Magyar Gazda, 1859 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1859-11-22 / 30. szám
s a magyar-óvári m. gazdasági intézet az állam költségén ekkor rendeztetett. Elégséges és teljesen czélszerü-e ez hazánkra nézve? Kénytelenek vagyunk tagadólag felelni. Nem elégséges és nem teljesen czélszerü azért, mert túlnyomólag földmívelő ország lévén hazánk, annyi tanonczot, mennyinek szükségképen kerülni kellene, elfogadni sem képes; mert az ország szélén van, mert a kevesebb igényű, de kiképeztetésében oly végtelen jelentőségű alsóbb néposztály fiaira nincs figyelemmel, s mert a tannyelv német, mely a hazai ifjúság nagy részére nézve az intézeti sikeres képzést felette nehezíti, a legnagyobb részre nézve pedig épen lehetetlenné teszi. Tudtunkra máris több hazai nagybirtokos főúr a gazdatiszteskedésre vállalkozó ifjaknak birtokaiban alkalmazását azon feltételhez kötötte, hogy gazdasági intézetben nyertek légyen szakképzést, s hasonló tanulmányozás után vágyik honunkban legnagyobb része azoknak, kik akár saját birtokukat kívánják kezelni, akár bérgazdaságot fognak fel, de tanulna szívesen azon osztály is, melynek földmíves iskolákban lenne helye. Minél inkább dicséretes ezen tanulási vágy, annál sajnosabb, hogy nincsenek annyi, oly szerkezetű és oly helyeken gazdasági intézeteink, mennyi, minő és hol leginkább szükségeltetik. Volt idő, mikor a magyar nyelv azért mellőztetett, mert nem bírt azon gazdagsággal, hajlékonysággal és csínnal, hogy tannyelvnek alkalmatos lett volna; — nem ide tartozik e vitát eligazítni, azt azonban el szabad ma már mondanunk, hogy kedves anyanyelvünk oda van fejlesztve, miszerint a mi gazdasági tanszéken a mivelt világ egy nyelve mögött sem áll. Adjunk tehát a nemzeti jólét legfőbb kincsét, a m. gazdaságot kezelő, annak diszlését verítékével is eszközlő tisztes gazdaosztálynak alkalmat, hogy mire oly sor áron vágyik, tanulhasson és alapos szakismereteket szerezhessen, adjunk néki gazdasági intézeteket, s állítsunk az alsóbb néposztály fiai számára földmíves iskolákat, még pedig mindkettőből többet, alkalmatos helyeken, czélszerű berendezéssel, s mert tudományos gyarapodás itt a czél, adjunk oly nyelvvel, melyet mindnyájan értünk, s ez a magyar. Pár év előtt igen örvendetes közléseket olvastunk a Debreczen, Kecskemét és Fehérvár városainkban állítólag a megalakuláshoz oly közel állott gazdasági intézetekről, tanodákról, de reményeink mindeddig nem teljesültek, mi valóban nagy veszteség. Meg vagyunk arról győződve, hogy ilyen gazdasági tanintézetek felállítása különösebben a közhaza teendői közé tartozik, de ez nem zárja ki azt, hogy egyes főurak, városok is e tekintetben tegyenek, avagy Festetich Györgynek, a keszthelyi Georgikon észben szívben oly gazdag alkotójának, az oly magasztos lelkű honfinak szelleme végképen elköltözött volna-e tőlünk? Ha igen, ott áll az újabb idők Brareusa, az egyesülés, s állítsunk egyesített erővel m. gazdasági intézeteket, sok parányi áldozatból elvégre nagy összeg áll elő, s mely terhet egy pár váll el nem bir, elbírja száz vagy ezer, s ki merné azt állitni, hogy hazánkban az áldozatkészség fehér holló akkor, mikor igazán közhasznú hazai oly intézetről van szó, melynek a nemzet többségét tevő gazdaosztály veszi különösebben hasznát. Ki álljon a dolog élére? — Mindenekelőtt a gazdasági egyesületek. TAKARMÁNYKEVERÉS. (Vége.) Honnan van az, hogy tiszta szénán a marha egy bizonyos fokig meghízik, de ki nem hízik, s ezt csak úgy érhetjük el, ha a széna mellé darát vagy olajpogácsát stb. is rendelünk. Tegyük fel, hogy egy kebeles magyar ökör, 30 font szénánál napjában többet elfogyasztani nem képes, ezen takarmányozás mellett, mennyire fog meghízni? Meghízik körülbelül annyi mázsára, ahány font tápsulya van a 30 fontnyi szénának. Ebben a tápsuly körülbelül 10,70 font, tehát, meghízik 10 mázsa 70 fontra. Míg ezen marha a 10 mázsa 70 fontot meg nem üti, addig a 10,70 fontnyi tápsulyból a felesleg termelésbe, azaz gyarapodásba megy át; mikor pedig elérte a