Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-15 / 29. szám

< 22 MAGAZIN • ESSZE 2022. JÚLIUS 15-21. Magyar Hang Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje nem elég erős arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük (Tisza István miniszterelnök az Országgyűlésben, 1904. július 8.) Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra. Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Map felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták? (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára) Jeszenszky Géza U­tassy József kortársam, aki sosem volt hajlandó szolgálni „aljas, nyo­morító hatalmakat”, az 1960-as években parodisztikus éllel írta, hogy „Nekünk utat Kelet mutat, ezért ugat ránk a Nyugat.” Akkor már kevesen hitték nálunk, hogy valóban a jobb jövő ígérete és nem a szolgaság forrása a vörös cárok orszá­ga. Hatvan évvel később az Orbán-kormány médiája azt hirdeti, hogy a kommunista ura­lom idején annyira csodált Nyugatnak beal­konyult, válságban van, mint volt egykor a Római Világbirodalom. Ugyanakkor közel húsz éve jogilag és szervezetileg is a Nyu­gat része, szövetségese vagyunk, sorsunk közös. Mielőbb hagyjuk el a süllyedő hajót, szövetkezzünk Oroszországgal, és készül­jünk föl arra, hogy a jövő Kínáé? Szent Ist­ván, a reformkor, Széchenyi, Kossuth, Ady és a rendszerváltoztatók nagy tévedése volt a Nyugattól várni a magyarság jobb jövő­jét? Vagy lehetséges a két politikai rendszer között manőverezni, ki lehet maradni az új hidegháborúból? Magyarország a második világháborúból nem maradt ki. Sokak szerint a náci Német­ország utolsó csatlósa volt. (Rákosi Mátyás úgy mondta: „bűnös nemzet”.) Azonban ép­pen egy amerikai, 1933 és 1941 között Roose­velt elnök magyarországi követe, J. F. Mont­gomery cáfolta Magyarország Hitler iránti szolgalelkűségét Hungary, the Unwilling Satellite címen 1947-ben megjelent könyvé­ben. Magyarországon csak a rendszerválto­zást követően, 1993-ban jelenhetett ez meg magyar fordításban, Magyarország, a vona­kodó csatlós címmel a Zrínyi Kiadó jóvoltá­ból. Ránki György, a neves történész, kérdés formájában („Az utolsó csatlós vagy a vona­kodó csatlós?”) lényegében már az 1980-as években letette a garast, hogy nem voltunk Hitler hűséges szövetségese. Miniszterel­nökként Teleki Pál, Horthyval egyetértésben, megpróbált kimaradni a háborúból, és ami­kor válaszútra került, hogy vagy csatlakozik Hitler Jugoszlávia elleni támadásához, vagy Barátok, segítők, társaság, „csapat” nélkül nemcsak a magánéletben, de a nemzetközi életben is nehezen boldogulnánk előbb-utóbb a megszállt Lengyelország sor­sára jut, az öngyilkosságba menekült. A Kál­­lay-kormány 1943-tól egyértelműen a há­borúból kiválni, „kiugrani” próbált. Ennek ellenére a köztudatban - nemcsak külföldön, de jórészt itthon is - az a kép rögződött, hogy Magyarország a második világháborúban a Jó és a Gonosz küzdelmében a rossz oldalra állt, 1944-ben zsidó származású állampolgárait segített a gázkamrákba küldeni. A „máso­dik Trianon”, az 1947-es párizsi béke nem értékelte, hogy Magyarország „vonakodva,” Romániánál vagy Szlovákiánál jóval kevésbé szolgálta ki a náci Németországot, és a le­igázott Európában itt maradt fönn leginkább a szabadság. Ma a „Brüsszellel” hadakozó, az EU föllazítását javasoló, az Ukrajnát leg­följebb félszívvel támogató Magyarország sokak szemében vonakodó szövetségesnek tűnik. Ha a Nyugat mégsem bukik el, mi lesz a sorsa a vonakodó, az egységet bomlasztó szövetségesnek? Egyedül vagy szövetségben? 1990. május 22-én a rendszerváltozás és a nemzeti megújulás programját az Or­szággyűlésben meghirdető Antall József ígé­rete szerint „az új kormány európai kormány lesz a szónak nem csak földrajzi értelmében. A demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság hagyományát valljuk. [...] A kormány elkö­telezi magát az európai integráció gondola­tának.... célja a tagság elnyerése az Európai Közösségben.” Tizenegy évvel a miniszter­­elnök fájdalmasan korai halála után e cél megvalósult, sőt akkor már öt éve tagjai vol­tunk a világtörténelem legsikeresebb politi­kai és katonai szövetségének, a NATO-nak is. Azt hitte az ország döntő többsége, hogy ezzel a magyarság annyi vihart túlélt hajó­ja, Ady komp­országa végre horgonyt ve­tett egy biztos kikötőben. Részvételünket az euro-atlanti integrációban két népszavazás erősítette meg. A NATO-népszavazás kampányában mint a Magyar Atlanti Tanács elnöke, rámutattam, hogy barátok, segítők, társaság, „csapat” nélkül nemcsak a magánéletben, de a nem­zetközi életben is nehezen boldogulnánk Történelmünk ezt igazolja. Mohácsnál elve­szett függetlenségünket az Oszmán-török és a Habsburg világbirodalom között őrlődve esélyünk sem volt visszanyerni. Végül csak egy széles európai összefogás hadserege verte ki országunkból a törököket. Az 1848-49-es szabadságharc győzelmeiben számos külföldi önkéntesnek volt szerepe, a végső vereséget azonban az okozta, hogy Kossuthnak nem sikerült Nyugat-Európát szövetségessé meg­nyerve elhárítani az orosz beavatkozást. A két világháborúban olyan katonai szövetségekkel álltunk szemben, amelyeknek a tagjai a vi­lág gazdaságilag és katonailag legerősebb államai, Nagy-Britannia, az Egyesült Álla­mok, Franciaország és Oroszország voltak. Magyarország függetlenségét, nemzeti ér­dekeinek érvényesítését a jövőben sem si­kerülhet biztosítanunk, ha egyedül vagyunk. Azzal, hogy tagjaivá váltunk Észak-Amerika és Nyugat-Európa majdnem minden demok­ráciáját és jólétben élő államát tömörítő po­litikai és katonai szövetségnek, évszázados kiszolgáltatottságunk véget ért, EU-tagsá­­gunkkal pedig lehetővé válik elmaradottsá­gunk és szegénységünk fölszámolása. A történelmi balsors jobbra fordulásá­val sajnos még nem mondhatjuk el, hogy a békénket és biztonságunkat fenyegető ve­szélyek elmúltak. Bennünket is fenyeget az iszlám fundamentalizmus, a terrorizmus és az illegális bevándorlás. Nemzetközi szin­ten folyik a bűnözés, az emberkereskedelem, a kábítószerek terjesztése, a pénzmosás. A szilárd és demokratikus berendezkedés­től távol álló országok egész sora rendelke­zik atom-, vegyi vagy biológiai fegyverek­kel, messzehordó rakétákkal. Az elszakított magyar közösségek jövője nincs biztosítva. És a háború újra megjelent a szomszédsá­gunkban. Oroszország elnöke az Ukrajna elleni agresszió mellett nyíltan fenyegeti Lengyelországot, Litvániát és Moldovát. Kö­veteli a NATO kivonulását az új tagállamok­ból. A felsorolt és a további veszélyek ellen az észak-atlanti szövetség hatásos védelmet és hiteles elrettentő erőt képvisel. Az itt tö­mörült országoknak az 1949-es alapítás óta - védelmük érdekében - eddig egy puskát sem kellett elsütniük, mert együttes erejük minden potenciális támadót elrettentett. A mai NATO hatékony eszközökkel rendel­kezik az újabb keletű, nem hagyományos ve­szélyek, így a kibertámadások elhárítására is. Hanyatlik-e a Nyugat és jobb-e a Kelet? Lehetetlen, de szükségtelen is néhány mon­datban összefoglalni, hogy mi a különb­ség a demokráciára, társadalmi részvételre, nyílt vitákra épülő Nyugat és a diktatórikus, centralizált, zömmel Európán kívüli politikai rendszerek között, ahol a társadalom szigo­rúan ellenőrzött, a tájékoztatás egyoldalú, a rend pedig a félelmen nyugszik. A kettő különbsége meglátszik az életszínvonalon, az emberek hangulatán, nem utolsó sorban pedig azon, mely országokba igyekeznek a munkát és jobb életet kereső milliók. Tizenkét éve azt mondta Orbán minisz­terelnök, hogy „nyugati zászló alatt hajó­zunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban.” Sokunknak úgy tűnik, hogy egy ideje már a­­ világpolitikában is inkább a Keletre tesz a magyar külpolitika. Csak vezérszavakban: Paks II. orosz hitelből, banknak álcázott orosz kémközpont, rendszeres találkozók Putyinnal, Türk Tanács, csatlakozás a kom­munista diktatúra legmagasabb fokát meg­valósító Kína „új selyemútjához”, Szegedet elkerülő belgrádi vasút kínai hitelből, Fudan egyetemváros. Eljutottunk oda, hogy 1849 és 1956 népének egy része a mostani háború­ban az agresszornak drukkol, egyesek a ma­gyar határok kiterjesztését várják tőle. De mit tegyünk, ha a Nyugat megtagadja keresztény hagyományait, idegen és ellen­séges kultúrák befogadója, nő a társadalom elégedetlensége a stagnáló életszínvonal és a hatalmas jövedelmi különbségek miatt. Vezető országa, az Egyesült Államok poli­tikailag mélyen megosztott, irracionális és ostoba politikai és kulturális divatok veszik át a hagyományos értékek helyét. Az ellen­­vélemény szerint katonailag és gazdaságilag az Egyesült Államok továbbra is biztosan őrzi első helyét, a pénzvilág irányítója, a techno­lógiai újítások, a tudományos felfedezések terén továbbra is verhetetlen. Demográfiai helyzete irigylésre méltó, alacsony a munka­­nélkülisége, a gazdaságilag aktívak többség­ben vannak a nyugdíjba vonultakhoz képest. Gazdasága nagyságát, termelékenységét és áruinak minőségét tekintve az EU sem mu­tatja a hanyatlás jeleit. A bevándorlás keze­lésében korrigálja korábbi hibáit. Annak ked­vezőtlen következményei miatt aligha jelenti ez a megoldást. Válságait, problémáit a Nyu­gat az elmúlt századokban mindig meg tudta oldani, és ma már sokasodnak a jelei, hogy az esztelen divatok, mint a woke vagy a nem­váltás propagálása, visszaszorulóban vannak. Putyin Ukrajna elleni agressziója pedig olyan egységbe kovácsolta a demokráciákat, amire az 1950-es évek óta nem volt példa. Miközben a magyar média bőségesen tu­dósít a nyugati demokráciák nehézségeiről, gyakran el is túlozva azok súlyát és elterjedt­ségét, alig olvasunk, hallunk arról, hogyan, milyen politikai és gazdasági körülmények között élnek az emberek tömegei Oroszor- Magyarország, a vonakodó Bill Clinton és Orbán Viktor a NATO megalapításának 50. évfordulóján rendezett ünnepségen. Elengedett kezek FOTÓ:REUTERS

Next