Magyar Hang, 2020. február (3. évfolyam, 6-9. szám)

2020-02-21 / 8. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Szenczi Tóth Károly Édesanyám élete a család szolgálata volt, én egyszerű hátébé (háztartásbeli) vagyok, mondta nemegyszer, csendben tette a dolgát, mindig arra figyelt, mi feladat van aznap; zongoratanár volt, de nem tanított, néha leült, akadémiai vizsgadarabjait játszotta, hogy el ne felejtsem - magyarázkodott ilyenkor. Csak otthon, a családban gondolta fontosnak magát. Észre sem vettem, mennyi nyugalmat ad apámnak is, nekem is, nekünk élt, takarítás, mosás, főzés; három idegen nyelvben is kifogástalan volt, olvasásra mindig szakított időt, kezei közt német és francia regények pörögtek, szótárt ritkán vett elő, a közeli Lehel piacon, ahová naponta járt, nemigen csiszolhatta tudását. Apám, a családorvos valahányszor rövid karácsonyi szabadsága után a hideg januári estéken betegkörútjáról hazatért, hátát melengetve a cserépkályhához támaszkodott, anyám letette a stoppolóját (épp nekilátott egy lyukas zokninak), és tudakolta: azonnal vagy később vacsorázzunk? Apa farkaséhesnek mondta magát, akkor anyám rákérdezett, a konyhában vagy idebenn? Apa majd’ mindig a konyhát választotta. Kíméletből. Mert ha a szobát, anyám friss abroszt rakott, tányért hozott, szalvétát hajtogatott, hétköznap is megadta a módját. Ez, bár nem panaszolta, fárasztotta, csak hétvégén vagy ünnepek estéin ettünk a szobaközép nagy asztalánál. Magunk voltunk, hárman, a család. Újra január, borongós, párás, nemakarom idő, az eltakarított tűlevelek magukkal vitték a december végi örömös lakásillatot, a szilveszteri könnyek elapadtak. Ideje a félretett mindenféle holmikat kézbe venni, rendet tenni, és e szándékba venni lelkünk rendezetlen dolgait. Vendégjárás nincs, táncot vágyó ifjaknak a farsang ígér mulatságot, mi idősebbek itthon maradunk, rendezzük sorainkat, csekkek, levelek, postaládás hirdetések... iratgyűjtőbe vagy tűzre velük. A biztosítás Életbiztosítás, 1956. június 11. Anyám negyvenöt éves volt, amikor aláírta. Kilencvenegy, amikor 2003-ban meghalt. Mindig mindenkiről gondoskodni akart, egyszer becsöngetett valami ügynök, anyám aláírt, ne okozzon a halála gondot, abból se legyen túl nagy ügy, miként semmiből, ami vele vagy általa volt. A biztosítási papírokat évtizedek óta őrzöm. Ha évente egyszer, mint idén is, a kezembe kerülnek, a fájdalom mind erősebb, a gyász örök. És soha nem lesz könnyebb. Pszichológusok elfogadásról, feldolgozásról beszélnek - ugyan már. A biztosítást húsz éven át kellett havonta fizetni, aztán már díjmentesen érvényben maradt. A kötvény hátoldalán száraz számok, melyik évben mennyit ér a halál, fillérre kiszámolva táblázatokban. Anyám, hál’ istennek, valamennyi dátumot jócskán túlélte. A jogutód biztosító csillogó fiókja, üvegajtó, éles fények, egyenblúz, sorszám, már semmi Ehhez idő kell, uram, ezt ki kell számolni, az ön édesanyja huszonhat évvel élte túl az esedékességet sem volt állami, a biztosító sem. Anyám elsárgult életbiztosítási kötvénye összecsődítette az irodistákat. Nézd csak, Gizikém, hát ez? A hátsó helyiségbe mentek, maga a vezető asszony jött ki, ehhez idő kell, uram, ezt ki kell számolni, az ön édesanyja huszonhat évvel élte túl az esedékességet (így mondta, emlékszem), az ügyet megküldjük a központba, az vidéken van, ott osztanak, szoroznak, mennyi jár, ez kábé hat hét. És annyi volt, valóban. Ez elég volt jószerivel az egészet elfelejtenem. Aztán a levél. Tisztelt ügyfelünk! Édesanyja sajnálatos halálesetével kapcsolatos iratanyagot illetékességből Kárrendezési Központunk kapta meg. (...) Tájékoztatjuk, hogy a mai napon intézkedtünk 3821 (háromezer-nyolcszázhuszonegy) Ft szolgáltatási összeg átutalásáról az Ön nevére. Nem hittem a szememnek. Negyvenhat év érvényes biztosítás után 2003-ban ennyit ért az én anyám. Halála vagy élete, mindegy. E csaknem fél évszázad alatt itt minden minden megváltozott, testközeli világunk csakúgy, mint a nagy egész. Beleremegett néhányszor a bolygó. Csak a biztosítási apró betű megalázó cinizmusa maradt változatlan. Volt képük! Egyáltalán nem kellett az a pénz. Mégis kifogást emeltem, ezt komolyan gondolják? Magyaráztak, infláció, indexálás meg a szabályok... Ja, és mielőtt a pénztárhoz tetszik, a kötvényt itt kell hagyni, bevonjuk. Azt már nem! A kötvényt nem adom. A kötvény emlék, a miénk, a családé, őriztük évtizedeken át, még csak szamárfül sincs rajta, különben is értékes dokumentum, szocreál grafikai ritkaság, fejlécében a bűnös diktatúra címerével; sarló, kalapács, búzakalász, gyűjtők lecsapnának rá. Idén, amikor sokadszorra kezembe vettem, elszégyelltem magam. Eddig ez sosem volt, csak a szomorú emlékezés. Most hirtelen erővel rám tört: miért hadakoztam? Miért akartam többet? Egyáltalán micsoda dolog az, anyám halálát pénzzé tenni? Mert ez történt, ne tagadjuk. Most vasárnap megszabadultam az arcpirító összegtől. És lelkiismeret-furdalásomtól is. A pénzt alaposan felkerekítve a templom Caritas feliratú perselyébe dobtam. Biztos, hogy anyám is így akarta volna. 99 Gazda Albert aha, mi minden hangzik el napjainkban az új Nemzeti alaptanterv ürügyén! A prónak pláne erős a sodrása, ám a kontra is feldob irdatlan gondolatkísérleteket. Ezzel együtt rokonszenves, amikor komplett tantestületek - vagy akár magányos tanárok - állnak a sarkukra, és tesznek az asztalra hisztériamentes és hiteles produktumokat. Továbbá érdekesnek találom kremlinológiailag, hogy maga a miniszterelnök nem mennydörög az ügyben. Akkor, amikor papírra vetem ezt, mintha még nem fejezték volna be a nagymintás felméréseket. Mintha még nem derült volna ki, hogy nem lesz-e kontraproduktív a nyakló nélkül cirádásított hazafias nevelés. Persze simán lehet, hogy mire a cikkem megjelenik, addigra a főnök is felkapaszkodik a nemzeti úthenger vezetőülésébe, és robogunk tovább, mintha nem lenne holnap. Pedig lesz, erről megbízható forrásból értesültem. De egyelőre főként a futóbolondok futkorásznak szanaszét, illetve jobb sorsra érdemes alkotó értelmiségieket húznak csőbe hülye kérdéseikkel a lojalitáskényszeres újságírók. Mindazonáltal mint hasonló időkben lenni szokott, most is a küldetéstudatosok csillognak a leginkább. Erről eszembe jutott egy érdekesség. Az, hogy sosem voltunk híján az ilyeneknek, de általában megvolt nekik a maguk kis kutricája. Mást ne mondjak, Antall József fülébe sem ők fújták a passzátszelet, akkor sem, ha liberálisok igyekeztek életveszélyessé nagyítani a hatásukat és a jelentőségüket. Csurka István például éppen annyit ért - politikai értelemben, ugyanis drámaíróként többet -, amennyit később MIÉP nevű pártja felmutathatott. Az aktuális szisztémának ellenben az a sajátossága, hogy az imént említett futóbolondok - Csurka Istvánt jófejségből visszamenőlegesen sem tekintem annak - olykor mintha konkrétan a kulturális-ideológiai fősodratot képviselnék és alakítanák is. Az irodalomtörténetet hajlítgató, Nat-buheráló tanárat és a hasonszőrűek sokaságát nem sorolnám fel név szerint, mindőjük helyett is itt van országos kedvencem, a bolsevik habitusú Szakács Árpád, aki mi mást tehetne, egyfajta forradalmat vizionál máris. íme: „Minden évszázadban a magyarságélményt egy lelkekre ható közös mondanivaló, egy fontos ügy testesítette meg. Ez volt az a középpont, ami magához vonzott mindent. Ebből táplálkoztunk utána évtizedekig. Most is szükség van erre, ha tovább akarunk magyarként létezni. Elég a védekezésből, a meghátrálásból, mert csak így érthetjük meg igazán, hogy magyarnak lenni életre szóló élmény.” Ne is mondd, Árpád, tényleg az. Ezek a figurák szó szerint a Csurka István-i perifériák felől ólálkodtak elénk - ha a főnök nem semmisítette volna meg a szélsőjobbot, most is ott búslakodnának -, és én készséggel elismerem, hogy van helyük a nap alatt nekik is. Bármelyik formátumos színi előadásban lehetnének Rosencrantz és Guildenstern. Vagy sírásó 1 és sírásó 2. Na de ne csináljunk már a Hamletból bohózatot. Néha az az érzésem: csak azért engedik szabadjára őket, mert mulattatják a vezérkart azzal, ahogy ijesztegetik a diplomás kommunistákat. Ellenben ennek a forradalmi pasasnak hálás is vagyok másfelől, ugyanis iménti írásában elrettentő példaként idézi Esterházy Pétert. Aki a következőképpen fogalmazott egykoron - az író behelyettesíthető bármivel és bárkivel: „Az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza. A hazaszeretet minőség kérdése.” Így ni - és ez végső soron megnyugtató. Annyira, amennyire. Minőség kérdése 2020. február 21 -27. [ Magyar Hang OSZLING Emik, valárd, aufheben Pethö A hegeli aufhebent a megszüntetve megőrizni kifejezéssel szokás magyarra fordítani. A dialektikus mozgás hármas értelme: a megszüntetés, majd a megőrzés, végül szintézisként a magasabb szintre való felemelés. Az aufhebent magyarul, a népnyelven persze ennél egyszerűbben és jóval rövidebben is ki lehet fejezni. A neves XIX. századi költő, Erdélyi János a hegeli gondolatok tiszteletre méltó magyar nyelvi meghonosításán iparkodva legalábbis erre jutott. Hiszen: „A német bölcset a magyar nyelv, a magyar nyelvet a német bölcs teszi érthetővé.” Úgy véli, a szopik ige kiveszett őspárja, az emik (illetve az emni) kifejezetten megfelelő az aufheben lényegének magyarul való kifejezésére: „fölemni azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szűnt meg végképpen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölém, fölemel, nevel, megöl) és a német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmű szavakban”. Noha Erdélyi újításai közül az egységesülő magyar filozófiai nyelv többet is magába olvasztott, érthető módon kimaradt néhány vadhajtás. Nem beszélünk mondományról (predikátum), kapocsszóról (kopula, amely a logikai ítélet alanyát és állítmányát köti össze), sem varárdról (reális), sem parányvédőről (atomista).