Magyar Gazda, 1843. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1843-05-28 / 43. szám

673 674 rosak legyenek, mi nagy élénkségre mutat. Legjobb jel, ha a’ ló ivás közben orrlyukait mélyen a’ vízbe meríti. A’ száj habozzék, mi jó véralkatot tanúsít. Azonban jól meg kell tekinteni a’ hab minőségét, mert ha folyékony vagy halvány, vagy sárga, roszul mérsékleti agyvelőt árul el; ellenben a’ fejér, sűrű, ajkakhoz ragadó hab egészségnek jele. Azon lovak, mellyeknek szájaik nem habzanak, rész egészségűek, mivel mások hűvös, ’s mindazon nedvet, mellynek a’ nyelvmozgása miatt habbá kellene változnia, megemészti. A’ száj belső részei ne legyenek feketék, vagy halványok, hanem élénkek és pirosak, annak jeléül, hogy a’ lehelet jó. Ha az állcsont metsző és éles, vénséget, ha gömbölyű, fiatalságot jelent. Nem különben,ha a szájpadlási barázdák nagyon kinyulók, fiatal, ha pedig hústalanok, vén a’ ló, s minél hústalanabbak, annál vénebb, úgy hogy legnagyobb vénségében bőr fedi csak a’ szájpadlást, különösen a’ barázdák közepén. Itt olasz szerzőnk a' fogakról is értekezik ugyan, mutogatván, miként lehessen azok nyomán a’ lovak évkorát meghatározni; de mivel ezen ismeret már szélesen elterjedt, fölöslegesnek tartottam azt is a’ töredékek sorába szőni. Minél finomabb, folytatja, a’ serény, annál gyengédebb és könnyebb a’ nyak. A’ sűrű serény, mint embernél a’ sűrű haj és szakáll, élénkséget, ’s erőt jelent. Azon ló, mellynek serénye természetileg jobb kéz felé fordulva, vagy ketté osztva van, fgyesb és engedelmes!) mint más. Legjobbak az egyenes, széles, és lapos lábszárak tehát, midőn az ideg távol és elkülönítve van a’ csonttól. Az ideg és csont között se nedv, se keménység, se daganat ne legyen , mert máskint gömbölyűnek látszanék a’ lábszár. A finom ideg csatlakozatban áll mindig a’ csonttal s illyenkor a lábszárak gömbölyűk, mi nem csak a’ külcsín, hanem az épséggel is ellenkezik. Az ideg erős, vastag, egyenlő legyen, ’s a’ térdhajlat alatt látassék, mert ha helyette valamelly ideglet tűnik elő, a’ ló már nem sokat ér akkor; valamint akkor sem, ha munka után a’ lábszárak reszketnek. A’ sarkkoronák finomak és szőrösek ugyan, de a’ körömnél magasbak, s kördomborzatuak ne legyenek, mivel ez arra mutatna, hogy a’ láb kiszáradt, s a korona nedvekkel tele van. A’ nagy koronáju ’s rövid körmű lábak dicsértetnek ugyan, de nem tartósak. A’ patkányféle selyemhajfarku lovak, ha a’ farktörzs rövid, vastag, ’s erős, többnyire jelesek. Ha a’ ló farkánál huzva, erősebben húzza azt visszafelé, alkalmasnak tartatik minden fárasztó munkára. Az alacsony farkú lovak ritkán jó ágyékunk. A’ hosszú ’s finom farktörzsű lovak, ha e’ rész tulajdonuk mellett, farkukat szüntelen idomtalanul mozgatják, ’s ide-oda hányják, vetik, kétségkül a’ leggyengébb erejűek. II. A’ szín első felirat, melly által a’ természet a’ lovak minőségének megismerésére vezérel. Szükséges tehát mind az egyszerű, mind a’ vegyült színeket, s ezeknek minden fokozatát figyelembe venni. A’ lovak föszie háromféle : fejér, fekete és veres. A’ világos fejér ló tanulékony, a’ halvány s rúzfejér lovak pedig gyengédek és nagyok , de erőtlenek. A’ szerecsenszim'i annál becsesb, minél jobban feketűl; ellenben a’ roszul szinzett ’s torzilag árnyékolt lovak fölötte lomhák. Minél tűziebb ’s arszlániabb a’ veres szin, annál jobbak a lovak, mivel élénkek, vidorak, gyorsak, hoszszan-tartó leheletüek, de haragosak is. A’ füstös, fonnyadt, szennyszinű lovak roszaknak tartassanak, főleg, ha szemeik is lankadok . Legjobbak a’ pejek, ha gesztenyeszinök az oldalokon ’s más helyeken azzlánveresbe, s a’ legvégső határon sötét feketébe vegyül. A’ fekete bársonyhoz hasonló kerek foltokkal szinzett fejér lovak is a’ legjelebbek közé soroztatnak. A németek pejeket, vagy almafoltu fejéreket, — a spanyolok fakó- és farkasszinüeket, azaz: vasbarnákat, vagy nádméz és fűszerfahéj árnyéklatuakat fejér lábszárakkal, s homlokrovátkával, — az olaszok pejeket és fejérszürkéket, — a’ törökök fejérszürkéket és sárgabarnákat, — az arabok fejéreket szeretnek. — E’ fajokat legbujábban ajándékozta meg a’ természet, de idővel olly egyveleg lett belőlük, hogy a’ pej már szerecsen természetű, mert apja szerecsen volt, a’ szerecsen pedig fejérszürke természetű, mert anyja fejérszürke volt. III. Ha a' lónak azon részén, mellyről a’ dárdát szoktuk tartani, foltja van, jele, hogy engedékeny, jó indulatu, de — úgymond a’ kevéssé babonás olasz szerző — szerencsétlen. Nem érdemel pedig becsületet, ha a’ kantártartó kéz részéről foltos. Ha a’ jobb láb felén ollyan, nagyon kitűnő szokott lenni, csakhogy kevély, kicsapongó, és szerencsétlen; ha pedig a' bal kengyel táján ollyan, becsben tartandó, mert jó természetű, ’s még jobb futó. A’ foltok inkább a hátulsó, ne pedig az előre néző lábrészeken legyenek. Ha mindkét láb fejérfoltú, jó jel; ha pedig a homlok fejércsillagú, nagyon sokat ér a’ ló. Ha mind a’ négy lába fejérfoltú, akkor őszinte, nem igen mnkranéz, és többnyire erős; ha pedig csak jobb lábai ollyanok, veszélyes és erőtlen. Minél kisebb a’ folt, annál jobb, ’s ha valami szőrzet vagy feketés vonal vegyül közé, még jobb.