Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1974
Örkény István: Egyperces novellák
ÖRKÉNY ISTVÁN Egyperces novellák Az állva maradás joga Ha most a kalauznő, aki már eddig is, látszólag közönyösen, kétszerháromszor végignézett rajtam, azt találná mondani, hogy kérem a kedves utasokat, fáradjanak a kocsi elejébe, akkor én, és erre mérget vehetnek, egy árva szót se szólnék, másfelől viszont meg se moccannék, hanem, mintha ide lennék cövekelve, állva maradnék a helyemen. Arra ugyanis, hogy én itt okvetlenül állva maradjak, alapos okom van. Mégpedig az, hogy idelent a földön, a bokámnak nekitámasztva, ott az aktatáskám, benne öt üveg sörrel, tíz pár virslivel, mustárral, kenyérrel, vajjal, sajttal és egy üveg háromcsillagos konyakkal, ami körülbelül hat vagy nyolc kiló, és ezt nem vagyok hajlandó elmozdítani, sőt, boldog vagyok, hogy a táska nem billen föl se fékezés, se indulás esetén. Mindez persze azért van így, mert akadnak olyan kiszámíthatatlan, elviselhetetlen, hisztérikus emberek, mint az én legjobb barátaim, akiknek az utolsó percben jut eszükbe magukat vacsorára bemondani. Ezzel a magyarázattal viszont nem állhatok elő, mert nevetségessé válnék az utasok előtt, tehát némán, de kimozdíthatatlanul ittmaradok ahol vagyok. Ha most már a kalauznő, ami nincs teljesen kizárva, meg találna szólítani, mondván, hogy azt a szürke esőkabátos urat külön felkérem, hogy adjon helyet a felszálló utasoknak, akkor viszont, előzékenyen bár, de igen határozottan, kénytelen lennék kijelenteni, hogy kedves asszonyom, maga jobban tenné, ha befogná a száját. Ha erre a kalauznő, ami könnyen lehetséges, azt találná válaszolni, hogy kikérem magamnak ezt az otromba hangot, akkor én azt mondanám, még mindig előzékenyen, vagy ha nem is előzékenyen, de tartózkodó nyugalommal, hogy kedves asszonyom, maga pedig zöldüljön meg, kopaszodjon meg, legfőképpen pedig némuljon meg, mert mást se csinál, mint oktatja, boszszantja és sértegeti az utasokat. Ha pedig erre, amire már volt eset, ő azt felelné, hogy uram, ha még egy szót mer szólni ezen a hangon, akkor rendőrt hívok, azzal vágnék vissza, hogy tisztelt asszonyom, hívja ide az egész rendőrséget, a katonaságot, a tűzoltóságot, hívjon ide akár páncélos alakulatokat, én akkor se fogok elmozdulni erről a helyről, melyet jogom van elfoglalni, mint minden más utasnak a világon. Namármost. Ha ő erre rendőrt merne hívni, és a rendőr fel tudna szállni erre a zsúfolt autóbuszra, és kérdőre merne engem vonni, akkor én azt mondanám neki, minden ingerültség nélkül, de azért erélyesen, hogy kedves bajtársam, fulladjon meg. Amire ő, ami szintén nem lehetetlen, azt találná válaszolni, hogy ha uraságod ilyen hangot üt meg, akkor én kénytelen leszek bekísérni az őrszobára, akkor erre már, hiszen az én türelmemnek is van határa, megjegyezném, hogy tisztelt bajtárs, maga engem ne vigyen sehová, mert mindjárt én viszem el valahová, ahol igen rosszul érezné magát, mert ott a két talpammal a hasán ugrálnék egészen addig, míg ki nem megy magából az utolsó szem levegő is, és elmegy a kedve a további fenyegetőzéstől. Erre aztán, ami nemcsak elképzelhető, hanem nagyon is valószínű, az a bizonyos rendőrszázados, aki elé odavezetnek, a fejemre olvashatná, hogy