Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

2023-07-07 / 27. szám

8 PUBLICISZTIKA 2023. JÚLIUS 8-13. Magyar Hang Dévényi István B­éke van. Itt. Ott meg véres migránslázadás - mint tudjuk. És tudjuk, mert a fejünkbe vésik, ha akar­juk, ha nem. Most nem számítanak se az ukránok, se Putyin, se a hábo­rús infláció, se semmi, a propagan­da vigyázó tekintetünket Párizs­ra tapasztja. Nem szép, amit látunk. A külvárosok lázadása sohasem az. Felgyújtott autók, betört kirakatok, észtvesztett, értelmetlen rombolás, erőszak, fosztogatás, ki nagyváro­si, azért, ki apró falu lakója, azért figyeli elborzadva az eseménye­ket. Hogy miért történik mindez, mi volt a kiváltó ok, hogy a kiváltó ok miért ismétlődik újra és újra, érdektelen. Hogy mennyire mig­­ránsok a másod-, harmadgene­rációs francia zavargók, mellékes. Minek összezavarni a közönséget: feketék, színesek, egyik-másik „Allah akbart” kiált, ennyi bőven elegendő a tisztánlátáshoz. Kinek kell ez? - sóhajt a honi honpolgár, s nehéz vele vitatkozni. Minálunk ilyen nem fordulhat elő - húzza ki magát, s újfent nehéz vele vitá­ba szállni, tán, ha a kocsma pultját támasztanánk, és azzal folytatná, mert minálunk nincsenek se mig­­ránsok, se gettók, lehetne arrafelé pöckölni a társalgást, hogy hát jó, nálunk problémaként szőnyeg alá söpört teljes régiók vannak. Ezek nem no-go zónák, habár a mentők éjjel már csak rendő­ri erő­sítéssel szállnak ki, hanem senki földjei, hol egyik faluról a másikra nyomorult az élet, ám szó nincs lázadásról, még csak zúgolódásról se, csupán egy-egy megszaladt szülinapi parti okán csapnak össze a helyiek a ren­dőrökkel, mivel a szolid hétközna­pokon mindegyikük a Fidesz lelkes támogatója. Hogy miért? Hát mert például ők, a magyarhonban so­­kadrendű honpolgárok is meg van­nak védve a most Franciaországban tomboló migránsoktól. Tovább, tovább Béke van hát. A Kossuth Lajos téren is. A rettegéssel megvetett Párizsban persze minden másként volna, tanárok tízezrei demonst­rálnának napok, hetek óta a ve­lük közösséget vállaló mindenféle szakszervezetek aktivistáival és az ügyük szimpatizánsaival váll vál­nak vetve. Kemény menet lenne, a tömeg összecsapna a roham­­rendőrökkel, a kamerák betört kirakatokat, felgyújtott autókat mutatnának. Már, ha valaha egy­általán eljutnának idáig, odáig, ahova mára a magyar közoktatás eljutott. (Mindeközben a Parlament előtt kisebb tömeg verődik össze, de ha­mar kiderül, hogy német turista­­csoport.) Szakszervezeti vezető kesereg a stúdióban, hogy a törvénymó­dosítás szerint a kormányzatnak nem kötelező tárgyalnia a 10 szá­zalékos reprezentációt el nem érő szakszervezetekkel. Gonosz dolog, igaza van, és a Fidesz mindig ezt játssza, nemcsak a valós, de a nem létező demokratikus kihívások el­len is körbetörvénykezi a hatalmát. A szakszervezeti vezető a stúdióban, a kis ördög meg a vállamon ücsörög, utóbbi azt sutyorogja: no, de miért nincs egyetlen oktatási érdekképvi­seletnek se 16 százalékos lefedett­sége? Elhessegetem a fránya dögöt, miközben pedagógusnak képzelem magam, vajh én belépnék, ha köz­ben azt látnám, hogy még egy vi­szonylagos sztrájk megszervezése is lehetetlen küldetés? Ami persze korántsem véletlen, hisz a tanárok jó része Fidesz-szimpatizáns, ők politikai okokból akkor se sztrájkol­nának, ha a közoktatásban bevezet­nék a heti három ingyen végzendő munkanapot, a többieket meg bé­nítja a végsőkig szigorított jogsza­bály. Vadsztrájk Magyarországon? Láttuk, mennyit ért a szórványos engedetlenkedés. Most pediglen a társadalom vállára gubbadó kisördögnek kép­zelem magam, hogy megsúgjam, mi lesz szeptembertől. Tanárok százai, esetleg ezrei mondanak fel, zömmel Budapesten és a nagyobb városokban, míg a Fidesz fő szava­zóbázisát adó kisebb településeken kvázi minden marad az eddigiek­◄ Égő gumiabroncsokat néző emberek Bordeaux-ban. Lázadás a messzi Nyugaton­FOTÓ: AFP VIA EUROPRESS/PHILIPPE LOPEZ ben. Ugyan arrafelé is tanárhiány van, volt, lesz, de mindig is meg­oldották okosba, egy pedagógus elvitt egyszerre akár két osztályt, az ügyes ide-oda vezényléssel pe­dig tömködhetők a nevelési kátyúk; ami ide kell, azt leadja a tesi- vagy a technikatanár is, mert hát lássuk be, „tőlünk” ritkábban pályáznak a srácok az ELTE-re és a Műegye­temre, ez nem az a környék, szóval jól van az úgy. A fővárosban dráma­ibb lesz a létszámfogyás, a ranglis­ták élén tanyázó, az ellenállásban legaktívabb, jó nevű gimnáziumo­kat hagyják majd ott legtöbben, épp ezért lesznek jelentkezők, akik a kormányzat által skiccelt ködös jö­vőben bízva átveszik a stafétabotot. Ahol mégsem, ott életbe lép a stá­tusz- meg az „okosba”-törvény. Az oktatás színvonala ugyan zuhanni fog, de ha mindenhol zuhan, ak­kor összességében nincs változás, majd alacsonyabbak lesznek a fel­vételi ponthatárok, oszt jó napot. Tanítandó gyermekből egyébként is évről évre kevesebb akad, ezért egy-két tanéven belül jöhetnek az iskola-összevonások, az iskolabusz tiszta Amerika, lehet majd regge­lente vidám dalokat énekelgetni a vidám sofőrökkel a vagy Tiborcz vagy Mészáros érdekeltségébe tar­tozó nemzeti sulijáratokon. Addig is, míg elsimulnak, he­lyükre kerülnek a dolgok, a marok­nyi elégedetlenkedő elelégedetlen­kedhet az idén startoló új érettségi rendszeren. Ez ugyan nem annyi­ra fontos, mint Párizs migráns van­dáljai, de legalább semmiféle port nem fog kavarni, mert a kölök dolga, hogy tanuljon, már miért lenne baj, ha bemagolja Petőfi Sándor életrajzát per nap, per óra részletességgel? Egyébként is: téged vár az aksigyár, té-té-té-téged vár az aksigyár. Lakner Dávid S­zkeptikus vagyok, amikor az iskolai okostelefonozás betiltásáról szóló cikkeket olvasom. Alapvetően pe­dig örülnöm kellene, hiszen magam is veszélyesnek tartom azt a ten­denciát, ami felé ezekkel az esz­közökkel elindultunk. Messze nem csak arról van szó, hogy a gyerektől most már egy kattintásnyira van a legerőszakosabb pornók sokasá­ga. Ez többé-kevésbé igaz volt az okostelefon előtti internetes idők­ben is. De a koncentrációs készsé­get valóban erősen rombolja, hogy minden a zsebünkbe költözött. Nem lehet meglenni már a vil­lamoson sem a levelek olvasga­tása nélkül. Kirándulni megyünk? Azért lőjünk egy fotót, tegyük fel sztoriba. Ha pedig már fenn va­gyunk, görgessük is kicsit a falat, ki milyen tartalmat kínált az előző egy órában. Nem lehet elszakadni. Ezt valaki felismeri, és menekülne, más pedig teljesen jól elvan vele. Mint az viszont az eddigiekből is kitűnt, a legkevésbé sem csak a fiatalok problémájáról van szó. Tiltás helyett Olvasom a hírt, hogy összefogtak egy ír kisváros szülei, középisko­láig egyikük sem vesz a gyereknek okostelefont. Majd a cikket arról, hogy a finn kormány betiltaná a te­lefonozást az iskolákban. És hogy még a kiváló finn oktatás eredmé­nyei is romlani kezdtek, amit so­kan az okostelefonozás hatásaival kötöttek össze. És valóban lehet is köze a kettőnek egymáshoz. A tiltásosdit viszont ham­vába holt kísérletnek érzem. És eszembe jut minden, amit az el­múlt évtizedekben így akartak ke­zelni az „agresszív videojátékok” problémájától a Dragon Ball című sorozat népszerűségéig. Csakhogy amiket korábban korlátozni akar­tak a gyerekek számára, azok va­lóban jobbára a gyerekek körében voltak kedveltek. Az okostelefon viszont ott lapul minden felnőtt zsebében. Ott van a tanár kezében, aki épp Messengeren üzen család­tagjának. Ott van a szülőknél, akik szintén éjjel-nappal azon lógnak. A fiatalok nem csak azért akarnak minél előbb hozzájutni, mert egy­másnál ezt látják. Valójában alig van élő ember a környezetükben, aki ne lenne az eszköz rabja. A digitális detoxikáció igencsak jót tenne a szülőnek is. Miért nem járnak elöl jó példával, és döntenek úgy, hogy nemcsak a gyereknek nem vesznek, de maguk is elhagyják? A digitális detoxikáció pedig igencsak jót tenne a szülőnek is. Miért nem járnak elöl jó példával, és döntenek úgy, hogy nemcsak a gyereknek nem vesznek, de ma­guk is elhagyják? Persze, tudom, az már jóval több nehézséggel, le­mondással járna. A tiltást az elmúlt időszakot lát­va különösen álságosnak érzem. Hiszen olyan éveken vagyunk túl, amikor a járványtól tartva hos­­­szabb időre hazaküldtek minden iskolást. Az egyik évben álljunk át digitális oktatásra, a következőben pedig tiltsuk be az okostelefont? Elég zavarba ejtő ez így. Mindettől függetlenül világos, hogy az lenne a cél: a gyerekek többsége a tanórára tudjon figyel­ni. Csak épp ez jóval összetettebb feladat, a kategorikus tiltások he­lyett pedig mindig az aktuális pe­dagóguson múlik a dolog. Amen­­­nyiben képes felkelteni a gyerekek figyelmét, óra alatt jóval keveseb­ben fognak csetelgetni. Ha viszont nem képes, húsz-harminc éve is inkább a tolltartóra meg a füzet­be firkálgattak sokan. Esetleg le­veleztek. Oktatási szakértőtől hallottam, hogy a megoldás inkább a telefonok értelmes használatában rejlik. Meg az arra való nevelésben. A tiltás mindig inkább meghozza a kedvet, a gyerekek pedig könnyen kijáts­­­szák az ilyesmit. Főleg, ha látják az ellentmondást. Gimnáziumban, egyetemen ráadásul már szokták is kérni, hogy a tanulók keressenek rá különböző dolgokra. Használják a technológia előnyeit. Miközben a hátrányok ugyanolyan nyil­vánvalók. Azt sem mondom, hogy valaki jobb meggyőződése ellenére feltét­lenül vegyen okostelefont a 12-13 éves gyereknek. Mindig az adott helyzettől függ, meddig lehet el­menni. A tiltás helyett viszont ál­talában a kompromisszum a jó megoldás. A dolgok megbeszélé­se. A közös megoldások keresése. Az együttélés a lehetőségekkel. Vagy akár a jó példa felmutatása. Ha nehezebben, de ma is lehet élni okostelefon nélkül. A gyerekre, aki otthon a szülő kezében könyvet lát, nem pedig a kis eszközt, ez nyil­ván hatással lesz. A lázadó korszak alatt persze - mint minden - ez is az ellenkezőjére sarkallhat. Olyat nemigen láttam még, ahol a jó­­ példa nem hatott, de a vasszigor és a tiltás igen.

Next