Magyar Forum, 1942 (1. évfolyam, 2-5. szám)

1942-05-01 / 2. szám

na, hogy Briand számára a szövetség fontosabb volt, mint Franciaország pillanatnyi érdekei; vagy a mi Ap­­ponyink komolyabban vette a szövetség hatalmának a gyarapítását, mint a magyar területi integritást. Vagy Chamberlain ne látta volna szívesen egy kis véreresz­­tés alkalmazását a dagadó szovjetekkel szemben? És így tovább. Csak a gyenge, nem imperialista kis álla­mokban volt meg a komoly akarat a Népszövetség fej­lesztésére, de az ő szavuk erőtlen volt az imperialista kórusban. 5. Két éles, de különböző táborhoz tartozó megfigye­lő szava nagyobb erőt fog adni megállapításaimnak. Fascista Italia népszövetségi kiküldötte ezeket az őszin­te szavakat írta 1934-ben: “Mi Genfben a következő realitással állunk szem­ben: a hatalmak — úgy a nagyok, mint a kicsik —, a maguk nehézségeit és érdekellentéteit a Népszövetség­be viszik. Ezek az összeütközések nem csökkennek Genfben, ellenkezőleg: megnőnek. A nagyhatalmak egymással való konfliktusaiban szövetségeseket keres­nek a kisebb hatalmak között és ellenséges csoporto­kat alkotnak, melyek a helyzetet csak komplikálják és súlyosbítják; a kis államok versengenek a nagyhatal­mak kegyéért, amelyek diplomáciai terveik érdekében azonnal állást foglalnak, így mindazok a viták, melye­ket Genfbe hoztak, előbb-utóbb, akár közvetlenül, akár közvetve, mint a nagyhatalmak közötti konfliktusok végződnek. Genfben való tartózkodásom ideje alatt so­hasem láttam bárminő fontosabb vitát másként elintéz­ni, mint a nagyhatalmak közötti megegyezéssel!” A politikai horizont ellentétes pontján H. N. Brailsford, az éleselméjű munkáspárti gondolkodó ezt írta: “A történelemnek ez a korszaka nem lett volna lényegesen különböző, ha a Népszövetség sosem léte­zett volna. A mozgás rugói, a változást kezdeményező pontok, sosem voltak Genfben. A Népszövetség semmit sem kezdeményezett és semmit sem ellenőrzött. Egy fölöslegesség, egy nem működő ötödik kerék volt az a történelem szekerén, mely tehetetlenül forgott a lég­ben. Ha megkísérelte a kezdeményezést, vagy az ellen­őrzést, minden nagyobb akciója sikertelen volt. Amit elért politikai téren, azt épp úgy el lehetett volna érni azzal a nemzetközi gépezettel, mely már a háború előtt létezett!” Illő volna, hogy azok, akik a világállamb­ól tovább szövik ártatlan álmaikat, mielőtt újabb és újabb utópiá­kat tálalnának fel türelmes hallgatóiknak, komolyan szembenézzenek a történelmi fejlődés előbb elemzett lényeivel. VARRÓ ISTVÁN: TISZAESZLÁR HATVAN ÉVES Most hatvan esztendeje olyasmik történtek Magyar­­országon, amik a világ figyelmét hónapokra odakötötték. Ez az ország utoljára 1848-ban vonta magára a közérdek­lődést; a tiszaeszlári vérvád-per megbotránkoztató kísérő­­körülményeivel nagyobb port vert föl, mint a forrada­lom. Egyrészt talán azért, mert közben nagyra nőtt a nem­zetközi sajtóhírszolgálat, másrészt valószínűleg annál­­fogva, hogy Tiszaeszlár leleplező jellegű volt. Érdemes felületesen is végigfutni rajta, mennyi ténye­zőnek kellett összehatnia az ilyen cause celebre nagyra­­növesztéséhez és majdnem két éven át való felszínen­­tartásához. A kortársak, amint előszavukból kivehettem, feljegy­zéseikből megállapíthattam, vagy zsidóbarátok voltak vagy zsidóellenesek. A zsidóellenesek Tiszaeszlár kapcsán a keleteurópai zsidótelepedések elmaradottságának fel­tárását, így pl. a “zsidó vérbabona” leleplezését látták. A legelfogulatlanabbjaik is ilyesféléket kérdeztek: “miért igyekszenek a zsidók elkendőzni az igazságot? Ha ke­resztény gyilkos kerül kézre, felakasztják. Miért kell el­leplezni a gyilkost vagy gyanúsítottat, ha zsidó?” (Hogy a vád alaptalannak bizonyult, most ne vegyük figyelem­be.) A zsidóbarátok — nem nézve e pillanatban, ismét­lem, hogy a tárgyi igazság lényegében végig mellettük szólt, — a magyar politikai élet és vele egy testvér köz­­igazgatás árnyoldalait látták leleplezve. E per során és utána különböző hatóokok képesek voltak Magyarországon működésbe hozni olyan társa­dalmi erőket, amelyekről a legtöbb kortársnak csak kö­dös elképzelése volt és nem is sejtették, hogy ezek az erők heves kitörésre készen lappangtak és mily következmé­nyeik lehettek. Azt sem igen látták a kortársak, hogy Eszlár, a magyar társadalmi fejlődésnek ez a döntő fon­­tosságú fejezete, nem elszigetelt helyi jelenség volt, ha­nem majdnem egész Európán végigszántó viharnak egy hulláma. Nézzük csak Magyarország szomszédságát az 1870-es évek végefelé. Németországban az 1870—71-es háború és a biroda­lommá egyesülés után általános ugyan a fellendülés, de évtized sem telik belé és máris gazdasági, politikai ne­hézségek támadnak. A háborút követő rendkívüli nyerész­kedési lehetőségekből, spekulációból a német-zsidó üzlei világ is kiveszi a részét. Amikor aztán a fellendülés far­sangjára a fellendülés böjtje következik, 1879 vége felé, birodalomszerte zsidózást látunk. Bismarck szükségesnek tartja változtatni szabadelvű politikáján és a zsidózás tűrésében, sőt ösztönzésében is, oly eszközt lát, amely segít neki felszámolni a számára feleslegessé vált liberális irányzatot. Nem a kapitalisz­­tikus termelési rendet, annak kinövéseit bírálják, mint amiről lényegében szó van, hanem a zsidó spekuláció, a zsidó tőzsdecsalás leleplezése van napirenden. Német­ország a világ akkori legtermékenyebb könyvelőállítója. Már ezért is vezetett az irodalmi termelésnek ebben az ágában is. Az ezrével burjánzó aktuális röpiratok­tól- 33

Next