Halász György (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1989

Gyermekeknek - A hadak útja

Megmaszlagosodott ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye. Visszaüzent Csaba: - Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd. - Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár. Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is és mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik. Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzel­te, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak: - Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt. Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy felnyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba kiályfi, csak addig lesz ve­lünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallga­tott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtat­ván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Ala­dárnak: - Itt az Isten kardja, bátyám! S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilazott be­lé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard. Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is. - Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. - Vége a dicső hun nemzetnek, vége! Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi - lehettek vagy tízezren - sebtől és vértől való borítva. Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még ta­lán megtarthatná ezt a szép földet a hun nemzetnek. S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, s megszólalt a tu­rulmadár.

Next