Magyar Hang, 2023. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)

2023-12-22 / 51-52. szám

34 MAGAZIN 2023. december 22. - 2024. január 4. | Magyar Hang Szerb líra Petőfi hangján Petőfi Sándor munkássága nem csak Magyarországon termékenyítet­te meg a költészetet, hanem a Kárpát-medence más szegleteiben is. A szerb költők kifejezetten sokat tanultak tőle, ellesték a népiességét, és még a magyar verssorokat is átültették a nyelvükre. Bár a környező népek irodalmai nagy hatással voltak egymásra, a magyar irodalom­­tudomány mégis mérsékelt érdeklődéssel fordul a szomszéd nemzetek alkotói felé. Csécsi László B­ár a Kárpát-medence népeit rengeteg szál fűzi össze, kulturális és tör­ténelmi vonalon egya­ránt, egymás irodalma iránt még­is halvány érdeklődést mutatnak. A magyar irodalmi közélet például kifejezetten zárkózott a környező nemzetek felé - állítja Hász-Fehér Katalin, a Szegedi Tudományegye­tem Magyar Irodalmi Tanszéké­nek docense. A magyar tananyag­ban nagyon kis hangsúlyt kapnak a szomszédos országok szerzői, akik mégis megjelennek, azok jel­lemzően XX. századi alkotók, akik világirodalmi rangra lépésüket kö­vetően jutottak el a magyar olva­sókhoz. Ez utóbbiak közé tartoznak például olyan nagy cseh szerzők, mint Bohumil Hrabal, Jaroslav Hasek, vagy a szerbiai írók közül Danilo Kis. Hász-Fehér Katalin, aki egye­bek mellett a magyar és délszláv irodalmak közötti kapcsolatok ku­tatásával is foglalkozik, úgy látja, hogy a klasszikus szerb irodalom legnagyobbjai szinte ismeretlenek Magyarországon. Sokuknak még magyar fordításuk sincsen, vagy ha van is, az részleges, vagy elavult. Pedig a magyar és délszláv iro­dalmi kapcsolatok évszázadok­ra nyúlnak vissza, csakhogy szinte kizárólag azok kutatják, akik is­merik a nyelveket: többségükben vajdaságiak, vagy a magyarországi szláv tanszékek keretében működ­nek. Az Újvidéki Egyetemen példá­ul nagy hagyománya van a szerb­magyar kapcsolatok kutatásának, ám - mint azt Hász-Fehér Kata­lin megjegyzi - az eredményeik nem igazán tudnak átszivárogni a magyar irodalomtudományba. A hazai irodalomtörténet néhány kivételtől eltekintve - ide lehet sorolni többek között Fried István, Vujicsity D. Sztoján, Milosevity Péter, Póth István, Lőkös István munkás­ságát - nem mutat mély érdeklő­dést a közép-európai szerzők iránt. Ezért nem is jut el a köztudatba az a tény, hogy a szomszédos népekkel a nyelvi - és sok esetben politikai - különbségek ellenére nagyon szoros kapcsolatok fűznek össze minket az irodalom terén is. A szerb-magyar irodalmi kap­csolatok a XIX. században még ki­fejezetten szorosak és gyümölcsö­zőek voltak. Mint azt Hász-Fehér Katalin Petőfi szerb fogadtatásáról szóló tanulmányában megjegyzi: „a XVIII-XIX. században Magyar­­országon, ezen belül Budán is erős szerb kulturális központok alakul­tak ki, a mai Szerbia északi részén, a Vajdaságban pedig a lakosság év­századokon át vegyes nemzetiségű: szerb, magyar, német (és sok más) volt. Ennek következtében a szerb értelmiség nagy része beszélt magyarul, a múlt század óta pe­dig a vajdasági magyarok jó része szerbül is beszél, így egymás iro­dalmát eredetiben tudták olvasni.” De a szerb kortársak érdeklődése nemcsak Petőfire terjedt ki, hanem például Aranyra és Jókaira is. A szerb romantika egyik legnagyobb köl­tője, Branko Radicevií tudomásunk szerint nem olvasott magyarul, munkáin mégis kimutatható Vörös­marty költészetének hatása. Petőfi költészetét már szerb kortársai is élénk érdeklődéssel Petőfi Sándor mint honvéd őrnagy egy bécsi nyomaton. A Kárpát-medence költője FORRÁS: WIKIPÉDIA Jönnek, jönnek, de sosem érnek oda Szűk másfél évtized is kevés volt, hogy kiderüljön, mit jelent a „jobboldali’’ kultúra: miért örülhetünk mégis, hogy a rombolást nem követte értékteremtés? Ficsor Benedek E­gy ijesztő baleset kellett hozzá, hogy a NER kul­túrpolitikája felfedje mű­ködésmódjának lényegét: kiderült, hogy végleg leszámolha­tunk a konszolidációba vetett re­ményeinkkel, de az is, hogy emiatt nem kell feltétlenül bánkódnunk. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó, a Nemzeti Színház művészei a Ró­meó és Júlia november 1o-ei előadá­sa közben zuhantak le a díszletről, és szenvedtek súlyos sérüléseket. Az eset nyomán lemondott - hivatalo­san: felmondott - Vidnyánszky Attila, az intézmény vezérigazgatója, ám Csák János kulturális és innovációs miniszter nem fogadta el a direk­tor döntését, a vizsgálat lezárultáig a magyar színházi élet teljhatalmú ura így a helyén maradhat. „Attila, maradj!” Távozási szándékának bejelentése nem maradt visszhangtalan, a kul­turális élet kormányközeli szereplői azonnal feltétlen támogatásukról biztosították Vidnyánszkyt. A rossz komédiába illő hízelgés - „Attila, maradj!” - hamar világossá tet­te, hogy az Ókovács Szilvesztertől Demeter Szilárdon át Kálomista Gábo­rig összeállt kórus dicshimnuszának alaphangja a hatalom elvesztésétől való félelem. Vidnyánszky kiesésé­vel újra kellene osztaniuk a játék­teret, és új szabályok szerint tör­­leszkedni a hatalomhoz, ami még a szolgalelkűségben megvénült profiknak sem menne egyik napról a másikra. Talán ettől is reszkettek olyan hangosan, hogy közben még a sérült művészek egészségi állapo­táról is elfeledkeztek. „Most mi jövünk” - foglalta össze közel tíz éve a NER kultúr­politikáját Kerényi Imre, vagyis a „balliberális” hegemónia évtizedei után a magát jobboldaliként, kon­zervatívként és - a jelzőt végképp kiüresítve - keresztényként defi­niáló művészek kerülnek hatalom­ra. A 2018-ban elhunyt rendező, színházigazgató híres előrejelzése ma már egyszerre tűnik reálpoliti­kus helyzetelemzésnek és vágyvezé­relt gondolatnak. Mert a lehetőséget valóban megkapta a művészet célját a kormány kiszolgálásában megta­láló kör: pénz, paripa, fegyver, min­den rendelkezésükre állt, és a hódító düh sem hiányzott, az értékterem­tés azonban kompetenciahiány okán elmaradt. Azóta is csak jönnek, jönnek, de sosem találnak oda. Vidnyánszky Attila bő egy évti­zedes működése számokkal jól ki­fejezhetővé teszi a nagy területfog­lalási akció kudarcát. Miközben évi nagyjából 3 milliárd forintos állami támogatást kap, a Nemzeti Szín­ház eljutott oda, hogy a Nagyszín­pad előadásain csak alig több mint a nézőtér fele telik meg fizető né­zőkkel. A vattázásnak, vagyis az in­gyen kiosztott belépőknek köszön­hetően bőven megvan kétharmad ház, de a Csák János által gyakran hangoztatott piaci alapú kulturá­lis élet irányából nézve a Nemzeti Színház fenntarthatatlannak tűnik, így hiába szerezte meg az irányítást a szakma szinte minden területe fe­lett Vidnyánszky, a tomboláson és a pénzszóráson kívül - csak idén 6 milliárd forintot kapott a Színházi Olimpia elnevezésű rendezvényre - csupán annyit ért el, hogy a közön­ség egy jelentős részét elriasztot­ta a „nemzeti” színháztól. Az Aranybullánál rosszabb nem jöhet? Talán még nagyobb (és ezért látvá­nyosabb) az elköltött pénz mennyi­sége és az elvégzett munka minő­sége közötti távolság a filmiparban. Az Andy Vajna 2019 januárjában bekövetkezett halála óta Káel Csa­ba irányította ágazat teljesítmé­nyét olyan, a kritika és a közönség szempontjából egyaránt kudarcos alkotások minősítik, mint a Hadik vagy a Blokád. A Koltai Lajos rendez­te Semmelweis kozmetikázta ugyan az eredményt - nem lett csapniva­lóan rossz, és még a nézők is tódul­nak rá­­, ám az összkép még így is meglehetősen komor. Különösen akkor, ha a honi film­­művészetet meghatározó rende­zők ellehetetlenítésére gondolunk. Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Fliegauf Bence és Mundruczó Kornél itthon alig vagy egyáltalán nem jut lehe­tőséghez, miközben a szakmailag gyakran értékelhetetlen alkotásokat gyártó producereket milliárdokkal tömi ki az állam. Még kellemetle­nebb a helyzet(ünk), ha a televíziós munkákat is figyelembe vesszük. A Kálomista Gábor cége termelte Tündérkert című sorozat példá­ul 3,6 milliárd forintot emésztett fel, de a nagyszerű alapanyag és az ígéretes költségvetés ellenére sem keltette fel a közönség érdek­lődését. Hogy pontosan mennyien (nem) követték figyelemmel a Mó­ricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötete alapján forgatott szériát, nem tudhatjuk, a közmédia ugyan­is többszöri megkeresésünkre sem közölte a pontos nézettségi adato­kat. (A témával újévi számunkban bővebben is foglalkozunk.) De ha csak ketten nézték is vé­gig, ők még mindig jobban jártak, mint a Rákay Philip gyártotta, meg­magyarázhatatlanul rossz Arany­bulla című „történelmi ismeret­­terjesztő” sorozattal, amelyben egyetlen pozitívumot találhattunk: gyengébbet aligha szenvedhet ki magából a NER. Izgatottan várjuk persze az ugyancsak Rákay Philip megálmodta, 6 milliárdból forgatott Petőfi-filmet, ami annyira nagy­szabású lett, hogy nem is sikerült az idei emlékévre elkészíteni. A bestia kijött a fényre „Teljesen érdektelen, hogy ki melyik pártra szavaz, ha jó műveket tesz le az asztalra” - írta a Mandineren, A Tündérkert című sorozat forgatása. Szertefoszló álmok FORRÁS: IMDB

Next