Magyar Hang, 2022. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
2022-04-01 / 14. szám
Magyar Hang 2022. ÁPRILIS 17. MAGAZIN 23 Molnár Csaba Természetes módon már mindenkinek elege van a covidból, és mindenki arra kíváncsi, hogy mikor lesz vége. Nos, a járvány akkor ér véget, amikor az emberek úgy döntenek, hogy vége van. Ez az állítás nem azt jelenti, hogy hatalmunkban áll eltüntetni a vírust. Ehelyett arra világít rá, hogy a járvány vége sokkal inkább szociológiai, semmint epidemiológiai tényezőktől függ. Persze ehhez az is kell, hogy az objektív járványmutatók (legfőképpen a kórházi ápoltak és a halálos áldozatok száma) tartósan kedvezően alakuljanak. Ha ugyanis ezek meghaladják a lélektani küszöbértéket, és a lakosság számára is látványos méreteket öltenek (például úgy, hogy nem bírják a terhelést a kórházi halottasházak, ahogy az az elmúlt két évben előfordult sok helyütt), akkor az átlagember szabadságvágya sem képes legyőzni jogos aggodalmait. Most azonban már alapvetően más a helyzet, mint volt bármikor az elmúlt két évben. Hiszen mostanra az emberek többségének van bizonyos fokú védettsége a SARSCov-2 vírussal szemben (akár az oltástól, akár a túlélt fertőzéstől), és a jelenleg domináns omikron-variáns az esetek többségében nem okoz olyan súlyos betegséget. Tehát az objektív tényezők lehetővé teszik, hogy a társadalom deklarálja a járvány végét. „Azt hiszem, a pandémia részben azért ér véget, mert az emberek úgy határoznak, hogy vége van” - idézi a Scientific American Marion Dorsey-t, a New Hampshire-i Egyetem epidemiológusát. A járvány végének deklarálása általában nem formálisan történik (kivéve, ha jövő vasárnap lesznek a választások egy országban, és a kormánynak azt kell tettetnie. Sosem volt pandémia Bár az ember félve jelent ki ilyesmit, de egyre több szakértő gondolja azt, hogy a covid története átlép a pandémiás fázisból az endémiásba, vagyis az akut világjárvány vége felé járunk, és a betegség „csak úgy” lesz jelen, mint az influenza. Bár sokan azt gondolják, hogy a világjárvány egész világunkat megváltoztatja, valójában ez szinte kizárt. A covidnál sokkal halálosabb spanyolnáthát is egyik pillanatról a másikra felejtették el az emberek, egyszerűen kitörlődött a közemlékezetből, mintha totális győzelmet aratott volna a járvány felett), hanem egyre több ember látványos viselkedése révén. Ahogy egyre többen dobják el a maszkot, egyre többen puszilkodnak ismerőseikkel a csordultig telt szórakozóhelyeken, azzal minden pillanatban azt demonstrálják az egyre fogyó bizonytalanoknak, hogy az ő viselkedésük idejétmúlt, és ideje továbblépni. Bár szokás azt gondolni, hogy a jövő teljesen kiszámíthatatlan járvány idején (illetve a vége felé), a valóságban pontosan tudni lehet, hogy mire számíthatunk, hiszen ez a folyamat szinte pontról pontra lejátszódott már 1919-ben. Csak remélhetjük, hogy a jövőbeli történések nem fogják utánozni a 103 évvel ezelőtti forgatókönyvet. A spanyolnáthajárvány 1918 elején kezdődött, a covidhoz hasonlóan két évig tartott a közfelfogás szerint, és hivatalosan három hulláma volt: 1818 tavaszán egy kisebb, 1918 őszén-telén egy nagyon halálos, majd 1919-ben egy kisebb. 1919 nyarára a fertőzések visszahúzódtak, a járványban megfáradt emberek pedig visszatértek régi életükhöz, mert már egyszerűen nem érdekelte őket a betegség (hiába halt meg a járványban minimum ötven, de lehet, hogy százmillió ember, miközben akkor még negyedannyian sem éltek a világon, mint ma). Csakhogy 1920- ban megjelent egy új variáns, és valójában elindított egy negyedik hullámot. A halálozás megint felfutott, és újra dühöngött a járvány titokban. Az emberek ugyanis már nem törődtek vele. Míg 1918-ban sok helyütt hoztak korlátozásokat, 1920-ban már szinte sehol sem. A világháborúban győztes hatalmak vezetői nem akarták elrontani az emberek örömét (és saját újraválasztási esélyeiket) az újbóli korlátozások bevezetésével. A százezreket vonzó New York-i győzelmi parádét annak ellenére nem mondták le, hogy akkor hetente több mint kétezren haltak meg influenzában a városban. A spanyolnáthát okozó influenzavírus sem tűnt el, hanem kissé megszelídült. Ez azonban nem jelentette azt, hogy veszélytelenné vált, ahogy a szezonális influenzában ma is 250-500 ezren halnak meg világszerte a WHO becslése szerint. De az emberek ingerküszöbét már nem érték el az áldozatok. Olyannyira maguk mögött akarták hagyni a spanyolnáthát, hogy szó szerint elfelejtették. Alig találhatók a világon emlékművek, amelyek a spanyolnátha áldozatainak állítanának emléket - miközben sokkal kevesebb halálos áldozatot követelő I. világháború hősi halottainak világszerte gyakorlatilag minden faluban emlékműveket állítottak. Ez a felejtés nem csak afféle retorikai túlzás. Az Encyclopaedia britannica 1924-ben két kötetben jelentette meg a XX. század (addigi) történetét, nyolcvan tudós szerző közreműködésével. Az összesen 1300 oldalon egyetlen szót sem vesztegetnek az alig öt évvel azelőtt tomboló, az emberiség 3-5 százalékát kiirtó járványra. Mintha nem is lett volna. De a következő évtizedek történelemkönyvei is csak az I. világháború mellékzöngéjeként emlegették a pandémiát. Összehasonlítva a világháborúkkal, de még az olyan összehasonlíthatatlanul kevesebb áldozatot szedő tragédiákkal is, mint a Titanic elsüllyedése, alig készültek a spanyolnátháról filmek, alig írtak róla könyveket, nem vezettek be emléknapokat. „Abban az illúzióban élünk, hogy csak azért, mert egy esemény történelmileg fontos, mert sok embert érint és országok sorsát is megváltoztathatja, elkerülhetetlenül emlékezni fogunk rá. De ez egyáltalán nincs így, és erre a spanyolnátha a legjobb példa” - vélekedik Guy Reiner, a Ben-Gurion Egyetem történésze. Az 1918-as influenzapandémia iránti érdeklődés 102 évig szinte csak pislákolt. 2020-ban azonban az emberek hirtelen mindent meg akartak tudni róla, ami nem is csoda, hiszen a világ akkor küzdött meg utoljára egy covidhoz hasonló világjárvánnyal, és az emberek egyikének sem lehettek erről személyes élményei. A spanyolnáthából akart mindenki támpontokat gyűjteni és reményt nyerni. A járvány Wikipédia-oldalának látogatottsága meghétszereződött egyik napról a másikra. De ez minden bizonnyal csak múlandó fellángolás, mert amint a covid is eltűnik a kollektív emlékezetből, úgy a spanyolnátha is vissza fog süllyedni a felejtés sötétjébe. ◄ Maszkpárti amerikai tüntetők a spanyolnátha idején. Vírus déjá vu FORRÁS: LIBRARY OF CONGRESS Ebben az is szerepet játszik, hogy például a világháborúkkal ellentétben a világjárványnak nincs egyértelmű narratívája. Nem olyan, mint egy regény, kezdettel, definitív végződéssel, fordulópont(ok)kal, hősökkel, gonoszokkal, győzelemmel, vereséggel. Ez a spanyolnátha esetén még inkább igaz volt, hiszen akkor még szinte semmit nem tudhattak a kórokozóról és a betegség lefolyásáról (a vírusokat csak évtizedekkel később tudták lefényképezni először, az elektronmikroszkóp feltalálása után), az örökítőanyag természetéről sem volt fogalmuk. Vagyis volt egy istencsapása, ami minden elemében rejtélyes volt, senki nem tudta, honnan jött, időnként hova tűnt. Ma rengeteg szempontból más a helyzet. A világ nagy része még nem is tudott a betegségről, amikor már meg volt szekvenálva a vírus genomja, és rekordidő alatt sikerült egy soha korábban nem alkalmazott technológián alapuló vakcinát kreálni ellene. Most nincs világháború, amivel a járványnak versengenie kellene az emberek kollektív emlékezetében (bár az ukrajnai háború máris jobban leköti a legtöbb ember figyelmét, mint a covid). Amikor 1918 őszén az influenzahalottak hivatalos száma meghaladta a világháború halottainak számát (miközben ma már tudjuk, hogy valójában sokkal többen haltak meg a betegségben), a The New York Times ezt a fejleményt belső oldalon hozta jelentéktelen kis hírként. Akkoriban a sajtó nem sokat törődött az influenzaáldozatok személyes sorsával. A háborús évek szokásainak megfelelően a pandémiát is háborúként mutatta be, amelyben az ember küzd az ismeretlen gonosszal. Van egy másik hasonlóság is a spanyolnátha és a covid között. Mivel 104 éve még nem volt influenzaoltás, az egyetlen lehetséges védekezési mód a távolságtartás és a maszkviselés volt. A maszkot propagálók és megtagadók között ugyanolyan ideológiai háború tört ki, mint az elmúlt években. A maszktagadók pontosan ugyanazokkal a (már akkor is) unalomig cáfolt „érvekkel” támadtak, a maszkpártiak pedig tényleges büntetést követeltek a tagadóknak. 1919-ben San Franciscó-ban majdnem 2000 ember rendezett szuperterjesztő eseményt a Maszkellenes Liga gyűlésén. Ilyen értelemben semmit sem fejlődtünk.