Magyar Fórum, 2018. július-szeptember (30. évfolyam, 27-38. szám)

2018-08-02 / 31. szám

2Magyar FérfiM CSURKA ISTVÁN Történelemhamisítás - büntetőjogi felelősség Miközben ebben a rovatban számtalan esetben tanújelét adtam annak, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomátvételét pártjában és a kormányban egy bűnszövetkezet bank- és államrablásának tartom, komoly aggodalom tölt el annak célszerűsége és eredményes­sége iránt, hogy ezt egy parlamenti albizottság állapítsa meg. Egy parlamenti albizottság ugyanis szükségszerűen csak politikai ítéletet fogalmazhat meg, más formában újraközölheti azt a sommás vélekedést, amelyet a választók 2010-ben a választásokon kialakítottak. A választók óriási többsége előtt - különösen az őszödi beszéd bűnözői nyelvezettel előadott beismerései és bűnöző módra való kérkedései után - nem volt kérdéses, hogy egy, a hatalmat magához ragadó bűnbandával áll szemben. Ezt most egy parlamenti albizottságban vizsgálgatni és a diplomáciai-parlamenti nyelvezet korlátaival tálalni legalábbis furcsa, de még in­kább értelmetlen. Ez a megfogalmazás szükségkép­pen gyengítettebb és elvontabb lesz, mint ami a nép száján él. A nép egy szóval intézi el a dolgot: „gazembe­rek”. Természetesen tudom, látom az indokot és a szükségletet, amely a választásokon és koalícióban kor­mányra jutott politikusok büntetőjo­gi felelősségre vonásának egy jogál­lamban és az európai rendszerben az útjában áll. Az új kétharmados rend nem adhat teret a népítéletnek, és nem alkalmazhat népbíróságot. Még egy olyan kétes legitimitású nemzeti vagy nemzetközi bíróságot sem állít­hat fel, mint amilyen a Hágai Nem­zetközi Bíróság, amely most a szerb háborús bűnösök, népirtók véreng­zéseit tárgyalja, mert a Hágai Nem­zetközi Bíróság az 1945-ös Nürn­bergi Nemzetközi Bíróság utódja, folytatása, vagyis a győztesek bírósá­ga, amely a vesztesek felett ítélkezik, Magyarország pedig vesztes volt, és mindmáig vesztes is maradt. Most, az Orbán-kormány alatt sikerült először szívós munkával kiemelked­nie a vesztes státuszából. Még az Európai Unióba is - minden ellen­kező híresztelés ellenére - vesztes­ként helyezték be, hiszen előtte már Antall-lal megköttették a trianoni vesztes státuszt rögzítő alapszerződé­seket. Ezt az új minőséget, ami törté­nelmi eredmény, amit az Orbán-kor­mány vívott ki, a gyors, határozott leszámolás kockára vetné, mert még a nem ellenségből is rosszallást válta­na ki. Európában totojázni kötelező. A kormányzatnak nagyon is figye­lembe kell ezt vennie, nehogy visz­­szaminősítsék. Hiszen azok, akiket most büntetőjogi felelősségre vonás elé készül állítani, kiküldött munka­társaikkal együtt éppen azon mester­kednek, hogy visszalökjék Magyar­­országot a vesztes státuszba, a „bűnös népek” közé. A dühöt éppen az váltja ki belőlük, hogy a kiemelkedést egy nemzeti keresztény kormány valósí­totta meg. A kétharmados többséggel olyan kormány bír, amely szerintük veszélyesebb Horthy Miklós összes kormányánál. Mivel ezek a nemzet­­ellenes elemek Nyugaton meglehe­tősen el vannak szaporodva, ajánla­tos a magyar kormánynak óvatosan lépkedni. Ez a visszavert támadások ellenére is tény. Van tehát indokolt­sága az albizottságnak, de a megoldás mégsem jó, mert a társadalomnak nem erre van szüksége. Az albizottság a politika felől előnyomulva erkölcsi alapot pró­bál teremteni a büntetőjogi elbírá­lásra, csak az a baj, hogy ez gyenge dolog, így nem lehet. Ezzel csak az idő telik. Mert, ha egyszer már az ügyészség a feltárt bűnesetek alapján eljutott Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának kikéréséig a sukorói telekpa­nama és a többi rárakódott bűn mi­att, és például Demszky mellől több hónapra kiütötte Hagyó Miklóst és társait, hogy más MSZP-SZDSZ bűnelkövetések elhúzódó tárgyalása­iról, rosszízű fordulatairól ne beszél­jünk, akkor miért nem kezdődik el a felgöngyölítés? Ki van zárva, hogy az egyes büntetőügyek tárgyalásakor ne kerüljön fénybe a fővárosi eladósítás szándékossága, lopása és gazember­sége. Demszky Gábor felelősségével megtetézve, és hogy a sukorói terve­zett kaszinóberuházás rendőri, ügyé­szi nyomozása, vádemelése és tárgya­lása ne pattintaná ki az államadósság növelése és eme privatizációk mögött és között a szándékosságot. Annyi bűnügy van felhalmozva, a kormány­­biztos annyi feljelentést tett, annyi milliárd sorsa vár tisztázásra, annyi bizonyíték van arra, hogy a szóban forgó vezetők - Gyurcsány, Kóka, Demszky és társaik - egy maffiás szervezet jóvoltából a kormányon gazdagodtak meg mérhetetlenül, mi­közben az állam földig eladósodott. Nem albizottságot, hanem tanszé­ket kellene alapítani az eladósodás, a privatizáció és a hatalommegszer­zés új folyamatának tudományos vizsgálatára. Ha a mai közgazdaság­­tudomány és vele párhuzamosan a történelmi kutatások is nem állnának részben vagy teljesen liberális fenn­hatóság alatt, rá lehetne bízni ezt a kutatást a közgazdasági egyetem tu­dósaira, vagy egy új tudományos ku­tatóintézetre. Történészek, statisz­tikusok, közgazdák, filozófusok az egyes választási eredmények elérésé­nek körülményeiből kiindulva meg­vizsgálnák a belőlük következő pri­vatizációs eseteket. Megvizsgálnák a vezetők és a kedvezményezettek szociológiai és etnikai összetételét, pártállását, összegyűjtenék az elve­szett vagy elveszettnek hitt adato­kat, követnék az egyes tételek kézről kézre vándoroltatásának folyamatát, továbbá tételesen és tudományosan is kimutathatnák, hova tűnt el a nemzeti vagyon harmada vagy fele, és hogy a politikai vezetés hogyan te­remtette meg a hitelfelvétel kénysze­rét éppen a privatizációs veszteségek pótlására. Azt már több jeles közgaz­dász kifejtette - és arról tudunk -, hogy a nemzeti vagyon legalább egyharmada kézen-közön eltűnt, ez tény, de maga a folyamat és történet mindmáig nincs feldolgozva. Azok, akik lebonyolították - kül- és bel­földi résztvevők -, áttekinthetetlen halmazt hagytak maguk után - szán­dékosan. A harmados veszteség egy sommás megállapítás. Elő és ható társadalmi ténnyé akkor válik, ha té­telesen bizonyítva van. Ha oktatják. Ugyanígy az egész elmúlt korszak, a rendszerváltás huszonöt-harminc éve, benne az utolsó nyolc év bűn­­szövetkezetével. A megállapítással lényegében véve mindenki egyetért: nem történt rendszerváltás, vagy ami történt, rosszul történt, de nem tudott még a magyar szellemi élet, a tudományos kutatás, tényfeltáró irodalom nekilátni a történelmi fel­dolgozásnak, a tételes, tudományos alapú elszámoltatásnak. Miért? Mert a vétkesek vagy éppenséggel a bűnö­sök blokkolták és blokkolják. Pedig ez a magyar történelem leg­különösebb és legborzalmasabb feje­zete, amelynek feltárása, bemutatása nélkül az új korszak el sem tud kez­dődni. Már régen nem a Kádár-rend­szert kell legyőznünk, és nem is a bolsevizmust kell kiküszöbölnünk. Feltárnunk és meghaladnunk sem azt kell, hanem azt, ami ezekből 1990 után lett. Amiről az a tévképzetünk, hogy ismerjük, hiszen benne éltünk. Valójában nem ismerjük. Legkevés­bé ezt, a saját közelmúltunkat ismer­jük. Pedig ez van útban. Ez egy kezdettől fogva és elren­­delten rejtőzködő rendszer. Ebben senkinek nincs személyazonossága, etnikai hovatartozása, pártállása, vallása és tulajdonáról csak a képvi­selőnek kell számot adnia, a tulajdon eredetéről meg még annak sem. Ez az új burzsoáziát védő legfontosabb intézmény. Amit lopott, az már az ő magántulajdona, amely szent és sért­hetetlen. Valójában semmit nem tu­dunk az utolsó húsz év folyamatairól, összefonódásairól, védett alakjainak mozgásáról. Ezt nem politikailag kell feltárni, hanem tudományosan, és mint tudományos tényt/értéket kell szétosztani, tankönyvbe foglal­ni, és mellesleg intézkedni a bünte­tések felől. Világos vonal fogja mu­tatni, hogy az utolsó nyolc év vezetői egyben mind privatizáción meggaz­dagodott­­ bűnösök. Mi itt ezeken a hasábokon, a ma­gunk laikus módján már számos alka­lommal feltártunk vagy segítettünk feltárni egy-egy kirívó esetet. Nem most, amikor a rablás Gyurcsány alatt csúcsra járt, hanem 1992 óta számtalanszor, amikor a Globex-ese­­tek megtörténtek. Ez a feltárás, az elfogulatlan tudományos vizsgálat és a ténymegállapítások sora nemcsak az új alkotmány bensőséges, lényegi életbe léptetéséhez kell, hanem ah­hoz is, hogy a magyarság átlényegül­ve léphessen át a maga új korszakába. Nem elég kimondani, hogy a rend­szerváltás most kezdődik, ami eddig történt, az nem az volt, hanem meg is kell írni az előző évek történetét, és tanítani is kell az iskolában. Azt kell tanítani. Most, ma kell látnia a köz­embernek is, hogy mi hogyan történt ezen az újkori mohácsi csatatéren. Mert addig hamis történelem alatt élünk. Márpedig, ha egy nemzet nem tudja felszabadítani magát egy ráerő­szakolt hamis történelem nyomása alól, akkor hiába minden politikai erőfeszítés, új alkotmány, az erőfe­szítések többnyire hiábavalóak. Ha a régi rendszer nemzetellenes erőinek még van annyi erejük, hogy ne en­gedjék az újkori történelem folyama­tait tisztába tenni, akkor a lelkekben még ők vannak hatalmon, vagy ők is hatalmon vannak. Nem a felelős­ségre vonás az első, hanem a világos látás. Többen is azzal érvelnek, hogy ezt még nem lehet elvégezni, megírni, mert közel van. De ez nem igaz. Az élet felgyorsult. Erre a tudományos, történelmi feltárásra most van szük­sége a magyar társadalomnak. Ne csak politikusok megállapítása le­gyen, hogy elmaradt a rendszerváltás, és hogy az utolsó nyolc év bűnszövet­kezetben történt, hanem legyen tudo­mányos vizsgálat eredménye. Vagy, ha a tudomány nem tudja bizonyíta­ni, akkor ne is beszéljünk róla! Emlékezzünk: a jól megrendezett 1989-es Dunagate-botrány után milyen hamar létrejött az ügynök­múltat kézben tartó SZDSZ-in­­tézmények sora, s milyen szabad turkálást tett lehetővé néhány SZDSZ-kádernek. Ezek a közpon­tok, SZDSZ-fiókok időnként lelep­lezték a gyakran erőszakkal, fenye­getéssel beszervezett ügynököket, de a legutóbbi időkig hallgattak a beszervezőkről, a vezetőkről, az elkövetőkről. Máig nincs feltár­va, milyen mértékben lassította, akadályozta a kibontakozást ez az egyoldalúan SZDSZ-szellemű ügynöklistázás. Miért lett ennek következtében nagyobb bűn, vét­ség ügynöki jelentéseket írni a hatvanas-hetvenes években, mint a kilencvenes években tartótisztként privatizálni? Vagy pártközpontos munkatársként rendszerváltónak kikiáltott pártot vezetni, az államot rossz tulajdonosnak ítélni? Nem azért volt-e oly sokáig elhúzva az ügynökkérdés, és nem azért volt-e a legfőbb kérdésnek megtéve, hogy közben lebonyolódjék a sokkal na­gyobb bűn, a rablás és a köztulaj­don mélyen áron alul való eladása, hogy létrejöjjön az újgazdag elit, méghozzá a bűntelenség pózában? Ezeket a kérdéseket egy albizott­ság képtelen megválaszolni. Ehhez egy intézmény kell, amely maga jelöli meg a feladatát, szervezeti és működési szabályát, kidolgozza módszertanát, magába olvasztja az eddig elvégzett munkákat, és a leg­nagyobb állami támogatást élvezi. Az Állami Privatizációs és Vagyon­kezelő Rt. vezérigazgatója jelenleg vádlott. Kézenfekvő, hogy a vizsgá­lódást ennél az intézménynél és az elődeinél kell elkezdeni. Személy­ről személyre, munkatársról mun­katársra, ügyről ügyre kell halad­ni, és minden szerződést, minden ügyet át kell vizsgálni. Nem igaz, hogy nincsenek meg a papírok. És ha hiányoznak, az is bűn. Nem ez az utolsó vezérigazgató a főbűnös, aki most a sukorói ügyben társtet­tes, minden előző vezető intézke­déseit szigorúan meg kell vizsgálni. Nagyon valószínű, hogy a szálak el fognak vezetni ahhoz a végponthoz, amit most az albizottság vizsgál. Csak ez a tudományos tisztázás és az ebből származó új önérzet vezethet el a megújuláshoz. Ennek a munkának nagy nyilvánosság előtt kell folynia. Nem a leleple­zés, a megszégyenítés és a büntetés a fontos, hanem maga a feltárás. A büntetés mindig a feltárt esetekből következik. Nyilván lesznek bünte­tések, és minél feljebb haladunk a ranglétrán, annál súlyosabbak, de ez nem a feltáró tudományos mű­hely dolga. Annyit talán minden­esetre meg lehet előlegezni, hogy ezekre a nép ajkán csak gazember­ként jellemzett figurákra nézve a legsúlyosabb büntetés a vagyon­vesztés volna. Legyenek olyan sze­gények, mint amilyenné az orszá­got tették! (XXIII. évf. 31. szám, 2011. augusztus 4.) Csurka István

Next