Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1973
Ruffy Péter: Dózsa ötszáz éve
RUFFY PÉTER Dózsa ötszáz éve Nem tudjuk év szerint pontosan, mikor született. Nem ismerjük az esztendőt, amelyben a székely anya méhe kihordta, világra hozta történelmünk legnagyobb fiát. A világra hozta? A mi magyar világunkba beleégette, belelobbantotta, egyik firmamentumára fölfestette, a magyar csillagvilágba odaszikráztatta. Az írott történelem annyit mond csupán, hogy „az 1470-es évek első felében — pontosan meg nem határozható időpontban — született Erdélyben". A mai magyar történettudomány, a mai magyar állam, a ma élő magyar nép, egy ország sokasága és szép emlékezete az 1470-es évek első feléből az 1472-es esztendőt választotta föltételezett születési éveként. És 1972-t a megemlékezés félezred éves fordulójaként. Az eltelt 1972-es évben egy nép vihart, egy hadvezért, parasztforradalmárt köszöntöttünk, ünnepeltünk, s emlékeztünk rá, s ebben az esztendőben, 1973-ban a népvihar, a népszabadítás legnagyobb művészét, a történelemmé vált költészetet, s a költészetből kiszökkent történelmet ünnepeljük majd, Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmából. Ötszáz éve született Dózsa, vagy népe népneve alapján Székelynek is mondott, György, ötszáz éve született, ötszáz éve él, ötszáz éve él, még ha Zápolya János, másfélmillió hold, hetvenkét vár, Debrecen, Szeged, Tokaj, Szepesvár, Trencsén, Lippa, Pápa ura, a magyar urak nevében tüzes trónusra ültette, tüzes vaskoronával megkoronáztatta, és tűztől elomló testének húsdarabjait kiéheztetett híveivel falazta is föl. A halál semmi, mondta volt a haldokló Madách. A halál semmi, mondta a meggyötört Dózsa-arc, ha mégoly borzalmas is. A halált is túlélőek történelmi nagyságával és emberi hatalmával ült temesvári tüzes trónusán a székely népfi, legnagyobbunk, Székely Dózsa György. S él, azóta is. Dózsa György nem halt meg soha. Székely Dózsa György, a halált túlélve, megkezdte második életét, és holtan is élni kezdett minden paraszti sóhajban, minden elszenvedett ütlegben, a nép minden fajában, minden kiszakadt panaszában. Dózsa beköltözött minden zsúptetős paraszti porta fedele alá, együtt élt és lélegzett egymást követő számtalan nemzedékkel. Dózsa tüzelt Rákóczi szabadságharcában, esdekelve kérve, hogy ne a prémes urak, hanem a nép függetlenségi harcát vívjuk, Dózsa ott állt Áchim kaszásai között, Dózsa jelen volt mindenütt, tüzes trónját látni vélték az egykori Hatvani utcában is, március idusán, mikor a Landerer- és Heckenast-féle nyomda felé tódult a forradalmi nép. Dózsa ott volt, Dózsa itt volt, mindig, mindenütt. A ceglédi beszédtöbb mint négyszáz éven át tüzelt, lázított harcra, serkentett ellenállásra, biztatott kitartásra. Dózsa temesvári halálsikolya fészket vert minden szegénynek az otthonában, ez a sikoly ott fénylett, ott sápadt minden fűszálon, virágon, minden ködös égen, ott reszketett az emberi arcon, ez a sikoly óvott és féltett, és hangorkánjával bíztatott, ezt a sikolyt, ezt az élettől búcsúzó hörgést hallani véltük mindig és mindenütt, ha a magyar történelem megint csak téves, megint csak kétségbeejtő irányba fordult. Dózsa elkísérte a kivándorlókat. Tudta, miért menekülnek, tudta, hogy a földéhség miatt. A kielégíthetetlen földéhség miatt. Dózsa ott állt, sápadt-