Magyar Hang, 2022. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
2022-05-20 / 21. szám
10 PUBLICISZTIKA • VENDÉGOLDAL 2022. MÁJUS 20-26. Magyar Hang Elképzeltük-e egyáltalán valahogy a rendet? Lukácsi Katalin A legnépesebb jászberényi Facebook-csoportban az elmúlt hetek, hónapok legnépszerűbb bejegyzése az lett, amelyben a Magyar Önvédelmi Mozgalom (MÖM) jászberényi közössége hírt adott elsőként megtartott sétájáról. Negatív visszajelzések nélkül a sokszorosát kapta ez a poszt a leginkább kedvelt megosztásoknak (900-at a száz-kétszázhoz képest). A poszt kimagaslóan pozitív fogadtatása nem a most alakuló félhivatalos politikai közösségnek szólt önmagában. „Egészségügyi sétájukat” - ahogy azt nevezték - a MÖM lelkes hívei ugyanis szándékosan ott tartották, ahol ukrán vendégmunkások töltik rendre szabadidejüket a jász polgárokétól elütő szocializációs kultúrával. • Megülte a lelkemet a masírozás romantikájának ez a kimagaslóan örömteli jászsági fogadtatása. Hasonlóan ahhoz, ahogy az április 3-ai választási eredmény is megülte. Büszke jász vagyok, és a polgári értékek elkötelezettje. Szeretem is e két identitást összekapcsolni, mert a jászok történelme számos lehetőséget is nyújt ehhez. Masírozgatást tetszikelni azonban nem tartozik ezen polgári értékek közé, különösen akkor nem, amikor itt egy olyan nemzet tagjai állnak célkeresztben, akik éppen egy diktátor agressziójának elszenvedői. Bár elsőre sokkhatásként ért egy új gárda létével és népszerűségével szembesülnöm éppen szűkebb hazámban, szerencsére van egy fogódzóm, amely segít higgadt értelmezési keretbe illeszteni ezt a politikai történést. Éppen azokban a napokban néztem emésztgetve, meg-megállva a Partizán Miért tarolt a Fidesz a vidéken?című sűrű, tanulságokban és információkban gazdag beszélgetését. Gulyás Márton Kovár Cecília, Kovách Imre és Szombati Kristóf társadalomtudóst kérdezte az egyes falvakban mármár fullasztó, 80-90 százalékos kormánypárti sikerről. Ebben az adásban majdhogynem revelatív erővel hatottak rám a következő mondatok Szombati Kristóftól, már mielőtt Jászberényben bárki sétált volna fekete kabátban. „Emlékezzünk vissza, ez az az időszak, amikor van egy nagy gazdasági krízis 2008-2009- ben, és ez utána nagyon erősen át is politizálódik. A cigányügy ekkor jön fel és válik egy nagyon fontos politikai témává. A Jobbik masírozik ezeken a vidékeken [Borsod, Heves]. Megosztja, polarizálja ezeket a társadalmakat. Nagyon nagy feszültség volt vidéken. Ez egy rendetlenség élményben csúcsosodott ki, és egy rendhajtáshoz vezetett. A Fidesz erre a rendóhajra reagált nagyon erőteljesen. A közmunka az egyik stratégia, amivel sikerült konszolidálnia a vidéket.” Majd egyszer csak leállítottam a YouTube-ot, átkapcsoltam a Facebookra, és megelevenedett előttem a társadalomtudósi okfejtés a jászberényi Facebook-csoport nyilvánosságában. Az ukrán vendégmunkások jelenléte évek óta fokozódó feszültség forrása Jászberényben. Sok a gyár, de kevés a munkaerő. Sehol nem volt még a háború, amikor egyes jászsági boltokban, közösségi helyszíneken, mosdóknál cirill feliratok tűntek fel. Azóta bármi kellemetlen történik a városban, azoknak „alighanem” az ukránok lesznek a felelősei. És bár ezt tények nem támasztják alá, mégis „köztudomású”, hogy ezek az újfajta galíciai jöttmentek sokkal többet keresnek, mint a tisztességgel vért izzadó jászmagyar munkavállalók. Évekkel ezelőtt, de mindenképpen idén április 3-a előtt, a Mi Hazánkkal szövetséges Magyar Önvédelmi Mozgalom jászberényi sétájának hírére fogadtatásától függetlenül megbélyegzéssel és ítélkezéssel reagáltam volna. Belül pedig emésztettem volna magam amiatt, hogy a gonoszság ül tort megint a világban, és épp a számomra oly becses Jászberényben. Meg sem próbáltam volna honfitársaim iránti izgalomból egy egészségesebb olvasatot keresni. Bár talán megpróbáltam volna, ha rendelkezésemre állt volna az az olvasat, amellyel a Partizán-beszélgetésben találkoztam, hogy az idegen- és mindenféle másság elleni gyűlölet nem csak és kizárólag a gonoszságból fakadhat. Pontosabban de, a gyűlölet csak gonoszságból fakadhat, de nem minden gyűlölet, ami annak látszik, és vannak olyan természetes, jogos, pozitív társadalmi igények, amelyek éretlenül rossz úton töltethetnek be. A rendhajtás egy ilyen igény, amely mögött semmilyen gyűlölet vagy gonoszság nem húzódik. A biztonság és a rend iránti vágy két olyan érték, amelyeket a demokrata, polgári erők gyakran elhanyagolnak. Közbeszédünk sokszor meg is veti ezeket a vágyakat, amelyek betöltéséről azt gondoljuk, hogy a demokrácia korlátozásához vezet, és amely vágyakat nem is illő túlzottan dédelgetni egy valamirevaló bátor demokratának. Az az elit azonban, amelyben a szabadságvágy és a sokszínűség szeretete megelőzi a biztonság és rendóhajt, egyre kevesebb hatással bír a „vidékre”. Jelentse ez a vidék akár a pesti paneltömböket vagy a sokat emlegetett körúton belüli szűk utcákat, ahol szintén a Fidesz nyert. Jászberény viszont nem klasszikus értelemben vidék. Bár a választókörzetben 60 százalékkal nyert Pócs János, Jászberényben csak szűken, a civil szférából jött Kertész Ottó pedig 6 százalékkal jobban szerepelt, mint a közös ellenzéki lista. Az nem lehet egy sikeres ellenzéki válasz a MÖM jászberényi akciójára, hogy megbélyegezzük azokat, akiknek az tetszik. De a hallgatás sem. A polgári Magyarország újrateremtése azon múlik, hogy vesszük-e a fáradságot ahhoz, hogy a jogállami értékeket a vidéki értékhierarchiához igazítva szólaltassuk meg. Lehet, hogy az első ilyen megszólalás nem fog máris 900 lájkot kapni a legnagyobb jászsági közéleti Facebook-csoportban, de legalább elkezd a polgári Magyarország újra visszatűnni a térképre. Szabó Antal Mögöttem áll kettővel, mert ideges vagyok, megismertem őt, ő engem nem, úgy tűnik. A vodkásüvegekkel meg a zsugorfóliába préselt sörökkel bajlódik fél kézzel, másik kezében telefon, csuklóján hajdanvolt nyári fesztiválok megkopott karszalagjai. Közel az ötvenhez sátras bulikon ténfereg? Bár mindig ilyen volt, gyermekkoromban is, amikor állandóan valami csínytevésen törte a fejét. Negyven éve nem láttam, illetve nem hallottam róla, csak annyit, hogy soha nem volt rendes melója, seftelt ezzel-azzal, általában magyar-ukrán viszonylatban, csak a szokásos nagy mellény, nagy hang - csak füst, láng nélkül... Pittyeg a kassza, nehezen mozog a sor, élelmiszerdiszkontban vagyunk, piros alapon fehér P-vel kezdődő nevűben, sárga ponttal a végén. Csúcsidős hétvégi bevásárlás szolid szalonnasütéshez, kenyér, üdítők, néhány nullás sör a bevásárlókocsimban. Célirányosan jöttem ebbe az üzletbe, segíteni szeretnék. Szerény eszköz, de talán könnyít néhányak szenvedésén: csippantások a pénztáros kérésemre rácsippant egy vonalkódra, így egy bizonyos pénzösszeg rákerül a számlámra adomány címszó alatt: esetenként 250 forint az ukrajnai menekülteknek, egy csippantás kétszázötven forint, kettő ötszáz, és így tovább, kinek mit bír a pénztárcája, az embersége, a szolidaritása. Szörnyű hírek, szörnyű képek érkeznek Ukrajnából, valamit tenni kell. Ekkor szólal meg újra a »nagy hang - csak füst láng nélkül”: „Csak nem adtál egy ezrest ennek a bohóc Zeleninek?!” Sorra kerülök, még mindig nem nézett rám, sietnem kell, „nincs hűségkártyám, bankkártyával, igen” hadarom, a pénztáros hölgy démoni gyorsasággal tolja át a leolvasón a cuccaimat, a sörösdobozokat szinte dobálom már a kosárba, fél szemmel őt nézem, rám néz, megismert! „Hőőőő öreg barátom, de rég láttalak”, sikítja bele a duruzsoló tömegbe, kettővel mögülem, és folytatja: „Várj már meg, beszéljünk pár szót!” Ránézek, kényszeredett mosoly az arcomon, aztán a pénztáros hölgyhöz szólok gyorsan és halkan, hogy minél kevesebben hallják: „Csippantson négyet az adományra”! A duruzsolás alábbhagy hat méter sugarú körben körülöttem, döbbent tekintetek lövellnek felém, ezek szerint nem voltam kellőképpen halk. A hölgy „felszámol” négyszer kétszázötven forintot a számlámra, ekkor szólal meg újra a „nagy hang csak füst láng nélkül”: „Csak nem adtál egy ezrest ennek a bohóc Zeleninek?!” Nem tagadom, picit megsemmisülök, pláne azt érezve, hogy a körülöttem állók elismerő mosollyal üdvözlik a kopott karszalagos hozzám intézett felháborodott kérdését: jól megmondta neki, még hogy pénzt az ukránoknak, minek támadtak az oroszokra, felháborító! Valami ilyesmit olvasok ki a fejekben járó gondolatokból. Szégyenérzet fut át rajtam, mert adományoztam egy háború miatt szenvedő ország menekültjeinek? Létezik ez? Közben fizetek, és erőt veszek magamon, valamit kellene reagálnom. Ez sikerül: „Zelenszkij, ez a neve az ukrán elnöknek, nem neki adják, gondolom, hanem azoknak, akik az oroszok rakétái miatt lettek földönfutók, és akiknek a rokonait tömegsírokba dobálták ugyanezek a barbárok! Amúgy rég láttalak, gyere, beszélgessünk.” Egy szuszra ömlenek a szavak a számból, megkönnyebbülök. Nagy sikert nem arat a replikázásom, sőt a döbbent arcok még döbbentebbek lesznek, felém nem villannak elismerő mosolyok, inkább csak szánakozók, néhányan sziszegnek valamit a foguk között, eloldalgok a kasszától, leállok pakolni, a sor újabb tagja fizet, a seftes ismerősöm bámul maga elé, nem reagál a szavaimra. Kész vagyok, visszanézek rá, elkapja a tekintetét, úgy tűnik, kölcsönösen lemondunk a találkozásról, elindulok a kijárat felé, és ekkor meghallom az újrainduló duruzsolásban az ő megszelídült szavait: „Csippantson nekem is négyet!” Emlékmű Fábri Ferenc Megnéztem a városmajori új emlékművet, amelyet a nyilas terror idején a kerületben elpusztítottak, zsidók és nem tiszteletére állítottak. A Mohácsi András tervezte szolid, visszafogott alkotás több szimbolikus elemet tartalmaz. A két részből álló oszlop utalhat a társadalom megosztottságára, ami e kérdésben is megnyilvánul: sem a hivatalosság, sem sokan mások nem szeretik, ha felidézik a múlt bűneit. Ezt mutatják a civil tiltakozások is, amelyek az emlékmű tervének hírére elhangzottak. Pokorni Zoltán polgármester avató beszédében emlékeztetett a kerületben történt tragikus eseményekre s arra is: a 2005-ben felállított Turul teljesen elhibázott szimbólum, inkább a gyilkos eszméket jeleníti meg, s ott az áldozatok névsorába elkövetők is keveredtek. Ám arról már nem beszélt, milyen szerepe volt az ő családjának a népirtásban. Az emlékmű oromzata negatív képe a mellette magasodó templom tornyának, jelezve: az egyház sem tett meg mindent a gyilkosokkal szemben, sőt, akadt pap is, aki a bűnök részese volt. Az oszlopokon körbefutó fémszalagokon a több mint 1500 ismert áldozat neve szerepel. Sem a hivatalosság, sem sokan mások nem szeretik, ha felidézik a múlt bűneit Én az emlékművet hibátlannak látom, ám egy képzőművész barátom hasonló műtárgyakkal kapcsolatban arra hívta fel a figyelmemet, hogy azok - távolról nézve - nem utalnak semmire. Ilyen az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő, a lágereket idéző plasztika vagy az Újpesti rakparton a magyar zsidómentők előtt tisztelgő alkotás is. Mindkettő érdekes, modern formákat mutat, ezért fotós lényemre is hatottak, emellett családom történetét is érintik. Ám aki nem megy közelebb, aligha jön rá, miről van szó, sem a történtekre utaló formák, sem zsidó szimbólumok nem láthatók rajtuk - s ez igaz a városmajori emlékműre is. A Hegyvidék című kerületi újság szerint egy „E helyen emlékezünk..” kezdetű felirat olvasható az emlékművön, amely felsorolja azokat a csoportokat, amelyekből az áldozatok kikerültek Én ilyet nem találtam, így aki nem előre tervezetten megy oda, azt sem tudja, miről szól az egész. Azt hiszem, nem engem kell emlékeztetni arra, mi történt 1944-ben - ez a visszafogottság talán a tiltakozások következménye. Az eszköztelenség nagy érték lehet, de ha a társadalomban tudatosítani akarjuk a múlt bűneit, hogy azok ne ismétlődhessenek meg, akkor hangosabban kellene felkelteni a figyelmet.