Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

2023-09-22 / 38. szám

Magyar Hang ! 2023. SZEPTEMBER 22-28. Nyílt levél a hadügyminiszterhez M­iniszter úr! Önöknek elment az eszük. Ép elmével ebben az or­szágban senki nem ke­resztelne át egy Petőfi Sándor nevét viselő laktanyát Mária Terézia nevé­re. És ha valaki erre mégis rákény­szerülne, még véletlenül sem ejte­né ki ez alkalommal a száján, hogy „a hadsereg ereje a katonák lelké­ben van”. A Nemzeti dalt tudni­illik, amely a hazaszeretet érzését és a hon védelmének kötelességét a legmélyebben ültette a lelkünkbe, katonák, civilek, mártírok és üldö­zöttek millióinak a lelkébe, Petőfi Sándor írta, és nem Mária Terézia. Nem mindegy, hogy egy had­sereg mit tekint múltjának és ha­gyományának. Ezt ön mondta, volt mersze ezt mondani a lakta­nya elpetőfietlenítésének alkalmá­ból!!! Nagyon nem mindegy, miniszter úr, de amikor ezt az al­kalomhoz remekül illő kijelentést tette, mégis, mire gondolt? Petőfi törölve a katonai hagyományból? Győzött a nyakravaló? (Aki nem tudja, miféle nyakravaló, nyugodtan nézzen utána.) Igaz, ő nem arra biz­tatta nemzetét, hogy a zsarnokság ellen, a világszabadságért vívott szent háborúból kimaradni igye­kezzen minden áron. S az önvédel­mi harcnak sem csak lelkesítő szó­noka volt, mert amikor már minden elveszett, a csatatérre sietett, hősi halált halni az „egy gondolatért”, leírt szavai hiteléért. (Vagy az újabb orosz tankönyvekben már Paskievics és Liiders kozákjai is felszabadítók? Akik a nyugatmajmoló pesti libe­rálisoktól felheccelt tömeg túl­kapásai láttán az ország békéjét, nyugalmát helyreállítani jöttek? Lemaradtam volna valamiről?­ Azonban marad az országban Petőfi Sándorról elnevezett utca, tér, laktanya így is épp elég. A Pe­­tőfi-kultusz szempontjából a Bu­daörsi úti katonai objektum el­vesztése annyit sem számít, mint Rákay Philip (Philip!) vészesen kö­zelgő Petőfi-filmje. Csak magam­ban dörmögnék, de nem szólnék, ha a laktanya ezentúl inkább valami katonásabb egyéniség nevét visel­né, mondjuk, a negyvennyolcasok közül, akár mindjárt a fővezérét. Az ő emlékéről úgyis csak mostanában kezdtük letisztogatni a méltatlanul ráhajigált tömérdek sarat. Még azt is érteném, bár nem helyeselném, ha az eredeti nevét kapná vissza az épület, és IV. Károlyra, az utolsó magyar királyra emlékeztetne, az ő szerencsétlen személyén keresztül mindjárt a rettenetes első világhá­borúra, amelyhez az 1916-ban át­adott épületegyüttesnek valóban több köze van, mint Petőfi Sán­dorhoz. Sok értelme nem volna egy ilyen névcserének, de legalább be­­leillene az önök jobb ügyhöz mél­tó, eltökélt igyekezetébe, hogy Ma­gyarországon megint minden úgy legyen, ahogyan 1938 előtt volt, s egy fél évszázad mindenestül ki­­töröltessék a nemzet emlékezeté­ből, a városképből, a feliratokból. Nem ez történt, a nevezetes lak­tanya homlokzatára a republikánus költő helyére egy másik Habsburg, Mária Terézia császár­ és királynő neve kerül. Jó, én nem kiáltom Pe­tőfivel, hogy akasszátok fel a kirá­lyokat, de ez azért egy kicsit erős: a szabadsághős helyén az országot magyarságából kivetkeztető Habs­burg abszolutizmus koronás kép­viselője. Az ürügy pedig rettenete­sen gyenge. Hogy az itt állomásozó dandárhoz tartozik Budapest örö­kös háziezrede, a harminckette­sek, és ezt az ezredet történetesen Mária Terézia alapította. Az vi­szont, amit ehhez a laktanyaava­tási beszéd írója konfabulál, már megbocsásson miniszter úr, eme­letes baromság. A jeles uralkodót példakép gyanánt állította a ma­gyar anyák elé, hogy olyan féltő és gondoskodó szeretettel engedjék a haza védelmére gyermeküket, férjüket, ahogyan azt Mária Teré­zia testőreivel és katonáival tette. A történelem nem tud erről a féltő szeretetről. Arról igen, hogy a magyar rendek által megszava­zott, kényszersorozott újoncok ez­rével áldozták életüket a királynő trónjáért, korántsem önként ugyan, az osztrák örökösödési háborúban, majd a porosz király ellen viselt váltakozó sikerű hadjáratokban. Lehet sajnálni őket és az anyákat, feleségeket, lehet büszkélkedni ve­lük, ez ízlés és politikai világnézet dolga. A nemzeti érdek fennfor­gása ez esetekben enyhén szólva, vitatható. Az viszont ténykérdés, hogy a nevezett háborúkban Má­ria Terézia, szemben a magyar asszonyokkal, sem a férjét, sem a gyermekeit nem veszítette el, az utóbbiak szép sorban örökölték tőle a rengeteg vér árán megőrzött csa­ládi birodalmat vagy annak részeit. Most akkor mit üzentünk a magyar anyáknak, miniszter úr? Kifejezetten szép és korsze­rű gesztus lehetne egy laktanyát marcona férfiak helyett hős as­­­szonyokról elnevezni. Jól állunk ilyenekben, bele sem kezdek a felsorolásba. Van-e már alakulat, erődítmény vagy tiszti iskola széles e hazában, amely például Zrínyi Ilo­na nevét viselné? Ő igazi hős volt, és Munkács ostromlott várában valóban féltő és gondoskodó sze­retettel nevelte gyermekét a Zrínyi és Rákóczi családok hagyományá­nak szellemében, a haza áldozatos szolgálatára, Rákóczi Ferenccé. Mária Teréziára visszatérve vé­gül megjegyezném, hogy róla Bu­dapesten már csak azért sem le­het laktanyát elnevezni, mert már van egy Mária Terézia laktanyánk. Használaton kívül, igaz, de ott áll az Üllői út és a Ferenc körút sarkán a műemlék épület. Ráadásul különös történelmi nevezetességgel bír, az ötvenhatos forradalomban játszott szerepe folytán. Nem tetszett tudni? Akárhogy is, ennyi otromba­ságot elkövetni egyetlen névvál­toztatással, komolyan mondom, teljesítmény. E vészteljes és vég­zetterhes időkben (idézet, na hon­nan?), bevallom, nyugtalanít, hogy önnek, miniszter úr, a hon védel­méhez bármi köze lehet. Szalay-Bobrovniczky Kristóf, jobbján a vezérkari főnökkel 2023. szeptember 11-én az átkeresztelt Petőfi laktanyánál. Baklövések FOTÓ: MTI/HEGEDÜS RÓBERT PUBLICISZTIKA­I ÁLLÁSPONT A mások biztonsága Szerető Szabolcs A szakállas, régen érvényét vesztett vicc sze­rint Magyarország és térségbeli társai min­dig öt évre vannak (voltak) az EU-csatlako­­zástól. Manapság a beragadt, de mindig pár hónap múlva érkező uniós pénzek esetében ül a poén. Ám most beszéljünk Svédország NATO-csatlakozá­­sának magyar jóváhagyásáról, amitől, ahogy telik az idő, mintha távolodnánk, s aminek - legalábbis ami­kor ezeket a sorokat írom - továbbra sincs konkrét időpontja. A parlament őszi ülésszakának első heté­ben az előzetes tervek szerint nem lesz napirenden a téma. Ideje értékelni, hogy az immár több mint egy éve tartó halasztásnak mi lehet a hozadéka, illetve mi az üzenete a nagyvilág felé. Svédország, beleértve az ot­tani hivatalos politikát és a tágabban vett közéletet, a sajtót, azon uniós tagállamok közé tartozik, ame­lyek hosszú ideje kifejezik nemtetszésüket az Orbán­­kormányok illiberális vonalvezetésével kapcsolatban. Következetesen bírálva, ahogy itthon hozzányúltak az alkotmányos rendszerhez, illetve ahogy a közös uniós értékrendhez, a jogállamisághoz viszonyul­nak. Szíve joga a Fidesznek mindezt akár harsányan is kikérni magának, az Európai Unió gyakorlatában nem példa nélküli az ilyen vita. Akár a tervezett NATO-csatlakozás kapcsán is lehet rosszalló üzene­teket küldeni Stockholm felé, ám a felvételi folyamat blokkolása mellett sem észszerű, sem erkölcsileg megalapozott érveket nem lehet felhozni. Ez az orbáni vétópolitika eddigi legdurvább megnyilvánulása, amit bátran nevezhetünk politikai gengszterizmusnak. •Svédország NATO-érettségének és biztonsági igé­nyei jogosságának ugyanis semmi köze ahhoz, mit gondolnak a skandinávok a fideszes hatalomgya­korlásról. A finnek és a svédek Oroszország ukrajnai agressziója nyomán léptek túl az identitásuk részét jelentő katonai semlegesség doktrínáján, és kérték fel­vételüket a NATO-ba. Azért, mert Ukrajna sorsa meg­mutatta, a feltámadt orosz birodalmi gondolkodás által kijelölt hatósugáron belül csak a NATO-tagság jelent valós garanciát. Ukrajna szuverenitását, terü­leti integritását a Szovjetunió felbomlása után éppen Budapesten garantálták a katonai nagyhatalmak, cserébe azért, hogy Kijev lemondott a területén lévő atomarzenálról. Nem 2022 februárjában derült ki, hanem már 2014-ben, a Krím annektálásakor, hogy a budapesti szerződés nem több papírrongynál. Csak erről évekig nem akart tudomást venni a békére vágyó világ, amiért nem is lehet kárhoztatni. Teljesen mindegy, mit gondolunk a svéd politi­káról és arról, hogy az Ukrajnában botladozó orosz haderő jelent-e tényleges fenyegetést Skandiná­via számára. Putyin tavaly átlépte a vörös vonalat, és a NATO-tagság fedezékéből nincs jogunk más országok biztonságával játszadozni. Megtagadnánk tőlük azt a védelmet, amelyet a tagsággal igényelnek, mellékesen gátolni a NATO katonai potenciáljának erősítését. Játszadozásról beszélek, hiszen a kor­mánypártok soha nem fogalmaztak meg konkrét, teljesíthető feltételt támogató szavazatukért cserébe, a néhány évvel ezelőtti, a magyar kormányt bíráló oktatófilm meg átlátszó ürügy. Kövér László a napok­ban a kormánypárti Hír Tv-ben már arról beszélt, nem biztos, hogy a csatlakozást meg kell szavazni, mert szerinte a svédek a saját hazájukra is köpnek, hát még ránk. Vagyis nincs konkrét elvárás, hacsak az nem, hogy a svédek végre javuljanak meg. Óvodás szint, ócska színjáték. De mi haszna ebből Magyarországnak? Ha a Fidesz a végsőkig feszíti a húrt, majd hozzájárul a törökökkel együtt a csatlakozáshoz, hálára nem számíthat a kor­mány, ahogy azt az egy ideig szintén csuklóztatott Finnország példája is megmutatta. Ellenben immár az EU után a NATO meghatározó köreiben is elköny­velték, az Orbán-kormány nem megbízható partner. Amely vagy öncélúan, vagy külső hatásra kritikus pil­lanatban gyengíti a szervezet belső kohézióját. Van még lejjebb?

Next