Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
2023-07-07 / 27. szám
8 PUBLICISZTIKA 2023. JÚLIUS 8-13. Magyar Hang Dévényi István Béke van. Itt. Ott meg véres migránslázadás - mint tudjuk. És tudjuk, mert a fejünkbe vésik, ha akarjuk, ha nem. Most nem számítanak se az ukránok, se Putyin, se a háborús infláció, se semmi, a propaganda vigyázó tekintetünket Párizsra tapasztja. Nem szép, amit látunk. A külvárosok lázadása sohasem az. Felgyújtott autók, betört kirakatok, észtvesztett, értelmetlen rombolás, erőszak, fosztogatás, ki nagyvárosi, azért, ki apró falu lakója, azért figyeli elborzadva az eseményeket. Hogy miért történik mindez, mi volt a kiváltó ok, hogy a kiváltó ok miért ismétlődik újra és újra, érdektelen. Hogy mennyire migránsok a másod-, harmadgenerációs francia zavargók, mellékes. Minek összezavarni a közönséget: feketék, színesek, egyik-másik „Allah akbart” kiált, ennyi bőven elegendő a tisztánlátáshoz. Kinek kell ez? - sóhajt a honi honpolgár, s nehéz vele vitatkozni. Minálunk ilyen nem fordulhat elő - húzza ki magát, s újfent nehéz vele vitába szállni, tán, ha a kocsma pultját támasztanánk, és azzal folytatná, mert minálunk nincsenek se migránsok, se gettók, lehetne arrafelé pöckölni a társalgást, hogy hát jó, nálunk problémaként szőnyeg alá söpört teljes régiók vannak. Ezek nem no-go zónák, habár a mentők éjjel már csak rendőri erősítéssel szállnak ki, hanem senki földjei, hol egyik faluról a másikra nyomorult az élet, ám szó nincs lázadásról, még csak zúgolódásról se, csupán egy-egy megszaladt szülinapi parti okán csapnak össze a helyiek a rendőrökkel, mivel a szolid hétköznapokon mindegyikük a Fidesz lelkes támogatója. Hogy miért? Hát mert például ők, a magyarhonban sokadrendű honpolgárok is meg vannak védve a most Franciaországban tomboló migránsoktól. Tovább, tovább Béke van hát. A Kossuth Lajos téren is. A rettegéssel megvetett Párizsban persze minden másként volna, tanárok tízezrei demonstrálnának napok, hetek óta a velük közösséget vállaló mindenféle szakszervezetek aktivistáival és az ügyük szimpatizánsaival váll válnak vetve. Kemény menet lenne, a tömeg összecsapna a rohamrendőrökkel, a kamerák betört kirakatokat, felgyújtott autókat mutatnának. Már, ha valaha egyáltalán eljutnának idáig, odáig, ahova mára a magyar közoktatás eljutott. (Mindeközben a Parlament előtt kisebb tömeg verődik össze, de hamar kiderül, hogy német turistacsoport.) Szakszervezeti vezető kesereg a stúdióban, hogy a törvénymódosítás szerint a kormányzatnak nem kötelező tárgyalnia a 10 százalékos reprezentációt el nem érő szakszervezetekkel. Gonosz dolog, igaza van, és a Fidesz mindig ezt játssza, nemcsak a valós, de a nem létező demokratikus kihívások ellen is körbetörvénykezi a hatalmát. A szakszervezeti vezető a stúdióban, a kis ördög meg a vállamon ücsörög, utóbbi azt sutyorogja: no, de miért nincs egyetlen oktatási érdekképviseletnek se 16 százalékos lefedettsége? Elhessegetem a fránya dögöt, miközben pedagógusnak képzelem magam, vajh én belépnék, ha közben azt látnám, hogy még egy viszonylagos sztrájk megszervezése is lehetetlen küldetés? Ami persze korántsem véletlen, hisz a tanárok jó része Fidesz-szimpatizáns, ők politikai okokból akkor se sztrájkolnának, ha a közoktatásban bevezetnék a heti három ingyen végzendő munkanapot, a többieket meg bénítja a végsőkig szigorított jogszabály. Vadsztrájk Magyarországon? Láttuk, mennyit ért a szórványos engedetlenkedés. Most pediglen a társadalom vállára gubbadó kisördögnek képzelem magam, hogy megsúgjam, mi lesz szeptembertől. Tanárok százai, esetleg ezrei mondanak fel, zömmel Budapesten és a nagyobb városokban, míg a Fidesz fő szavazóbázisát adó kisebb településeken kvázi minden marad az eddigiek◄ Égő gumiabroncsokat néző emberek Bordeaux-ban. Lázadás a messzi NyugatonFOTÓ: AFP VIA EUROPRESS/PHILIPPE LOPEZ ben. Ugyan arrafelé is tanárhiány van, volt, lesz, de mindig is megoldották okosba, egy pedagógus elvitt egyszerre akár két osztályt, az ügyes ide-oda vezényléssel pedig tömködhetők a nevelési kátyúk; ami ide kell, azt leadja a tesi- vagy a technikatanár is, mert hát lássuk be, „tőlünk” ritkábban pályáznak a srácok az ELTE-re és a Műegyetemre, ez nem az a környék, szóval jól van az úgy. A fővárosban drámaibb lesz a létszámfogyás, a ranglisták élén tanyázó, az ellenállásban legaktívabb, jó nevű gimnáziumokat hagyják majd ott legtöbben, épp ezért lesznek jelentkezők, akik a kormányzat által skiccelt ködös jövőben bízva átveszik a stafétabotot. Ahol mégsem, ott életbe lép a státusz- meg az „okosba”-törvény. Az oktatás színvonala ugyan zuhanni fog, de ha mindenhol zuhan, akkor összességében nincs változás, majd alacsonyabbak lesznek a felvételi ponthatárok, oszt jó napot. Tanítandó gyermekből egyébként is évről évre kevesebb akad, ezért egy-két tanéven belül jöhetnek az iskola-összevonások, az iskolabusz tiszta Amerika, lehet majd reggelente vidám dalokat énekelgetni a vidám sofőrökkel a vagy Tiborcz vagy Mészáros érdekeltségébe tartozó nemzeti sulijáratokon. Addig is, míg elsimulnak, helyükre kerülnek a dolgok, a maroknyi elégedetlenkedő elelégedetlenkedhet az idén startoló új érettségi rendszeren. Ez ugyan nem annyira fontos, mint Párizs migráns vandáljai, de legalább semmiféle port nem fog kavarni, mert a kölök dolga, hogy tanuljon, már miért lenne baj, ha bemagolja Petőfi Sándor életrajzát per nap, per óra részletességgel? Egyébként is: téged vár az aksigyár, té-té-té-téged vár az aksigyár. Lakner Dávid Szkeptikus vagyok, amikor az iskolai okostelefonozás betiltásáról szóló cikkeket olvasom. Alapvetően pedig örülnöm kellene, hiszen magam is veszélyesnek tartom azt a tendenciát, ami felé ezekkel az eszközökkel elindultunk. Messze nem csak arról van szó, hogy a gyerektől most már egy kattintásnyira van a legerőszakosabb pornók sokasága. Ez többé-kevésbé igaz volt az okostelefon előtti internetes időkben is. De a koncentrációs készséget valóban erősen rombolja, hogy minden a zsebünkbe költözött. Nem lehet meglenni már a villamoson sem a levelek olvasgatása nélkül. Kirándulni megyünk? Azért lőjünk egy fotót, tegyük fel sztoriba. Ha pedig már fenn vagyunk, görgessük is kicsit a falat, ki milyen tartalmat kínált az előző egy órában. Nem lehet elszakadni. Ezt valaki felismeri, és menekülne, más pedig teljesen jól elvan vele. Mint az viszont az eddigiekből is kitűnt, a legkevésbé sem csak a fiatalok problémájáról van szó. Tiltás helyett Olvasom a hírt, hogy összefogtak egy ír kisváros szülei, középiskoláig egyikük sem vesz a gyereknek okostelefont. Majd a cikket arról, hogy a finn kormány betiltaná a telefonozást az iskolákban. És hogy még a kiváló finn oktatás eredményei is romlani kezdtek, amit sokan az okostelefonozás hatásaival kötöttek össze. És valóban lehet is köze a kettőnek egymáshoz. A tiltásosdit viszont hamvába holt kísérletnek érzem. És eszembe jut minden, amit az elmúlt évtizedekben így akartak kezelni az „agresszív videojátékok” problémájától a Dragon Ball című sorozat népszerűségéig. Csakhogy amiket korábban korlátozni akartak a gyerekek számára, azok valóban jobbára a gyerekek körében voltak kedveltek. Az okostelefon viszont ott lapul minden felnőtt zsebében. Ott van a tanár kezében, aki épp Messengeren üzen családtagjának. Ott van a szülőknél, akik szintén éjjel-nappal azon lógnak. A fiatalok nem csak azért akarnak minél előbb hozzájutni, mert egymásnál ezt látják. Valójában alig van élő ember a környezetükben, aki ne lenne az eszköz rabja. A digitális detoxikáció igencsak jót tenne a szülőnek is. Miért nem járnak elöl jó példával, és döntenek úgy, hogy nemcsak a gyereknek nem vesznek, de maguk is elhagyják? A digitális detoxikáció pedig igencsak jót tenne a szülőnek is. Miért nem járnak elöl jó példával, és döntenek úgy, hogy nemcsak a gyereknek nem vesznek, de maguk is elhagyják? Persze, tudom, az már jóval több nehézséggel, lemondással járna. A tiltást az elmúlt időszakot látva különösen álságosnak érzem. Hiszen olyan éveken vagyunk túl, amikor a járványtól tartva hosszabb időre hazaküldtek minden iskolást. Az egyik évben álljunk át digitális oktatásra, a következőben pedig tiltsuk be az okostelefont? Elég zavarba ejtő ez így. Mindettől függetlenül világos, hogy az lenne a cél: a gyerekek többsége a tanórára tudjon figyelni. Csak épp ez jóval összetettebb feladat, a kategorikus tiltások helyett pedig mindig az aktuális pedagóguson múlik a dolog. Amennyiben képes felkelteni a gyerekek figyelmét, óra alatt jóval kevesebben fognak csetelgetni. Ha viszont nem képes, húsz-harminc éve is inkább a tolltartóra meg a füzetbe firkálgattak sokan. Esetleg leveleztek. Oktatási szakértőtől hallottam, hogy a megoldás inkább a telefonok értelmes használatában rejlik. Meg az arra való nevelésben. A tiltás mindig inkább meghozza a kedvet, a gyerekek pedig könnyen kijátsszák az ilyesmit. Főleg, ha látják az ellentmondást. Gimnáziumban, egyetemen ráadásul már szokták is kérni, hogy a tanulók keressenek rá különböző dolgokra. Használják a technológia előnyeit. Miközben a hátrányok ugyanolyan nyilvánvalók. Azt sem mondom, hogy valaki jobb meggyőződése ellenére feltétlenül vegyen okostelefont a 12-13 éves gyereknek. Mindig az adott helyzettől függ, meddig lehet elmenni. A tiltás helyett viszont általában a kompromisszum a jó megoldás. A dolgok megbeszélése. A közös megoldások keresése. Az együttélés a lehetőségekkel. Vagy akár a jó példa felmutatása. Ha nehezebben, de ma is lehet élni okostelefon nélkül. A gyerekre, aki otthon a szülő kezében könyvet lát, nem pedig a kis eszközt, ez nyilván hatással lesz. A lázadó korszak alatt persze - mint minden - ez is az ellenkezőjére sarkallhat. Olyat nemigen láttam még, ahol a jó példa nem hatott, de a vasszigor és a tiltás igen.