Magyar Hang, 2023. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
2023-12-22 / 51-52. szám
34 MAGAZIN 2023. december 22. - 2024. január 4. | Magyar Hang Szerb líra Petőfi hangján Petőfi Sándor munkássága nem csak Magyarországon termékenyítette meg a költészetet, hanem a Kárpát-medence más szegleteiben is. A szerb költők kifejezetten sokat tanultak tőle, ellesték a népiességét, és még a magyar verssorokat is átültették a nyelvükre. Bár a környező népek irodalmai nagy hatással voltak egymásra, a magyar irodalomtudomány mégis mérsékelt érdeklődéssel fordul a szomszéd nemzetek alkotói felé. Csécsi László Bár a Kárpát-medence népeit rengeteg szál fűzi össze, kulturális és történelmi vonalon egyaránt, egymás irodalma iránt mégis halvány érdeklődést mutatnak. A magyar irodalmi közélet például kifejezetten zárkózott a környező nemzetek felé - állítja Hász-Fehér Katalin, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének docense. A magyar tananyagban nagyon kis hangsúlyt kapnak a szomszédos országok szerzői, akik mégis megjelennek, azok jellemzően XX. századi alkotók, akik világirodalmi rangra lépésüket követően jutottak el a magyar olvasókhoz. Ez utóbbiak közé tartoznak például olyan nagy cseh szerzők, mint Bohumil Hrabal, Jaroslav Hasek, vagy a szerbiai írók közül Danilo Kis. Hász-Fehér Katalin, aki egyebek mellett a magyar és délszláv irodalmak közötti kapcsolatok kutatásával is foglalkozik, úgy látja, hogy a klasszikus szerb irodalom legnagyobbjai szinte ismeretlenek Magyarországon. Sokuknak még magyar fordításuk sincsen, vagy ha van is, az részleges, vagy elavult. Pedig a magyar és délszláv irodalmi kapcsolatok évszázadokra nyúlnak vissza, csakhogy szinte kizárólag azok kutatják, akik ismerik a nyelveket: többségükben vajdaságiak, vagy a magyarországi szláv tanszékek keretében működnek. Az Újvidéki Egyetemen például nagy hagyománya van a szerbmagyar kapcsolatok kutatásának, ám - mint azt Hász-Fehér Katalin megjegyzi - az eredményeik nem igazán tudnak átszivárogni a magyar irodalomtudományba. A hazai irodalomtörténet néhány kivételtől eltekintve - ide lehet sorolni többek között Fried István, Vujicsity D. Sztoján, Milosevity Péter, Póth István, Lőkös István munkásságát - nem mutat mély érdeklődést a közép-európai szerzők iránt. Ezért nem is jut el a köztudatba az a tény, hogy a szomszédos népekkel a nyelvi - és sok esetben politikai - különbségek ellenére nagyon szoros kapcsolatok fűznek össze minket az irodalom terén is. A szerb-magyar irodalmi kapcsolatok a XIX. században még kifejezetten szorosak és gyümölcsözőek voltak. Mint azt Hász-Fehér Katalin Petőfi szerb fogadtatásáról szóló tanulmányában megjegyzi: „a XVIII-XIX. században Magyarországon, ezen belül Budán is erős szerb kulturális központok alakultak ki, a mai Szerbia északi részén, a Vajdaságban pedig a lakosság évszázadokon át vegyes nemzetiségű: szerb, magyar, német (és sok más) volt. Ennek következtében a szerb értelmiség nagy része beszélt magyarul, a múlt század óta pedig a vajdasági magyarok jó része szerbül is beszél, így egymás irodalmát eredetiben tudták olvasni.” De a szerb kortársak érdeklődése nemcsak Petőfire terjedt ki, hanem például Aranyra és Jókaira is. A szerb romantika egyik legnagyobb költője, Branko Radicevií tudomásunk szerint nem olvasott magyarul, munkáin mégis kimutatható Vörösmarty költészetének hatása. Petőfi költészetét már szerb kortársai is élénk érdeklődéssel Petőfi Sándor mint honvéd őrnagy egy bécsi nyomaton. A Kárpát-medence költője FORRÁS: WIKIPÉDIA Jönnek, jönnek, de sosem érnek oda Szűk másfél évtized is kevés volt, hogy kiderüljön, mit jelent a „jobboldali’’ kultúra: miért örülhetünk mégis, hogy a rombolást nem követte értékteremtés? Ficsor Benedek Egy ijesztő baleset kellett hozzá, hogy a NER kultúrpolitikája felfedje működésmódjának lényegét: kiderült, hogy végleg leszámolhatunk a konszolidációba vetett reményeinkkel, de az is, hogy emiatt nem kell feltétlenül bánkódnunk. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó, a Nemzeti Színház művészei a Rómeó és Júlia november 1o-ei előadása közben zuhantak le a díszletről, és szenvedtek súlyos sérüléseket. Az eset nyomán lemondott - hivatalosan: felmondott - Vidnyánszky Attila, az intézmény vezérigazgatója, ám Csák János kulturális és innovációs miniszter nem fogadta el a direktor döntését, a vizsgálat lezárultáig a magyar színházi élet teljhatalmú ura így a helyén maradhat. „Attila, maradj!” Távozási szándékának bejelentése nem maradt visszhangtalan, a kulturális élet kormányközeli szereplői azonnal feltétlen támogatásukról biztosították Vidnyánszkyt. A rossz komédiába illő hízelgés - „Attila, maradj!” - hamar világossá tette, hogy az Ókovács Szilvesztertől Demeter Szilárdon át Kálomista Gáborig összeállt kórus dicshimnuszának alaphangja a hatalom elvesztésétől való félelem. Vidnyánszky kiesésével újra kellene osztaniuk a játékteret, és új szabályok szerint törleszkedni a hatalomhoz, ami még a szolgalelkűségben megvénült profiknak sem menne egyik napról a másikra. Talán ettől is reszkettek olyan hangosan, hogy közben még a sérült művészek egészségi állapotáról is elfeledkeztek. „Most mi jövünk” - foglalta össze közel tíz éve a NER kultúrpolitikáját Kerényi Imre, vagyis a „balliberális” hegemónia évtizedei után a magát jobboldaliként, konzervatívként és - a jelzőt végképp kiüresítve - keresztényként definiáló művészek kerülnek hatalomra. A 2018-ban elhunyt rendező, színházigazgató híres előrejelzése ma már egyszerre tűnik reálpolitikus helyzetelemzésnek és vágyvezérelt gondolatnak. Mert a lehetőséget valóban megkapta a művészet célját a kormány kiszolgálásában megtaláló kör: pénz, paripa, fegyver, minden rendelkezésükre állt, és a hódító düh sem hiányzott, az értékteremtés azonban kompetenciahiány okán elmaradt. Azóta is csak jönnek, jönnek, de sosem találnak oda. Vidnyánszky Attila bő egy évtizedes működése számokkal jól kifejezhetővé teszi a nagy területfoglalási akció kudarcát. Miközben évi nagyjából 3 milliárd forintos állami támogatást kap, a Nemzeti Színház eljutott oda, hogy a Nagyszínpad előadásain csak alig több mint a nézőtér fele telik meg fizető nézőkkel. A vattázásnak, vagyis az ingyen kiosztott belépőknek köszönhetően bőven megvan kétharmad ház, de a Csák János által gyakran hangoztatott piaci alapú kulturális élet irányából nézve a Nemzeti Színház fenntarthatatlannak tűnik, így hiába szerezte meg az irányítást a szakma szinte minden területe felett Vidnyánszky, a tomboláson és a pénzszóráson kívül - csak idén 6 milliárd forintot kapott a Színházi Olimpia elnevezésű rendezvényre - csupán annyit ért el, hogy a közönség egy jelentős részét elriasztotta a „nemzeti” színháztól. Az Aranybullánál rosszabb nem jöhet? Talán még nagyobb (és ezért látványosabb) az elköltött pénz mennyisége és az elvégzett munka minősége közötti távolság a filmiparban. Az Andy Vajna 2019 januárjában bekövetkezett halála óta Káel Csaba irányította ágazat teljesítményét olyan, a kritika és a közönség szempontjából egyaránt kudarcos alkotások minősítik, mint a Hadik vagy a Blokád. A Koltai Lajos rendezte Semmelweis kozmetikázta ugyan az eredményt - nem lett csapnivalóan rossz, és még a nézők is tódulnak rá, ám az összkép még így is meglehetősen komor. Különösen akkor, ha a honi filmművészetet meghatározó rendezők ellehetetlenítésére gondolunk. Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Fliegauf Bence és Mundruczó Kornél itthon alig vagy egyáltalán nem jut lehetőséghez, miközben a szakmailag gyakran értékelhetetlen alkotásokat gyártó producereket milliárdokkal tömi ki az állam. Még kellemetlenebb a helyzet(ünk), ha a televíziós munkákat is figyelembe vesszük. A Kálomista Gábor cége termelte Tündérkert című sorozat például 3,6 milliárd forintot emésztett fel, de a nagyszerű alapanyag és az ígéretes költségvetés ellenére sem keltette fel a közönség érdeklődését. Hogy pontosan mennyien (nem) követték figyelemmel a Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötete alapján forgatott szériát, nem tudhatjuk, a közmédia ugyanis többszöri megkeresésünkre sem közölte a pontos nézettségi adatokat. (A témával újévi számunkban bővebben is foglalkozunk.) De ha csak ketten nézték is végig, ők még mindig jobban jártak, mint a Rákay Philip gyártotta, megmagyarázhatatlanul rossz Aranybulla című „történelmi ismeretterjesztő” sorozattal, amelyben egyetlen pozitívumot találhattunk: gyengébbet aligha szenvedhet ki magából a NER. Izgatottan várjuk persze az ugyancsak Rákay Philip megálmodta, 6 milliárdból forgatott Petőfi-filmet, ami annyira nagyszabású lett, hogy nem is sikerült az idei emlékévre elkészíteni. A bestia kijött a fényre „Teljesen érdektelen, hogy ki melyik pártra szavaz, ha jó műveket tesz le az asztalra” - írta a Mandineren, A Tündérkert című sorozat forgatása. Szertefoszló álmok FORRÁS: IMDB