Magyar Hang, 2022. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

2022-05-20 / 21. szám

10 PUBLICISZTIKA • VENDÉGOLDAL 2022. MÁJUS 20-26. Magyar Hang Elképzeltük-e egyáltalán valahogy a rendet? Lukácsi Katalin A legnépesebb jászberényi Facebook-csoportban az elmúlt hetek, hónapok legnépszerűbb bejegy­zése az lett, amelyben a Magyar Önvédelmi Mozgalom (MÖM) jászberényi közössége hírt adott elsőként megtartott sétájáról. Ne­gatív visszajelzések nélkül a sok­szorosát kapta ez a poszt a leg­inkább kedvelt megosztásoknak (900-at a száz-kétszázhoz ké­pest). A poszt kimagaslóan pozitív fogadtatása nem a most alakuló félhivatalos politikai közösségnek szólt önmagában. „Egészségügyi sétájukat” - ahogy azt nevezték - a MÖM lelkes hívei ugyanis szán­dékosan ott tartották, ahol ukrán vendégmunkások töltik rendre szabadidejüket a jász polgárokétól elütő szocializációs kultúrával. • Megülte a lelkemet a masírozás romantikájának ez a kimagasló­an örömteli jászsági fogadtatása. Hasonlóan ahhoz, ahogy az áp­rilis 3-ai választási eredmény is megülte. Büszke jász vagyok, és a polgári értékek elkötelezettje. Szeretem is e két identitást ös­­­szekapcsolni, mert a jászok törté­nelme számos lehetőséget is nyújt ehhez. Masírozgatást tetszikelni azonban nem tartozik ezen polgá­ri értékek közé, különösen akkor nem, amikor itt egy olyan nemzet tagjai állnak célkeresztben, akik éppen egy diktátor agressziójának elszenvedői. Bár elsőre sokkhatásként ért egy új gárda létével és népszerűségé­vel szembesülnöm éppen szűkebb hazámban, szerencsére van egy fogódzóm, amely segít higgadt értelmezési keretbe illeszteni ezt a politikai történést. Éppen azokban a napokban néztem emésztgetve, meg-megállva a Partizán Miért tarolt a Fidesz a vidéken?­című sűrű, tanulságokban és informáci­ókban gazdag beszélgetését. Gulyás Márton Kovár Cecília, Kovách Imre és Szombati Kristóf társadalomtudóst kérdezte az egyes falvakban már­­már fullasztó, 80-90 százalékos kormánypárti sikerről. Ebben az adásban majdhogy­nem revelatív erővel hatottak rám a következő mondatok Szombati Kristóftól, már mielőtt Jászbe­rényben bárki sétált volna fekete kabátban. „Emlékezzünk vissza, ez az az időszak, amikor van egy nagy gazdasági krízis 2008-2009- ben, és ez utána nagyon erősen át is politizálódik. A cigányügy ekkor jön fel és válik egy nagyon fontos politikai témává. A Jobbik masí­rozik ezeken a vidékeken [Borsod, Heves]. Megosztja, polarizálja eze­ket a társadalmakat. Nagyon nagy feszültség volt vidéken. Ez egy rendetlenség élményben csúcso­sodott ki, és egy rend­hajtáshoz vezetett. A Fidesz erre a rendó­hajra reagált nagyon erőteljesen. A közmunka az egyik stratégia, ami­vel sikerült konszolidálnia a vidé­ket.” Majd egyszer csak leállítot­tam a YouTube-ot, átkapcsoltam a Facebookra, és megelevenedett előttem a társadalomtudósi okfej­tés a jászberényi Facebook-cso­port nyilvánosságában. Az ukrán vendégmunkások je­lenléte évek óta fokozódó feszültség forrása Jászberényben. Sok a gyár, de kevés a munkaerő. Sehol nem volt még a háború, amikor egyes jászsági boltokban, közösségi hely­színeken, mosdóknál cirill feliratok tűntek fel. Azóta bármi kellemet­len történik a városban, azoknak „alighanem” az ukránok lesznek a felelősei. És bár ezt tények nem támasztják alá, mégis „köztudo­mású”, hogy ezek az újfajta galíciai jöttmentek sokkal többet keresnek, mint a tisztességgel vért izzadó jászmagyar munkavállalók. Évekkel ezelőtt, de minden­képpen idén április 3-a előtt, a Mi Hazánkkal szövetséges Magyar Önvédelmi Mozgalom jászberé­nyi sétájának hírére fogadtatásá­tól függetlenül megbélyegzéssel és ítélkezéssel reagáltam volna. Belül pedig emésztettem volna magam amiatt, hogy a gonoszság ül tort megint a világban, és épp a szá­momra oly becses Jászberényben. Meg sem próbáltam volna honfi­társaim iránti izgalomból egy egészségesebb olvasatot keresni. Bár talán megpróbáltam volna, ha rendelkezésemre állt volna az az olvasat, amellyel a Partizán-be­szélgetésben találkoztam, hogy az idegen- és mindenféle másság el­leni gyűlölet nem csak és kizárólag a gonoszságból fakadhat. Ponto­sabban de, a gyűlölet csak gonosz­ságból fakadhat, de nem minden gyűlölet, ami annak látszik, és van­nak olyan természetes, jogos, po­zitív társadalmi igények, amelyek éretlenül rossz úton töltethetnek be. A rend­hajtás egy ilyen igény, amely mögött semmilyen gyűlölet vagy gonoszság nem húzódik. A biztonság és a rend iránti vágy két olyan érték, amelyeket a de­mokrata, polgári erők gyakran el­hanyagolnak. Közbeszédünk sok­szor meg is veti ezeket a vágyakat, amelyek betöltéséről azt gondol­juk, hogy a demokrácia korláto­zásához vezet, és amely vágyakat nem is illő túlzottan dédelgetni egy valamirevaló bátor demokratá­nak. Az az elit azonban, amelyben a szabadságvágy és a sokszínűség szeretete megelőzi a biztonság­ és rendóhajt, egyre kevesebb hatással bír a „vidékre”. Jelentse ez a vidék akár a pesti paneltömböket vagy a sokat emle­getett körúton belüli szűk utcákat, ahol szintén a Fidesz nyert. Jász­berény viszont nem klasszikus ér­telemben vidék. Bár a választókör­zetben 60 százalékkal nyert Pócs János, Jászberényben csak szűken, a civil szférából jött Kertész Ottó pedig 6 százalékkal jobban szere­pelt, mint a közös ellenzéki lista. Az nem lehet egy sikeres ellenzé­ki válasz a MÖM jászberényi akció­jára, hogy megbélyegezzük azokat, akiknek az tetszik. De a hallgatás sem. A polgári Magyarország újra­teremtése azon múlik, hogy ves­­­szük-e a fáradságot ahhoz, hogy a jogállami értékeket a vidéki érték­hierarchiához igazítva szólaltassuk meg. Lehet, hogy az első ilyen meg­szólalás nem fog máris 900 lájkot kapni a legnagyobb jászsági közéleti Facebook-csoportban, de legalább elkezd a polgári Magyarország újra visszatűnni a térképre. Szabó Antal M­ögöttem áll kettő­vel, mert ideges vagyok, megismertem őt, ő engem nem, úgy tűnik. A vodkásüvegekkel meg a zsugorfóliába préselt sörökkel bajlódik fél kézzel, másik kezé­ben telefon, csuklóján hajdanvolt nyári fesztiválok megkopott kar­­szalagjai. Közel az ötvenhez sátras bulikon ténfereg? Bár mindig ilyen volt, gyermekkoromban is, ami­kor állandóan valami csínytevé­sen törte a fejét. Negyven éve nem láttam, illetve nem hallottam róla, csak annyit, hogy soha nem volt rendes melója, seftelt ezzel-azzal, általában magyar-ukrán viszony­latban, csak a szokásos nagy mel­lény, nagy hang - csak füst, láng nélkül... Pittyeg a kassza, nehezen mo­zog a sor, élelmiszerdiszkontban vagyunk, piros alapon fehér P-vel kezdődő nevűben, sárga ponttal a végén. Csúcsidős hétvégi bevá­sárlás szolid szalonnasütéshez, kenyér, üdítők, néhány nullás sör a bevásárlókocsimban. Célirányo­san jöttem ebbe az üzletbe, segíteni szeretnék. Szerény eszköz, de talán könnyít néhányak szenvedésén: csippantások a pénztáros kérésemre rácsippant egy vonalkódra, így egy bizonyos pénzösszeg rákerül a számlámra adomány címszó alatt: esetenként 250 forint az ukrajnai menekültek­nek, egy csippantás kétszázötven forint, kettő ötszáz, és így tovább, kinek mit bír a pénztárcája, az em­bersége, a szolidaritása. Szörnyű hírek, szörnyű képek érkeznek Uk­rajnából, valamit tenni kell. Ekkor szólal meg újra a »nagy hang - csak füst láng nélkül”: „Csak nem adtál egy ezrest ennek a bohóc Zeleninek?!” Sorra kerülök, még mindig nem nézett rám, sietnem kell, „nincs hűségkártyám, bankkártyával, igen” hadarom, a pénztáros hölgy démoni gyorsasággal tolja át a le­olvasón a cuccaimat, a sörös­dobozokat szinte dobálom már a kosárba, fél szemmel őt nézem, rám néz, megismert! „Hőőőő öreg barátom, de rég láttalak”, sikítja bele a duruzsoló tömegbe, kettő­vel mögülem, és folytatja: „Várj már meg, beszéljünk pár szót!” Ránézek, kényszeredett mosoly az arcomon, aztán a pénztáros hölgy­höz szólok gyorsan és halkan, hogy minél kevesebben hallják: „Csip­­pantson négyet az adományra”! A duruzsolás alábbhagy hat méter sugarú körben körülöttem, döbbent tekintetek lövellnek felém, ezek szerint nem voltam kellő­képpen halk. A hölgy „felszámol” négyszer kétszázötven forintot a számlámra, ekkor szólal meg újra a „nagy hang­­ csak füst láng nél­kül”: „Csak nem adtál egy ezrest ennek a bohóc Zeleninek?!” Nem tagadom, picit megsemmisülök, pláne azt érezve, hogy a körülöt­tem állók elismerő mosollyal üd­­vözlik a kopott karszalagos hozzám intézett felháborodott kérdését: jól megmondta neki, még hogy pénzt az ukránoknak, minek támadtak az oroszokra, felháborító! Valami ilyesmit olvasok ki a fejekben járó gondolatokból. Szégyenérzet fut át rajtam, mert adományoztam egy háború miatt szenvedő ország me­nekültjeinek? Létezik ez? Közben fizetek, és erőt veszek magamon, valamit kellene rea­gálnom. Ez sikerül: „Zelenszkij, ez a neve az ukrán elnöknek, nem neki adják, gondolom, hanem azoknak, akik az oroszok rakétái miatt lettek földönfutók, és akiknek a rokonait tömegsírokba dobálták ugyanezek a barbárok! Amúgy rég láttalak, gyere, beszélgessünk.” Egy szusz­ra ömlenek a szavak a számból, megkönnyebbülök. Nagy sikert nem arat a repliká­­zásom, sőt a döbbent arcok még döbbentebbek lesznek, felém nem villannak elismerő mosolyok, in­kább csak szánakozók, néhányan sziszegnek valamit a foguk kö­zött, eloldalgok a kasszától, leál­lok pakolni, a sor újabb tagja fizet, a seftes ismerősöm bámul maga elé, nem reagál a szavaimra. Kész vagyok, visszanézek rá, elkapja a tekintetét, úgy tűnik, kölcsönö­sen lemondunk a találkozásról, elindulok a kijárat felé, és ekkor meghallom az újrainduló duruzso­­lásban az ő megszelídült szavait: „Csippantson nekem is négyet!” Emlékmű Fábri Ferenc M­egnéztem a városma­jori új emlékművet, amelyet a nyilas terror idején a kerületben el­pusztítottak, zsidók és nem tiszteletére állítottak. A Mohácsi András tervezte szolid, visszafogott alkotás több szimbolikus elemet tartalmaz. A két részből álló oszlop utalhat a társadalom megosztott­ságára, ami e kérdésben is meg­nyilvánul: sem a hivatalosság, sem sokan mások nem szeretik, ha fel­idézik a múlt bűneit. Ezt mutatják a civil tiltakozások is, amelyek az emlékmű tervének hírére elhang­zottak. Pokorni Zoltán polgármester avató beszédében emlékeztetett a kerületben történt tragikus ese­ményekre s arra is: a 2005-ben felállított Turul teljesen elhibázott szimbólum, inkább a gyilkos esz­méket jeleníti meg, s ott az áldo­zatok névsorába elkövetők is keve­redtek. Ám arról már nem beszélt, milyen szerepe volt az ő családjá­nak a népirtásban. Az emlékmű oromzata negatív képe a mellette magasodó temp­lom tornyának, jelezve: az egyház sem tett meg mindent a gyilko­sokkal szemben, sőt, akadt pap is, aki a bűnök részese volt. Az osz­lopokon körbefutó fémszalagokon a több mint 1500 ismert áldozat neve szerepel. Sem a hivatalosság, sem sokan mások nem szeretik, ha felidézik a múlt bűneit Én az emlékművet hibátlannak látom, ám egy képzőművész ba­rátom hasonló műtárgyakkal kap­csolatban arra hívta fel a figyel­memet, hogy azok - távolról nézve - nem utalnak semmire. Ilyen az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő, a lágereket idéző plasztika vagy az Újpesti rakparton a magyar zsidó­mentők előtt tisztelgő alkotás is. Mindkettő érdekes, modern for­mákat mutat, ezért fotós lényem­re is hatottak, emellett családom történetét is érintik. Ám aki nem megy közelebb, aligha jön rá, mi­ről van szó, sem a történtekre uta­ló formák, sem zsidó szimbólumok nem láthatók rajtuk - s ez igaz a városmajori emlékműre is. A Hegyvidék című kerületi új­ság szerint egy „E helyen emléke­zünk..” kezdetű felirat olvasható az emlékművön, amely felsorolja azokat a csoportokat, amelyekből az áldozatok kikerültek Én ilyet nem találtam, így aki nem előre tervezetten megy oda, azt sem tud­ja, miről szól az egész. Azt hiszem, nem engem kell emlékeztetni arra, mi történt 1944-ben - ez a vis­­­szafogottság talán a tiltakozások következménye. Az eszköztelenség nagy érték lehet, de ha a társada­lomban tudatosítani akarjuk a múlt bűneit, hogy azok ne ismétlődhes­senek meg, akkor hangosabban kellene felkelteni a figyelmet.

Next