körülbelül százat. A Cella Septichora megnyitásakor pedig a félórás filmet, az Ókeresztény sírkamrák, responsoriumokat, és az előadást is felfrissítettük. A film egy képzeletbeli sétára invitálja a nézőket a föld alatti temetőkbe. Másképpen mutatjuk be az ókereszténység emlékhelyeit, mint egy szokásos dokumentumfilm. Szerettük volna a saját szemszögünkből láttatni ezt a témát, amely az egész világörökségi helyszín, a sírkamrák hangulati, lírai elemeinek bemutatására alapul, és amely közelebb visz lelkiségi tartalmukhoz. Hiszen ezek megszentelt sírhelyek - amit ki kell hangsúlyozni, mert erről kevés szó esik. Szép lenne, ha halottak napja idején ott egy megemlékezést tartanánk zsolozsmákkal. A feltárt sírkamrák, építményegyüttesek sokoldalúan szemléltetik a korai kereszténység temetkezési építészetét és művészetét. Európában Rómán kívül csak Pécsett maradt fenn az 1600 éves, IV. századi ókeresztény temető. A pécsi föld alatti kamrák és kápolnák az Európában élő keresztények hitéről tanúskodnak, egyedülálló emléket hagyva ezzel az utókornak. Tudom, a hit, a vallás magánügy. De megkérdezem: hívő, vallását gyakorló művész? - Két volt osztálytársam, Kapisztrán és Dávid atya ferences, tartom velük a kapcsolatot, lelkigyakorlatokra 23 éve járok családommal. A több napos lelkigyakorlatok alatt ki tudunk szabadulni a rohanó világ igájából. Beszélgetésünk közben a Bajazzók Prológja jut eszembe: „a művész is ember. ’’Mert nem érzek semmilyen művészi allűrt, nagyképűséget, kivagyiságot önben. Nagyon ügyeltem arra, hogy családtagjaimmal sokat legyek együtt, beszélgessek feleségemmel, gyermekeimmel. A „kellő” művészi hiúság megvan bennem, de ugyanolyan fontos számomra a család, mint a karrier. A hit ereje, a történelem, és az irodalom iránti érdeklődés, az éneklés szeretete jelenti számunkra azokat az erős szálakat, amelyek a családot átszövik. S ez a szál, Isten segítségével, nem szakad el soha! Gábor diák a Gül babában Gregor Józseffel a Don Pasqualéban Magyarok fórumaA MÚZSÁK GYERMEKE 11