Magyar Grafika, 1977 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám

Elektronikus színbontás lézersugaras rácsozással* Búzás Ferenc Nyomdaipari Egyesülés Technológiai Fejlesztési Laboratórium /. RÉSZ Az elektronikus színbontók az 1950-es években jelentek meg Európában. Az angol Crosfield cég a Scanatront, a nyugatnémet Hell cég a Color­­graphot hozta forgalomba. Az elmúlt két évtizedben a színbontókat gyors ütemben fejlesztették, és ma már az elektronikus méretváltoztatás mellett az ár­nyalatokat elektronikus program alapján lézersugár segítségével bontják rácspontokra. Jelen cikknek nem témája az elektronikus színbontókkal elvégez­hető műveletek ismertetése, mivel az egy cikksoro­zatot igényelne. Bevezetőül - mint történelmi érdekességgel - ismer­kedjünk meg az elektronikus színbontás fejlődésének néhány állomásával, amelynek kezdete a második világháború előtti időre nyúlik vissza. Az első kísér­letek az amerikai Eastman Kodak cég laboratóriu­mában kezdődtek és a működőképes kísérleti gép 1939-ben készült el. Az elért eredményekre támasz­kodva a kutatást a Spingdale Kutatóintézet foly­tatta. Az ipari elterjesztést a második világháború kiszélesedése, majd a háború befejezése után kiala­kult gazdasági helyzet hátráltatta, így az első elekt­ronikus színbontók gyakorlati alkalmazásba véte­lére csak 1950-ben került sor. Az első gép a TIME és LIFE folyóirat-kiadónál került felállításra Time - Life - Color - Scanner néven. A további elektronikus színbontókat a PDI - Scanner Stúdiók­ban (Printing Development incorporation) kerültek felállításra és álltak a nyomdák rendelkezésére. Az elektronikus színbontók fejlesztésével párhuza­mosan foglalkoztak az elektronikus klisévéső gép fejlesztésével is. A vésőgép prototípusa 1947-ben készült el az amerikai Fairchild cég kutatólabora­tóriumában. Európában az 1950-es években jelentek meg az első elektronikus színbontók, amelyek még elektron­csövekkel működtek. A második generációs szín­bontók 1960-ban, míg a harmadikhoz tartozók 1970-ben jelentek meg a piacon, amelyek az integ­rált áramkörökön túlmenően magtárolókkal is ren­delkeztek és az analóg jeleket digitális jelekké alakí­tották át. Ezeknél a színbontóknál a méretarány­változtatás elektronikus módszereit alkalmazták. A fejlesztésnek ebben a fázisában nyílt lehetőség arra, hogy az árnyalatoknak rácspontokra bontásá­ból az elektronikától idegen érintkezőrácsot kiik­tassák, és helyette a színbontás utolsó fázisába - a le­világítás folyamatába — a lézersugaras elektronikus rácsozást beiktassák. Ezt a módszert jelenleg a nyu­gatnémet Hell cég a Chromograph DC 300-as és az angol Crosfield cég a Magnascan 460-as gépénél alkalmazza. A lézersugár ipari alkalmazásának területei egyre jobban szélesednek, ezért megragadom az alkalmat, hogy jelen cikk első részében a lézersugár elméleté­nek néhány kérdésével foglalkozzam. Teszem ezt azért is, hogy a szakemberek képet alkothassanak maguknak a működésről, és ennek alapján majd könnyebben eligazodjanak a felhasználás egyre szé­lesedő területein. A lézersugár megértéséhez okvet­lenül szükséges, hogy a fénysugárzással kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, és azokat kiegészítsük a kvantummechanika néhány megállapításával. A cikk korlátozott terjedelme nem teszi lehetővé, hogy minden kérdéssel részletesen foglalkozzunk, ezért bizonyos részleteket el kellett hanyagolni, illetve a könnyebb megértés érdekében egyszerűsí­tésekhez kellett folyamodni. Ezek azonban a fizikai vagy műszaki tényeket nem hamisították meg. 1. A lézersugár A XX. század első éveiben hatalmas lépést jelentett Max Planck német fizikusnak a Berlini Tudományos Akadémia Fizikai Társulat 1900. december 17-én tartott ülésén tett bejelentése, hogy sikerült megol­dani a hőmérsékleti sugárzás elméletében felmerült nehézségek egyikét. Bár elképzelése akkor igen szo­katlan és furcsa volt, de mégis ebből a gondolatból nőtt ki az a kvantummechanika, amelyik egy teljesen új világot, a nagyon kicsi atomok, atommagok és elemi részecskék világát nyitotta meg az emberiség számára. Nem sokkal később, 1905-ben a svájci Szabadalmi Hivatalnak egy teljesen ismeretlen tiszt­viselője, Albert Einstein közzétette elméletét a Physikalische Rundschau folyóiratban a fémek foto­­effektusáról, amellyel Planck feltevését igazolta. A lézersugár elméleti alapjait Einstein ebben a mun­kájában körvonalazta. A valóságos lézersugárhoz azonban csak az atom felépítéséről nyert pontosabb ismereteket nyújtó hosszadalmas kutatómunka után jutottak el. A „LASER” szó eredetileg a „Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation” amerikai kifejezés rövidítése (A magyar nyelvben a LASER rövidítést ettől eltérően lézernek írják.) A lézer rövi­dítés értelme: a fény felerősítése indukált emisszió útján. Az indukált (vagy stimulált) emisszió elve * A MTESZ-ben 1976. április 13-án megtartott előadás kibőví­tett változata

Next