Magyar Hang, 2020. október (3. évfolyam, 40-44. szám)

2020-10-02 / 40. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Szenczi Tóth Károly A­nyai oldalról nem is tu­dom hányadfokú unoka­­testvérem, István 1956- ban húszévesen elment, két hónap Traiskirchenben, utána Svájcban lelt otthonra. Levelez­tünk, semmi fontos, szándékosan közhelyeket halmoztunk. Késő­bb gyakran jött Budapestre üzleti­leg, mindannyiszor meglátoga­tott minket, átbeszéltük a sanyarú múltat, a groteszk jelent, a jövőt nemigen, ki tudja azt. Megcsodál­ta, ha a lakásban újdonságot lá­tott, könyvespolc, váza, konyha­gép. Egyszer sem jött üres kézzel. Istvánt gyermekkorában magára hagyta a sors, az árvaházban egy volt a többi megszeppent fiúcska közt, azokból az időkből Klarisz­­sza apácára és az osztályfőnökre, Marcell atyára emlékezett szíve­sen. Biztatták, rajzoljon, igen kéz­ügyes volt. Végül az építészettel kötött barátságot, technikusnak tanult. Self made men, ezt István először Svájcban hallotta, az an­­golnyelv-tanfolyamon. Felismer­te, ő aztán igazán az. Küzdelem nélkül semmihez sem jutott. Amíg a többi gyerek a rongylabdát rúg­ta, ő könyveket bújt, a legtovább maradt a tanulószobán, később is megfontolt szorgalom jelle­mezte. Elegáns férfi lett, törődött küllemével. Bolondos fiatalon egyetlenszer elragadta a magya­ros mulatozás sírva vigadó má­mora, őrült mennyiségben ivott. Soha többé. Egyetlen kortyot sem. Megtanult másképp örvendezni. Reggelente Bázel patinás ká­véházában kezdte a napot, ez így volt, amikor beosztottként da­rabra honorált műszaki rajzokkal bajlódott, de később is, akkor már saját tervezőirodájába járt. Délben szendvicses büféebéd, hazament, lepihent, késő délután visszatért mérnökei közé. Este gyakran va­csorázott vendéglőben sorstárs magyarokkal, otthoni zamatokról nosztalgiáztak. István Budapesten minden alkalommal az ötcsillagos Du­­na-parti szálloda panorámás lakosztályában Sscállt meg. Késő délután érkezett, első útja a föld­szinti magyar étterembe vezetett, a falakon pingáló asszonyok kalo­csai virágai, körben kézzel fara­gott népi bútorok, az asztalokon matyó abroszok. Istvánt a pincé­rek jól ismerték. Ugye a szokásos lesz, uram? István az időt agyon­ütni az étlapot olvasgatta, szóda­vizet kortyolt. Mire mindent kisilabizált, asz­talon volt az étel, sertéspörkölt tökfőzelékkel. E társulásban étel­különlegesség, hungarikum, Ist­ván tárgyiasult honvágya. Amikor először rendelte, a pincér a fejét vakarta; sajnos adagárak vannak, uram, hozzá kell számolnunk a nokedlit meg a savanyúságot. István megnyugtatta: kifizetem, de azokat ne hozzák, egyék meg, vagy tudom is én. A pörköltet bő adagban a főzelékre terítették, vörös paprikás szaftjával gazda­Ez a hazaszeretet! - gondolta. Igen, pontosan ez­ a főzelék, a pörkölt, a Duna, és a fények rajt, ahogy másutt a világon semmiféle vízen gon leöntötték, asztali kosárban néhány szelet kenyeret mellékel­tek. István a kést, villát félretolta, marokra fogta a nagykanalat, úgy evett. A kenyeret - ugyancsak il­letlenül - harapta, fogaival fehér belére félköröket rajzolt. A savany­­kás, édes, sós, hagymás ízkavalkád mennyei élvezete kiült az arcára. Jóllakott, megitta még a pohár szódavíz maradékát, kabátjába bújt. Lesétált a Duna-partra. Meg­állt, gyönyörködött. Ez a hazasze­retet! - gondolta. Igen, pontosan ez­ a főzelék, a pörkölt, a Duna, és a fények rajt, ahogy másutt a vilá­gon semmiféle vízen. Istvánt váratlanul érte, addig remeklő svájci vállalkozása tönk­rement. Egy évig újra műszaki raj­zolást vállalt, üzleti útjait lemond­ta, Budapestre sem jött. Elmúlt az az átkozott év, újra sebességre kapcsolt. A tizenhatos lakosztály! - emlékezett a szállo­da portása. Aztán irány a vendég­lő. István eltévedt. Először a föld­szintre ment, majd a félemeletre, ide-oda kóborolt, végül kénytelen volt érdeklődni. Hja, uram... ta­valy nagy átépítés volt. A vendéglő megszűnt. Helyette itt ez a mo­dern étterem, brunch van kérem tisztelettel, önkiszolgálás, sokféle étel. Én tökfőzeléket szeretnék, pörkölttel. Utánanézek, uram. A főpincér letérten tért vissza, sajnos egyik sincs. István kockás abroszos kisvendéglőben remény­kedett, de közel-távol nem talált. Értelmét vesztette a nagy szállo­da, házat vásárolt Szentendrén. Legközelebb már odament. Aztán hazatelepült. Szomszédja takaros kisvendég­lőt ajánlott, a tizenegyes főúton Tahi és Dunabogdány közt. Tök­főzelék? Sajnos kérem nincs az étlapon... nagyon szezonális. De a pörkölthöz tudunk adni házi galuskát. Higgye el, uram, nagyon finom. István beleegyezett. Más­­naponta ment, jóízűen, és... hát igen... két pofára evett, itt is ka­nállal. Pörköltet nokedlivel - ál­lítják szemlesütve sokan - nem is lehet másképp. És a zsírtól csillanó ajak szegletében csurogjon a piros, fényes paprikás lé. Úgy az igazi. Sertéspörkölt " «» ' * Gazda Albert O­lvasom az újságban, hogy a tűz martalékává válhat a világ egyik leghíresebb borvidéke. Más meg­fogalmazásban: lángokban áll a híres Napa-völgy. Illetve: felbecsülhetetle­nek a károk Kaliforniában. Sőt. Katasztrófa: az USA leghíresebb borvidéke szinte meg­semmisült. Szomorú hírek. A magamfajta nyugdíjas borblogger abszolút elkámpicsorodik. A félreértések elkerülése végett: minden szőlőtőke, minden hektár, minden otthon, minden pincészet, pláne minden emberélet számít. Ez nem lehet kérdéses. A harsányságból és a tudatlanságból mindazonáltal megint elegem van. Unom. Sose lesz ezekből igazság. Az első bekezdésben felidézett szalag­címek közül csupán az első kettő friss és aktuális. A harmadik és a negyedik három évvel ezelőtti. Az a helyzet, hogy az Egye­sült Államok valóban leghíresebb borvidéke, a Napa Valley 2017 októberében egyszer már megsemmisült. A magyar lapok hírei sze­rint legalábbis. Most tehát az készül ször­nyethalni, amit egyszer már eltemettünk és meggyászoltunk. Hogy utóbb kiderült: az akkori - amúgy tényleg gyilkos, rettene­tes, kegyetlen­­ kaliforniai bozóttüzek tel­jes vagy szinte teljes pusztítást sem végez­tek a pincészetekben-szőlészetekben, arról nyilván nem szóltak már a híradások. Ilyenek vagyunk. Kapálózunk az olva­sóért, azaz a kattintóért, mintha nem len­ne holnap. Holott mindig van. Három év­vel később is van. Újabb három év múlva is lesz. Egyenként nem feltétlenül, kollektíve okvetlenül. Közben néha dohogunk, örege­sen, hogy még sincs ez így egészen jól, de ez úgyszólván mellékes. Viszont kicsit külön is érdekes, hogy mi­ért és mitől hívószó nálunk a Napa-völgy. Oké, hallottuk valahol, hogy világhírű, eset­leg Haraszthy Ágoston is megvan szőrmentén, de hát az ottani borokat ezer magyarból egy sem kóstolta soha. Nem is fogja. Napa olcsó cabernet-je is drága nekünk, és ami tényleg finom, az megfizethetetlen. Morfondíro­zok, talán észrevétlenül is része lett annyi­ A magamfajta nyugdíjas borblogger abszolút elkámpicsorodik rá a gondolkodásunknak a borkultúra, hogy felkapjuk a fejünket a hírre, hogy ég a szőlő valahol, egy dallamos nevű tájékon, és fogy­nak ott a hektárok sorban. Zárójel: hazánk­ban a rendszerváltás óta a szőlőterületek fele, 50-60 ezer hektár tűnt el nyomtalanul, és a maradék is kopik. A Balatonra néző lan­kákon rendületlenül, azok ma máshogyan szépek, mint tegnap. Már ha bejönnek vala­kinek az úszómedencés paloták esztétikai­lag. Ezeket nem gyászoljuk annyira. Lángok, igaz, nincsenek. Mindegy, bontok a napokban egy sűrű vöröset Napa és a napaink egészségére. Vagy emlékére, ha a 2017-es megsemmisülésnél is megsemmisítőbb lenne a 2020-as végki­fejlet. Kaliforniai cabernet-im nincsenek, de villányim, amely felveszi velük a versenyt, épp van egy palackkal. Majd ha az is elfogy, és minden, de min­den martalékává válik valaminek, akkor mi mást tehetnék: iszom sört. Van egy egyre népszerűbb szekszárdi főzde, a Brew Your Mind, annak van egy tripla IPA-ja, maga­sabbra értékelt honi tétel nem ismeretes most a piacon. 9,5-es alkohol, gazdag­ gyü­mölcsös illatok és ízek, hála a legmenőbb komlóknak és a sörmesterek hozzáértésének. Plusz páros táncot jár benne a végtelen sűrű­ség meg a csodás elegancia, és ahhoz képest, hogy monstrum, csúszik is, mint a pinty. Az a neve, hogy Big Lies. Nem hazudok. Big Lies 2020. október 2­8. | Magyar Hang ÚJBESZÉL Leedz Wekerle B­üszkén éneklem ango­lul, hogy magyar cigány vagyok én, keressenek rá, ezen a címen talál­ják a 24.hu remek videóriportját egy Liverpoolba vándorolt mis­kolci fiatalemberről, aki itthon lakodalmas zenészként dolgozott, a briteknél pedig taxisként keresi a kenyerét, emellett azonban oly­kor zenél is bárokban, bulikban. Angolul ad elő magyar mulatós dalokat. Amikor Steve Gaspart - mert­hogy róla van szó - a riporter arról faggatja, hogy néz ki egy napja, a fiatalember többek közt elmondja: „tizenhat órát dolgo­zok, de abból kiesik egy-két óra hossza, mert hazajövök, közben leedzem, és elviszem az asszonyt dolgozni”. Leedzem? Jómagam nem járok konditerembe, ezért talán csak nekem új a szó, de nagyon jó. Fel­tehetően nem ikes ige, úgyhogy Steve helytelenül használja - le­edzek, leedzel, leedz, így tűnik jó­nak. Az igét nyelvészeti szakmun­kákban nem leltük meg, de az in­ternet népe használja. „Az edzés­tervem szerint vasárnap leedzek mindenre, szerdán felsőtestre, csütörtökön pedig alsótestre, has­ra és oldalra” - olvassuk egy he­lyen, míg máshol így fordul elő: „Leedzek, zuhanyzom és eszek. Azután jön csak minden más.” Az edz igénél gondot szokott jelenteni a felszólító mód hasz­nálata: edzz vagy eddz? Ha valakit arra buzdítunk, hogy végezze el napi edzésadagját, a leedz eseté­ben is ügyelni kell. Mondjuk így: eddz le, aztán zuhanyozz és egyél! Eredetét tekintve talán rokon­ságban lehet a le igekötő olyan használatával, mint a letud vala­mit? Valószínűleg. De mindegy, lenyelvészkedtem, most megyek. Viszlát két hét múlva!

Next