Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1973

Gyermekeknek - Petőfi Sándor első és utolsó verse

Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, Másik amárra megyen születése helyére, holottan Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midőn itt nem lest örömökbe törödve Leszünk szüleink hajlékában, midőn ekkép Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! J­e akkor Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozunk itt, A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. S most társim! Miután végét már érte a munka, Amely tíz hóig szünetlen foly vala köztünk, Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk! (Ez a vers a költő életében nem jelent meg.) Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő, Talán az ég Megesküvök, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. És ott elöl a háború Csak a kisebb baj, szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. De kijutott a részed Isten csapásaiból, ó hon, Folyvást arat határidőn Két kézzel az enyészet. Szörnyű idő 1849. július 6—14. Mezőberény Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, amint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésneki, Zavart ész meséjének? 33.

Next