Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

2023-07-21 / 29. szám

Magyar Hang 2023. JÚLIUS 21-27. MAGAZIN • INTERJÚ 23­ ­ Nem fenyeget ilyen veszély, de ha megtörténne, elolvasnám a forgatókönyvet mindenképpen. Ha látok benne fantáziát, és esélyt az alkotói autonómiára, természe­tesen elgondolkoznék. Nem zárkó­zom el, de kicsi az esély arra, hogy egy forgatókönyv nekem tetsszen. Az is lehet, hogy teljesen átírnám a saját szájízem szerint, amit bi­zonyára a producer nem venne jó néven. Ettő­l még nem érdemes olyanokat mondani, hogy „sem­mit”, „soha” vagy „mindig”.­­ Mennyire fenntartható alterna­tíva, hogy az állami támogatási rend­szeren kívül készüljenek filmek? - Örömteli, hogy vannak ilye­nek, de szerintem alapvetően pe­riferikus, elzárt eseményekről van szó. Nem vagyok optimista, nem látom reálisnak, hogy kisarjad majd egy virágzó, államtól függet­len filmes szcéna. Egyrészt nem mindenkinek vannak olyan ötletei, amelyeket le lehet forgatni kevés pénzből, másrészt nem minden­kinek van meg az a céges háttere, ami ezt lehetővé teszi. Ez nem je­lenti azt, hogy nem kell mindent megpróbálni és csinálni bárhogyan, amíg lehet. - Külföldi produkcióban nem gon­dolkozik? - Igen, felmerült az ötlet, de azért ez sem nem olyan egyszerű. Talán Enyedi Ildikónak sikerül, aki nemzetközileg is széles körben is­mert sztárrendező, de az ő helyzete kivételes, egy-két hozzá mérhető­en elismert magyar rendezőn kívül a többieknek ez sötét, átláthatat­lan bozótos. Ez azért van így, mert nemzeti filmkultúrák vannak Euró­pában, mindenhol más a kontextus, mások a kulturális sajátosságok, és ezek elég zárt rendszereknek tűn­nek, Amerika meg egy még bonyo­lultabb világ. Ha azt mondanád egy magyar költőnek, hogy holnaptól írjon franciául verseket, az sem menne olyan egyszerűen. Ettől füg­getlenül próbálkozni kell minden úton, menni kell a bozótban előre. - Van olyan filmes, aki elmegy színházba rendezni, más könyvet ír. Akadnak önnél is mellékprojektek? -A Vígszínháznak írunk egy előadást Bíró Bence barátommal Petőfi életéről a halála után, az ál-Petőfik jelenségéről. Csomóan Petőfinek adták ki magukat a sza­badságharc után, a nők vagy az éle­lem miatt. Nagyon sokféle szála van ennek, ott van például a Bajkál-tó partján talált női koponya, aki egyesek szerint Petőfi Sándor volt valaha. Ha összejön, akkor másfél év múlva lesz bemutatható. Nagyon hálás vagyok, hogy írhatunk. -De a színház sem életbiztosítás. - Alapvetően nagyon gyenge állapotban van a magyar színház. Az előadások jelentős része ala­csony színvonalú. Amióta huszon­éves koromban elkezdtem sűrűbben színházba járni, azóta zuhant min­dennek a minősége. Sötéten látom a helyzetet. Független társulatok szűnhetnek meg, kőszínházak sze­gényednek el, ezáltal emberi sorsok mennek tönkre. A sajtóban legtöbb­ször a politikáról és a művészeti kérdésekről van szó, de én ennek az egész folyamatnak az emberi olda­lát látom a legszomorúbbnak, akár a színház, akár a film tekintetében. Egy színházi vagy filmművészettel foglalkozó alkotó évtizedekig erre tette fel az életét, aztán egyszer csak kirántják alóla a talajt, azt mondják, nincs rád szükség. Ez pszichésen, mentálisan nagyon megterhelő. Látom magam körül az eltört vagy eltérőben lévő sorsokat. Van, aki az alkohol felé fordult kilátástalansá­­gában, mások depressziósak lettek, gyógyszert kell szedniük, családok rendülnek meg. Nagyon fájdalmas, ha nem csinálhatod azt, amit sze­retsz, amiben hiszel. Pethő Tibor A­z emlékezés sohasem egyenes vonalú, „ter­mészete nem olyan, hogy szépen tagolt mondatok­ban emlékezünk, hanem a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, emlékek csúsznak egymás­ra, szavak és félmondatok fonód­nak össze”. A hazai közönség nagy többsége Lator László nevét hall­va (az idézet Kelevéz Ágnesnek adott interjújából való) az emlékező em­berre asszociál, aki kivételes mű­veltséggel és rendkívül élvezetesen beszél akár a televízióban, a Lyu­kasórában író- és költőtársakról, Weöres Sándorról, Pilinszkyről, az Eu­rópa kiadó szerkesztőjeként szer­zett tapasztalatokról, kultúrhistó­­riai érdekességekről akár egy-egy vers születéséről. Pedig Lator László elsősorban költő volt, mégpedig­­ az Eötvös collegiumi társ, Fodor András diák­köri naplójának szavait kölcsön­­véve­­ „költő a javából!” ígérete­sen induló pályáját a politika törte kis híján keresztbe. Szintén Fodor András naplójában olvashatjuk, hogyan zárták ki az Eötvös Collegi­­umból, mert a kollégistáknak ren­dezett „népgyűlésen” nem köve­telte Rajk László felakasztását. Egy ideig műfordítói munkát sem kap­hatott, Fodor András vagy Kormos István nevén fordított. Már hosszú évek óta az Európa Könyvkiadónál dolgozott, amikor 1969-ben az első kötete napvilágot láthatott. Hatalmas mesterségbeli tudását utóbb az egyetemi katedrán is ka­matoztathatta. Ahogy a Literának öt évvel ezelőtt adott interjúban felidézte, „úgy kezdődött, hogy a kiadóban nagyon sok fiatal for­dítójelölttel, versfordítóval foglal­koztam, [...] aztán a világirodalmi tanszékén azt gondolták, miért nem csinálom én ezt az egyetemen is. Fordító-, azaz műfordító-sze­mináriumként indult, de aztán nem azt csináltam belőle, hanem olyan stílusgyakorlatot, amilyet Négyesy hajdan csinált. Ott szokhatták meg akkori tanítványaim, hogy meg lehet mondani a legnyersebben is, hogy mi jó, mi nem jó, ezt a sza­badságot ott alakítottam ki, adtam tovább a hallgatóimnak is”. Tanít­ványai közé tartozott Ferencz Győző, „Mozdulatlan vihar” Lator László halálára Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János. A szemináriumon Szabó T. Anna visszaemlékezése szerint „Lator a költői mesterségről be­szélt, soha nem magáról, de min­dent, amit mondott, égetően sze­mélyesnek és fontosnak éreztünk. Számára a vers nemcsak megfor­mált szöveg - persze az is, hiszen lehet és szabad játszani vele -, de tétje van, »a Létezés egyetlen ős­képletét akarja fölírni a halál fekete táblájára«, ahogyan Domokos Má­tyás jellemezte.” A létezés ősképlete - tanúsko­dik erről maga Lator is - töredé­keiben ha megragadható: az „égi jel / a zsugorodó létre nem felel”, de „rabul ejt az embertelen űr” (Zugliget). A „halál fekete táblá­jára” felírt sorokban ugyanakkor szikár, megkapó tömörséggel érinti a létezés alapjait: „okádja konokul jeltelen / teremtményeit itt vala­mi katlan, / egyszerre van s együtt minden jelen” (Az áthevült bádog­tető alatt). A mindenség lényege pedig talán annyi, „hogy egy alan­tas léthez idomulva / a föld homá­lyos tisztítótüzében/ egy isten ko­nok kényszerére újra / öntudatlan feltámadásra égjen.” (Nem a halál). „Mozdulatlan vihar” - olvas­hatjuk több versében. „Hús-szir­main halvány ereivel, / forró bibéjével, porzóival / mozdulat­lan vihar: / egy valószínűtlen vi­­rágkehely” - szerepel A kertben - ahogy Szabó T. Anna mond­ja - a megújuló teremtés győzel­meként, egyben pedig nyilván az alkotás metaforájaként. Másutt egyértelműbb: „A kopár szerkezet, a váz - / de körein éteri áram, / vakító ívfény-ragyogás / forr moz­dulatlan viharával” (Fehér-izzáson szénsötét). Eltérő szóhasználattal, ám ott van a mozdulatlan vihar a Már látod-ban („Ó, ez a csend, ez a forró/ templom a mozgást érzi magában”) és a Holtágban is: „A tüskebozót alvadt viharában / egy képtelenül fénylő égdarab / örvénye édes szőlőhéj-sötétben.” A Holtágról egykor hosszabban is írt a Holmiban: „Azt szerettem volna, ha, innen kezdve, egymást erősítve, egyszerre volna benne a versben a valamennyi érzékün­ket magára vonó matéria és az, amit az anyag természetéről sej­tünk, tudunk, képzelünk. Valami földhözragadt transzcendencia.” A földhözragadt transzcenden­cia és a mozdulatlan vihar köz­ti közeli rokonságot nehéz lenne nem észrevenni. „Behúzott fékkel felpörgetett motor”, mondta Tel­lér Gyula szociológus, műfordító arra utalva, hogy Lator az ele­mi erőket ellentéteikkel ellen­pontozza. A létezés ősképletének keresé­sén túl mást is sejthetünk a moz­dulatlan vihar mögött. Lator László szinte élete végéig dolgozott verse­in, utolsó, 2007-es gyűjteményes kötetébe, Az egyetlen lehetőségbe pedig csak azokat vette fel, amelye­ket időtállónak talált. Arra töreke­dett, nyilatkozta egyszer, hogy csu­pán az jelenjen meg, amiről tényleg úgy véli, jó. „Ehhez járul még, hogy nem írok könnyen, néha szoktam töredékeket feljegyezni, de nem ez a jellemző. Goethe szavával élve azt vallom én is, hogy »a vers szorga­lom«, kínlódni kell, csinálni, mint az asztalosnak az asztalt. Szerin­tem nem kell mindent megírni, a költészet a legfontosabb dolgok kifejezésére való, természetesen ezek a legelemibb, legalapvetőbb dolgok” - nyilatkozta a Literának. A mozdulatlan vihar lényegi voná­sa Payer Imre költő szerint, hogy az életműben a „hirtelen lökéseket” rendre apályos évek váltják, ami­kor akár a teljes elhallgatás veszé­lye fenyeget. A mozdulatlan vihar jelensége azt a benyomást keltheti, „mintha egy közvetetten megsze­mélyesített lírai én olyan miszti­kus megvilágosodásait olvasnám, amelyek élete folyamán kegyelem­ként érték, s amelyek között hos­­­szú, néma esztendők teltek el”. La­tor László költészete szemléletileg és poétikailag a nyugatos és újhol­das lírahagyományt követi. Ahogy Payernél olvashatjuk, Lator már életében klasszikussá vált, „biztos befutó a szépirodalom végtelen, soha le nem zárható versenyén”. „Lator valamit zár. Méltókép­pen. Mondjam azt, ki teljesít?” - ezt már Tandori Dezső írja róla. Fe­rencz Győző szerint Lator László az eltelt bő évszázad „egyik legnagy­szerűbb költői életművét hozta lét­re”. Tartózkodóbban írt Vári György irodalomtörténész a 2007-es, Az egyetlen lehetőség apropóján, de ő is arra a konklúzióra jut, hogy pél­daszerű pályát bejárt ember szép verseskötete látott napvilágot. Lator László halála sokaknak A klinikán még egyszert juttat­ja eszébe. A megrendítően fájdal­mas, búcsúzó szerelmes verset, amelyet felesége, Pór Judit halá­la ihletett. „A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp né­hány napja volt csak / hogy emel­kedik süllyed pőre melled / gép segítette, hogy légszomjad oltsad / simogattam kék folttal tele ványadt / karodat s ingerült fájdalmam al­ján / túlfelén a reakcióhiánynak / éreztem mégis ott a fiatal lány / s kívántalak iszonyú szerelemmel.” Érdemes hozzáolvasni a Régi fény­kép című verset is: „Fejük körül fo­rog a fényes ünnep. / Beleolvadnak és elkülönülnek. / Még kortalanok mind a ketten. / Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek / abban a szinte észrevehetetlen, / meg­­nyíló-összezáruló közegben.”

Next