Magyar Forum, 1942 (1. évfolyam, 2-5. szám)
1942-05-01 / 2. szám
na, hogy Briand számára a szövetség fontosabb volt, mint Franciaország pillanatnyi érdekei; vagy a mi Apponyink komolyabban vette a szövetség hatalmának a gyarapítását, mint a magyar területi integritást. Vagy Chamberlain ne látta volna szívesen egy kis véreresztés alkalmazását a dagadó szovjetekkel szemben? És így tovább. Csak a gyenge, nem imperialista kis államokban volt meg a komoly akarat a Népszövetség fejlesztésére, de az ő szavuk erőtlen volt az imperialista kórusban. 5. Két éles, de különböző táborhoz tartozó megfigyelő szava nagyobb erőt fog adni megállapításaimnak. Fascista Italia népszövetségi kiküldötte ezeket az őszinte szavakat írta 1934-ben: “Mi Genfben a következő realitással állunk szemben: a hatalmak — úgy a nagyok, mint a kicsik —, a maguk nehézségeit és érdekellentéteit a Népszövetségbe viszik. Ezek az összeütközések nem csökkennek Genfben, ellenkezőleg: megnőnek. A nagyhatalmak egymással való konfliktusaiban szövetségeseket keresnek a kisebb hatalmak között és ellenséges csoportokat alkotnak, melyek a helyzetet csak komplikálják és súlyosbítják; a kis államok versengenek a nagyhatalmak kegyéért, amelyek diplomáciai terveik érdekében azonnal állást foglalnak, így mindazok a viták, melyeket Genfbe hoztak, előbb-utóbb, akár közvetlenül, akár közvetve, mint a nagyhatalmak közötti konfliktusok végződnek. Genfben való tartózkodásom ideje alatt sohasem láttam bárminő fontosabb vitát másként elintézni, mint a nagyhatalmak közötti megegyezéssel!” A politikai horizont ellentétes pontján H. N. Brailsford, az éleselméjű munkáspárti gondolkodó ezt írta: “A történelemnek ez a korszaka nem lett volna lényegesen különböző, ha a Népszövetség sosem létezett volna. A mozgás rugói, a változást kezdeményező pontok, sosem voltak Genfben. A Népszövetség semmit sem kezdeményezett és semmit sem ellenőrzött. Egy fölöslegesség, egy nem működő ötödik kerék volt az a történelem szekerén, mely tehetetlenül forgott a légben. Ha megkísérelte a kezdeményezést, vagy az ellenőrzést, minden nagyobb akciója sikertelen volt. Amit elért politikai téren, azt épp úgy el lehetett volna érni azzal a nemzetközi gépezettel, mely már a háború előtt létezett!” Illő volna, hogy azok, akik a világállamból tovább szövik ártatlan álmaikat, mielőtt újabb és újabb utópiákat tálalnának fel türelmes hallgatóiknak, komolyan szembenézzenek a történelmi fejlődés előbb elemzett lényeivel. VARRÓ ISTVÁN: TISZAESZLÁR HATVAN ÉVES Most hatvan esztendeje olyasmik történtek Magyarországon, amik a világ figyelmét hónapokra odakötötték. Ez az ország utoljára 1848-ban vonta magára a közérdeklődést; a tiszaeszlári vérvád-per megbotránkoztató kísérőkörülményeivel nagyobb port vert föl, mint a forradalom. Egyrészt talán azért, mert közben nagyra nőtt a nemzetközi sajtóhírszolgálat, másrészt valószínűleg annálfogva, hogy Tiszaeszlár leleplező jellegű volt. Érdemes felületesen is végigfutni rajta, mennyi tényezőnek kellett összehatnia az ilyen cause celebre nagyranövesztéséhez és majdnem két éven át való felszínentartásához. A kortársak, amint előszavukból kivehettem, feljegyzéseikből megállapíthattam, vagy zsidóbarátok voltak vagy zsidóellenesek. A zsidóellenesek Tiszaeszlár kapcsán a keleteurópai zsidótelepedések elmaradottságának feltárását, így pl. a “zsidó vérbabona” leleplezését látták. A legelfogulatlanabbjaik is ilyesféléket kérdeztek: “miért igyekszenek a zsidók elkendőzni az igazságot? Ha keresztény gyilkos kerül kézre, felakasztják. Miért kell elleplezni a gyilkost vagy gyanúsítottat, ha zsidó?” (Hogy a vád alaptalannak bizonyult, most ne vegyük figyelembe.) A zsidóbarátok — nem nézve e pillanatban, ismétlem, hogy a tárgyi igazság lényegében végig mellettük szólt, — a magyar politikai élet és vele egy testvér közigazgatás árnyoldalait látták leleplezve. E per során és utána különböző hatóokok képesek voltak Magyarországon működésbe hozni olyan társadalmi erőket, amelyekről a legtöbb kortársnak csak ködös elképzelése volt és nem is sejtették, hogy ezek az erők heves kitörésre készen lappangtak és mily következményeik lehettek. Azt sem igen látták a kortársak, hogy Eszlár, a magyar társadalmi fejlődésnek ez a döntő fontosságú fejezete, nem elszigetelt helyi jelenség volt, hanem majdnem egész Európán végigszántó viharnak egy hulláma. Nézzük csak Magyarország szomszédságát az 1870-es évek végefelé. Németországban az 1870—71-es háború és a birodalommá egyesülés után általános ugyan a fellendülés, de évtized sem telik belé és máris gazdasági, politikai nehézségek támadnak. A háborút követő rendkívüli nyerészkedési lehetőségekből, spekulációból a német-zsidó üzlei világ is kiveszi a részét. Amikor aztán a fellendülés farsangjára a fellendülés böjtje következik, 1879 vége felé, birodalomszerte zsidózást látunk. Bismarck szükségesnek tartja változtatni szabadelvű politikáján és a zsidózás tűrésében, sőt ösztönzésében is, oly eszközt lát, amely segít neki felszámolni a számára feleslegessé vált liberális irányzatot. Nem a kapitalisztikus termelési rendet, annak kinövéseit bírálják, mint amiről lényegében szó van, hanem a zsidó spekuláció, a zsidó tőzsdecsalás leleplezése van napirenden. Németország a világ akkori legtermékenyebb könyvelőállítója. Már ezért is vezetett az irodalmi termelésnek ebben az ágában is. Az ezrével burjánzó aktuális röpiratoktól- 33