Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1982
Illés Endre: A zsámoly
Milyen emlékekből és kövekből építem fel magamban Firenzét? A tetőkből és a tornyokból, melyeket egy sűrű őszön pillantottam meg először, a Palazzo Vecchio körbefutó, nagy erkélyéről: esti fél hét volt, a levegő olyan nehéz, mintha cukrot oldottak volna fel benne. S miből még? A Medici-palota kemény, férfias homlokzatából. Azután egy kis ezüstharangból, az Amo felett vettem, a régi hídon, egy sápadt, magas lánytól, aki csupa ezüstholmit árult fecskefészek szerű, kicsi boltjában. Ez a lány olyan testetlen volt, mintha egy sienai mester temperával a levegőbe festette volna, csak fényből és színekből állt. Amikor a kis harangot megrázta, a felrebbenő, nyugtalan hang a bőrében lángolt. Évekig az íróasztalomon őriztem a harangot. Később észrevétlenül kiesett az ütője. A karcsú, szép hang végül is visszaszökött a lányhoz s a városhoz. Minden város közül Firenzét szerettem a legjobban. És ebben a városban átkoztak meg. Egy béna koldus tette, a Santa Croce lépcsőjén. Még a közelébe sem értem, sohasem láthatott, amikor tehetetlen karjával, öklelő rikácsolásával nekem rontott. Miért tette? Ma sem tudom. Mintha egy előző életemben ismert volna. És a kedves, kövérkés, gyors P. grófné jelenti Firenzét: az ő penziójában szálltam meg mindig. Két emeletet foglalt el a Via Strozzi egyik szép házában, naphosszat a meredek csigalépcsőn futkosott. Csupa bátor s vidám cselekedete volt; a szegénysége és az ötven éve is ezek közül került ki. És miből építem még a várost? A temetőjéből. Több temetője van. De én csak arra a kis sírkertre gondolok, melyet a San Miniato-bazilika oldalán fedeztem fel. Ez az ismerkedés második firenzei utamon történt. Betévedtem a temetőbe, ahol nem kerestem senkit. A temetők mindenfelé nyugtalanok és olcsók. Az egyik márványkereszt jobbra dől, a szomszéd síremlék balra nehezedik. Mindenhol más a súlypont, s a legtöbb temetői szobor keresetten, egyénieskedve selypegi a halált. Itt egy oroszlán alszik, amott egy félakt mosolyog, egy anya a gyerekét öleli magához, egy angyal lefelé fordítja fáklyáját. Ez a soknyelvűség olyan csiripelő hangzavar, mintha egy madárházba tévednénk. Én legalább mindig így érzem. De a San Miniato sírkertjében meghökkentem - itt rettenetes csend fogadott. Nagy, fehér mészkőlapok mélyedtek a földbe, egymáshoz illeszkedtek, mint a mozaikkép kockái. A legtöbbje már sárgult. Egy-egy kövön a belevésett név, néhány adat, esetleg egy-két mondat, más semmi. Halottakat őriztek, s észrevétlenül meghaltak maguk is. Ez a temető olyan volt, mintha simára gyalulták volna. Mennyi név s milyen hallgatás! A kőtáblák közt vékony gyepsövény, de a perzseltsárga, lehajtott fejű fűszálak is olyanok, mint akiket gyermekkorukban elfelejtettek megtanítani az örömre. Néma, mozdulatlan birodalom. Megindulsz valamerre?