Magyar Hang, 2020. október (3. évfolyam, 40-44. szám)
2020-10-02 / 40. szám
30 MAGAZIN • TÁRCA Szenczi Tóth Károly Anyai oldalról nem is tudom hányadfokú unokatestvérem, István 1956- ban húszévesen elment, két hónap Traiskirchenben, utána Svájcban lelt otthonra. Leveleztünk, semmi fontos, szándékosan közhelyeket halmoztunk. Később gyakran jött Budapestre üzletileg, mindannyiszor meglátogatott minket, átbeszéltük a sanyarú múltat, a groteszk jelent, a jövőt nemigen, ki tudja azt. Megcsodálta, ha a lakásban újdonságot látott, könyvespolc, váza, konyhagép. Egyszer sem jött üres kézzel. Istvánt gyermekkorában magára hagyta a sors, az árvaházban egy volt a többi megszeppent fiúcska közt, azokból az időkből Klariszsza apácára és az osztályfőnökre, Marcell atyára emlékezett szívesen. Biztatták, rajzoljon, igen kézügyes volt. Végül az építészettel kötött barátságot, technikusnak tanult. Self made men, ezt István először Svájcban hallotta, az angolnyelv-tanfolyamon. Felismerte, ő aztán igazán az. Küzdelem nélkül semmihez sem jutott. Amíg a többi gyerek a rongylabdát rúgta, ő könyveket bújt, a legtovább maradt a tanulószobán, később is megfontolt szorgalom jellemezte. Elegáns férfi lett, törődött küllemével. Bolondos fiatalon egyetlenszer elragadta a magyaros mulatozás sírva vigadó mámora, őrült mennyiségben ivott. Soha többé. Egyetlen kortyot sem. Megtanult másképp örvendezni. Reggelente Bázel patinás kávéházában kezdte a napot, ez így volt, amikor beosztottként darabra honorált műszaki rajzokkal bajlódott, de később is, akkor már saját tervezőirodájába járt. Délben szendvicses büféebéd, hazament, lepihent, késő délután visszatért mérnökei közé. Este gyakran vacsorázott vendéglőben sorstárs magyarokkal, otthoni zamatokról nosztalgiáztak. István Budapesten minden alkalommal az ötcsillagos Duna-parti szálloda panorámás lakosztályában Sscállt meg. Késő délután érkezett, első útja a földszinti magyar étterembe vezetett, a falakon pingáló asszonyok kalocsai virágai, körben kézzel faragott népi bútorok, az asztalokon matyó abroszok. Istvánt a pincérek jól ismerték. Ugye a szokásos lesz, uram? István az időt agyonütni az étlapot olvasgatta, szódavizet kortyolt. Mire mindent kisilabizált, asztalon volt az étel, sertéspörkölt tökfőzelékkel. E társulásban ételkülönlegesség, hungarikum, István tárgyiasult honvágya. Amikor először rendelte, a pincér a fejét vakarta; sajnos adagárak vannak, uram, hozzá kell számolnunk a nokedlit meg a savanyúságot. István megnyugtatta: kifizetem, de azokat ne hozzák, egyék meg, vagy tudom is én. A pörköltet bő adagban a főzelékre terítették, vörös paprikás szaftjával gazdaEz a hazaszeretet! - gondolta. Igen, pontosan ez a főzelék, a pörkölt, a Duna, és a fények rajt, ahogy másutt a világon semmiféle vízen gon leöntötték, asztali kosárban néhány szelet kenyeret mellékeltek. István a kést, villát félretolta, marokra fogta a nagykanalat, úgy evett. A kenyeret - ugyancsak illetlenül - harapta, fogaival fehér belére félköröket rajzolt. A savanykás, édes, sós, hagymás ízkavalkád mennyei élvezete kiült az arcára. Jóllakott, megitta még a pohár szódavíz maradékát, kabátjába bújt. Lesétált a Duna-partra. Megállt, gyönyörködött. Ez a hazaszeretet! - gondolta. Igen, pontosan ez a főzelék, a pörkölt, a Duna, és a fények rajt, ahogy másutt a világon semmiféle vízen. Istvánt váratlanul érte, addig remeklő svájci vállalkozása tönkrement. Egy évig újra műszaki rajzolást vállalt, üzleti útjait lemondta, Budapestre sem jött. Elmúlt az az átkozott év, újra sebességre kapcsolt. A tizenhatos lakosztály! - emlékezett a szálloda portása. Aztán irány a vendéglő. István eltévedt. Először a földszintre ment, majd a félemeletre, ide-oda kóborolt, végül kénytelen volt érdeklődni. Hja, uram... tavaly nagy átépítés volt. A vendéglő megszűnt. Helyette itt ez a modern étterem, brunch van kérem tisztelettel, önkiszolgálás, sokféle étel. Én tökfőzeléket szeretnék, pörkölttel. Utánanézek, uram. A főpincér letérten tért vissza, sajnos egyik sincs. István kockás abroszos kisvendéglőben reménykedett, de közel-távol nem talált. Értelmét vesztette a nagy szálloda, házat vásárolt Szentendrén. Legközelebb már odament. Aztán hazatelepült. Szomszédja takaros kisvendéglőt ajánlott, a tizenegyes főúton Tahi és Dunabogdány közt. Tökfőzelék? Sajnos kérem nincs az étlapon... nagyon szezonális. De a pörkölthöz tudunk adni házi galuskát. Higgye el, uram, nagyon finom. István beleegyezett. Másnaponta ment, jóízűen, és... hát igen... két pofára evett, itt is kanállal. Pörköltet nokedlivel - állítják szemlesütve sokan - nem is lehet másképp. És a zsírtól csillanó ajak szegletében csurogjon a piros, fényes paprikás lé. Úgy az igazi. Sertéspörkölt " «» ' * Gazda Albert Olvasom az újságban, hogy a tűz martalékává válhat a világ egyik leghíresebb borvidéke. Más megfogalmazásban: lángokban áll a híres Napa-völgy. Illetve: felbecsülhetetlenek a károk Kaliforniában. Sőt. Katasztrófa: az USA leghíresebb borvidéke szinte megsemmisült. Szomorú hírek. A magamfajta nyugdíjas borblogger abszolút elkámpicsorodik. A félreértések elkerülése végett: minden szőlőtőke, minden hektár, minden otthon, minden pincészet, pláne minden emberélet számít. Ez nem lehet kérdéses. A harsányságból és a tudatlanságból mindazonáltal megint elegem van. Unom. Sose lesz ezekből igazság. Az első bekezdésben felidézett szalagcímek közül csupán az első kettő friss és aktuális. A harmadik és a negyedik három évvel ezelőtti. Az a helyzet, hogy az Egyesült Államok valóban leghíresebb borvidéke, a Napa Valley 2017 októberében egyszer már megsemmisült. A magyar lapok hírei szerint legalábbis. Most tehát az készül szörnyethalni, amit egyszer már eltemettünk és meggyászoltunk. Hogy utóbb kiderült: az akkori - amúgy tényleg gyilkos, rettenetes, kegyetlen kaliforniai bozóttüzek teljes vagy szinte teljes pusztítást sem végeztek a pincészetekben-szőlészetekben, arról nyilván nem szóltak már a híradások. Ilyenek vagyunk. Kapálózunk az olvasóért, azaz a kattintóért, mintha nem lenne holnap. Holott mindig van. Három évvel később is van. Újabb három év múlva is lesz. Egyenként nem feltétlenül, kollektíve okvetlenül. Közben néha dohogunk, öregesen, hogy még sincs ez így egészen jól, de ez úgyszólván mellékes. Viszont kicsit külön is érdekes, hogy miért és mitől hívószó nálunk a Napa-völgy. Oké, hallottuk valahol, hogy világhírű, esetleg Haraszthy Ágoston is megvan szőrmentén, de hát az ottani borokat ezer magyarból egy sem kóstolta soha. Nem is fogja. Napa olcsó cabernet-je is drága nekünk, és ami tényleg finom, az megfizethetetlen. Morfondírozok, talán észrevétlenül is része lett annyi A magamfajta nyugdíjas borblogger abszolút elkámpicsorodik rá a gondolkodásunknak a borkultúra, hogy felkapjuk a fejünket a hírre, hogy ég a szőlő valahol, egy dallamos nevű tájékon, és fogynak ott a hektárok sorban. Zárójel: hazánkban a rendszerváltás óta a szőlőterületek fele, 50-60 ezer hektár tűnt el nyomtalanul, és a maradék is kopik. A Balatonra néző lankákon rendületlenül, azok ma máshogyan szépek, mint tegnap. Már ha bejönnek valakinek az úszómedencés paloták esztétikailag. Ezeket nem gyászoljuk annyira. Lángok, igaz, nincsenek. Mindegy, bontok a napokban egy sűrű vöröset Napa és a napaink egészségére. Vagy emlékére, ha a 2017-es megsemmisülésnél is megsemmisítőbb lenne a 2020-as végkifejlet. Kaliforniai cabernet-im nincsenek, de villányim, amely felveszi velük a versenyt, épp van egy palackkal. Majd ha az is elfogy, és minden, de minden martalékává válik valaminek, akkor mi mást tehetnék: iszom sört. Van egy egyre népszerűbb szekszárdi főzde, a Brew Your Mind, annak van egy tripla IPA-ja, magasabbra értékelt honi tétel nem ismeretes most a piacon. 9,5-es alkohol, gazdag gyümölcsös illatok és ízek, hála a legmenőbb komlóknak és a sörmesterek hozzáértésének. Plusz páros táncot jár benne a végtelen sűrűség meg a csodás elegancia, és ahhoz képest, hogy monstrum, csúszik is, mint a pinty. Az a neve, hogy Big Lies. Nem hazudok. Big Lies 2020. október 28. | Magyar Hang ÚJBESZÉL Leedz Wekerle Büszkén éneklem angolul, hogy magyar cigány vagyok én, keressenek rá, ezen a címen találják a 24.hu remek videóriportját egy Liverpoolba vándorolt miskolci fiatalemberről, aki itthon lakodalmas zenészként dolgozott, a briteknél pedig taxisként keresi a kenyerét, emellett azonban olykor zenél is bárokban, bulikban. Angolul ad elő magyar mulatós dalokat. Amikor Steve Gaspart - merthogy róla van szó - a riporter arról faggatja, hogy néz ki egy napja, a fiatalember többek közt elmondja: „tizenhat órát dolgozok, de abból kiesik egy-két óra hossza, mert hazajövök, közben leedzem, és elviszem az asszonyt dolgozni”. Leedzem? Jómagam nem járok konditerembe, ezért talán csak nekem új a szó, de nagyon jó. Feltehetően nem ikes ige, úgyhogy Steve helytelenül használja - leedzek, leedzel, leedz, így tűnik jónak. Az igét nyelvészeti szakmunkákban nem leltük meg, de az internet népe használja. „Az edzéstervem szerint vasárnap leedzek mindenre, szerdán felsőtestre, csütörtökön pedig alsótestre, hasra és oldalra” - olvassuk egy helyen, míg máshol így fordul elő: „Leedzek, zuhanyzom és eszek. Azután jön csak minden más.” Az edz igénél gondot szokott jelenteni a felszólító mód használata: edzz vagy eddz? Ha valakit arra buzdítunk, hogy végezze el napi edzésadagját, a leedz esetében is ügyelni kell. Mondjuk így: eddz le, aztán zuhanyozz és egyél! Eredetét tekintve talán rokonságban lehet a le igekötő olyan használatával, mint a letud valamit? Valószínűleg. De mindegy, lenyelvészkedtem, most megyek. Viszlát két hét múlva!