Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
2023-09-22 / 38. szám
Magyar Hang ! 2023. SZEPTEMBER 22-28. Nyílt levél a hadügyminiszterhez Miniszter úr! Önöknek elment az eszük. Ép elmével ebben az országban senki nem keresztelne át egy Petőfi Sándor nevét viselő laktanyát Mária Terézia nevére. És ha valaki erre mégis rákényszerülne, még véletlenül sem ejtené ki ez alkalommal a száján, hogy „a hadsereg ereje a katonák lelkében van”. A Nemzeti dalt tudniillik, amely a hazaszeretet érzését és a hon védelmének kötelességét a legmélyebben ültette a lelkünkbe, katonák, civilek, mártírok és üldözöttek millióinak a lelkébe, Petőfi Sándor írta, és nem Mária Terézia. Nem mindegy, hogy egy hadsereg mit tekint múltjának és hagyományának. Ezt ön mondta, volt mersze ezt mondani a laktanya elpetőfietlenítésének alkalmából!!! Nagyon nem mindegy, miniszter úr, de amikor ezt az alkalomhoz remekül illő kijelentést tette, mégis, mire gondolt? Petőfi törölve a katonai hagyományból? Győzött a nyakravaló? (Aki nem tudja, miféle nyakravaló, nyugodtan nézzen utána.) Igaz, ő nem arra biztatta nemzetét, hogy a zsarnokság ellen, a világszabadságért vívott szent háborúból kimaradni igyekezzen minden áron. S az önvédelmi harcnak sem csak lelkesítő szónoka volt, mert amikor már minden elveszett, a csatatérre sietett, hősi halált halni az „egy gondolatért”, leírt szavai hiteléért. (Vagy az újabb orosz tankönyvekben már Paskievics és Liiders kozákjai is felszabadítók? Akik a nyugatmajmoló pesti liberálisoktól felheccelt tömeg túlkapásai láttán az ország békéjét, nyugalmát helyreállítani jöttek? Lemaradtam volna valamiről? Azonban marad az országban Petőfi Sándorról elnevezett utca, tér, laktanya így is épp elég. A Petőfi-kultusz szempontjából a Budaörsi úti katonai objektum elvesztése annyit sem számít, mint Rákay Philip (Philip!) vészesen közelgő Petőfi-filmje. Csak magamban dörmögnék, de nem szólnék, ha a laktanya ezentúl inkább valami katonásabb egyéniség nevét viselné, mondjuk, a negyvennyolcasok közül, akár mindjárt a fővezérét. Az ő emlékéről úgyis csak mostanában kezdtük letisztogatni a méltatlanul ráhajigált tömérdek sarat. Még azt is érteném, bár nem helyeselném, ha az eredeti nevét kapná vissza az épület, és IV. Károlyra, az utolsó magyar királyra emlékeztetne, az ő szerencsétlen személyén keresztül mindjárt a rettenetes első világháborúra, amelyhez az 1916-ban átadott épületegyüttesnek valóban több köze van, mint Petőfi Sándorhoz. Sok értelme nem volna egy ilyen névcserének, de legalább beleillene az önök jobb ügyhöz méltó, eltökélt igyekezetébe, hogy Magyarországon megint minden úgy legyen, ahogyan 1938 előtt volt, s egy fél évszázad mindenestül kitöröltessék a nemzet emlékezetéből, a városképből, a feliratokból. Nem ez történt, a nevezetes laktanya homlokzatára a republikánus költő helyére egy másik Habsburg, Mária Terézia császár és királynő neve kerül. Jó, én nem kiáltom Petőfivel, hogy akasszátok fel a királyokat, de ez azért egy kicsit erős: a szabadsághős helyén az országot magyarságából kivetkeztető Habsburg abszolutizmus koronás képviselője. Az ürügy pedig rettenetesen gyenge. Hogy az itt állomásozó dandárhoz tartozik Budapest örökös háziezrede, a harminckettesek, és ezt az ezredet történetesen Mária Terézia alapította. Az viszont, amit ehhez a laktanyaavatási beszéd írója konfabulál, már megbocsásson miniszter úr, emeletes baromság. A jeles uralkodót példakép gyanánt állította a magyar anyák elé, hogy olyan féltő és gondoskodó szeretettel engedjék a haza védelmére gyermeküket, férjüket, ahogyan azt Mária Terézia testőreivel és katonáival tette. A történelem nem tud erről a féltő szeretetről. Arról igen, hogy a magyar rendek által megszavazott, kényszersorozott újoncok ezrével áldozták életüket a királynő trónjáért, korántsem önként ugyan, az osztrák örökösödési háborúban, majd a porosz király ellen viselt váltakozó sikerű hadjáratokban. Lehet sajnálni őket és az anyákat, feleségeket, lehet büszkélkedni velük, ez ízlés és politikai világnézet dolga. A nemzeti érdek fennforgása ez esetekben enyhén szólva, vitatható. Az viszont ténykérdés, hogy a nevezett háborúkban Mária Terézia, szemben a magyar asszonyokkal, sem a férjét, sem a gyermekeit nem veszítette el, az utóbbiak szép sorban örökölték tőle a rengeteg vér árán megőrzött családi birodalmat vagy annak részeit. Most akkor mit üzentünk a magyar anyáknak, miniszter úr? Kifejezetten szép és korszerű gesztus lehetne egy laktanyát marcona férfiak helyett hős asszonyokról elnevezni. Jól állunk ilyenekben, bele sem kezdek a felsorolásba. Van-e már alakulat, erődítmény vagy tiszti iskola széles e hazában, amely például Zrínyi Ilona nevét viselné? Ő igazi hős volt, és Munkács ostromlott várában valóban féltő és gondoskodó szeretettel nevelte gyermekét a Zrínyi és Rákóczi családok hagyományának szellemében, a haza áldozatos szolgálatára, Rákóczi Ferenccé. Mária Teréziára visszatérve végül megjegyezném, hogy róla Budapesten már csak azért sem lehet laktanyát elnevezni, mert már van egy Mária Terézia laktanyánk. Használaton kívül, igaz, de ott áll az Üllői út és a Ferenc körút sarkán a műemlék épület. Ráadásul különös történelmi nevezetességgel bír, az ötvenhatos forradalomban játszott szerepe folytán. Nem tetszett tudni? Akárhogy is, ennyi otrombaságot elkövetni egyetlen névváltoztatással, komolyan mondom, teljesítmény. E vészteljes és végzetterhes időkben (idézet, na honnan?), bevallom, nyugtalanít, hogy önnek, miniszter úr, a hon védelméhez bármi köze lehet. Szalay-Bobrovniczky Kristóf, jobbján a vezérkari főnökkel 2023. szeptember 11-én az átkeresztelt Petőfi laktanyánál. Baklövések FOTÓ: MTI/HEGEDÜS RÓBERT PUBLICISZTIKAI ÁLLÁSPONT A mások biztonsága Szerető Szabolcs A szakállas, régen érvényét vesztett vicc szerint Magyarország és térségbeli társai mindig öt évre vannak (voltak) az EU-csatlakozástól. Manapság a beragadt, de mindig pár hónap múlva érkező uniós pénzek esetében ül a poén. Ám most beszéljünk Svédország NATO-csatlakozásának magyar jóváhagyásáról, amitől, ahogy telik az idő, mintha távolodnánk, s aminek - legalábbis amikor ezeket a sorokat írom - továbbra sincs konkrét időpontja. A parlament őszi ülésszakának első hetében az előzetes tervek szerint nem lesz napirenden a téma. Ideje értékelni, hogy az immár több mint egy éve tartó halasztásnak mi lehet a hozadéka, illetve mi az üzenete a nagyvilág felé. Svédország, beleértve az ottani hivatalos politikát és a tágabban vett közéletet, a sajtót, azon uniós tagállamok közé tartozik, amelyek hosszú ideje kifejezik nemtetszésüket az Orbánkormányok illiberális vonalvezetésével kapcsolatban. Következetesen bírálva, ahogy itthon hozzányúltak az alkotmányos rendszerhez, illetve ahogy a közös uniós értékrendhez, a jogállamisághoz viszonyulnak. Szíve joga a Fidesznek mindezt akár harsányan is kikérni magának, az Európai Unió gyakorlatában nem példa nélküli az ilyen vita. Akár a tervezett NATO-csatlakozás kapcsán is lehet rosszalló üzeneteket küldeni Stockholm felé, ám a felvételi folyamat blokkolása mellett sem észszerű, sem erkölcsileg megalapozott érveket nem lehet felhozni. Ez az orbáni vétópolitika eddigi legdurvább megnyilvánulása, amit bátran nevezhetünk politikai gengszterizmusnak. •Svédország NATO-érettségének és biztonsági igényei jogosságának ugyanis semmi köze ahhoz, mit gondolnak a skandinávok a fideszes hatalomgyakorlásról. A finnek és a svédek Oroszország ukrajnai agressziója nyomán léptek túl az identitásuk részét jelentő katonai semlegesség doktrínáján, és kérték felvételüket a NATO-ba. Azért, mert Ukrajna sorsa megmutatta, a feltámadt orosz birodalmi gondolkodás által kijelölt hatósugáron belül csak a NATO-tagság jelent valós garanciát. Ukrajna szuverenitását, területi integritását a Szovjetunió felbomlása után éppen Budapesten garantálták a katonai nagyhatalmak, cserébe azért, hogy Kijev lemondott a területén lévő atomarzenálról. Nem 2022 februárjában derült ki, hanem már 2014-ben, a Krím annektálásakor, hogy a budapesti szerződés nem több papírrongynál. Csak erről évekig nem akart tudomást venni a békére vágyó világ, amiért nem is lehet kárhoztatni. Teljesen mindegy, mit gondolunk a svéd politikáról és arról, hogy az Ukrajnában botladozó orosz haderő jelent-e tényleges fenyegetést Skandinávia számára. Putyin tavaly átlépte a vörös vonalat, és a NATO-tagság fedezékéből nincs jogunk más országok biztonságával játszadozni. Megtagadnánk tőlük azt a védelmet, amelyet a tagsággal igényelnek, mellékesen gátolni a NATO katonai potenciáljának erősítését. Játszadozásról beszélek, hiszen a kormánypártok soha nem fogalmaztak meg konkrét, teljesíthető feltételt támogató szavazatukért cserébe, a néhány évvel ezelőtti, a magyar kormányt bíráló oktatófilm meg átlátszó ürügy. Kövér László a napokban a kormánypárti Hír Tv-ben már arról beszélt, nem biztos, hogy a csatlakozást meg kell szavazni, mert szerinte a svédek a saját hazájukra is köpnek, hát még ránk. Vagyis nincs konkrét elvárás, hacsak az nem, hogy a svédek végre javuljanak meg. Óvodás szint, ócska színjáték. De mi haszna ebből Magyarországnak? Ha a Fidesz a végsőkig feszíti a húrt, majd hozzájárul a törökökkel együtt a csatlakozáshoz, hálára nem számíthat a kormány, ahogy azt az egy ideig szintén csuklóztatott Finnország példája is megmutatta. Ellenben immár az EU után a NATO meghatározó köreiben is elkönyvelték, az Orbán-kormány nem megbízható partner. Amely vagy öncélúan, vagy külső hatásra kritikus pillanatban gyengíti a szervezet belső kohézióját. Van még lejjebb?