Magyar Hirlap, 1892. augusztus (2. évfolyam, 212-240. szám)
1892-08-01 / 212. szám
Budapest, 1892. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. n. évfolyam 212. szim. MAGYAR HÍRLAP FŐszerkesztő: HORVÁTH GYULA Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Hétfől, ftugttSatUR 1. Egész évre 14, fél évre 7. 7« évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Hölgyek hivatalban. Lapunk egyáltalán tisztelt barátjától kapjuk e czikket, melyet egyelőre minden megjegyzés nélkül adunk közre. Egy kisasszony, aki érettségi vizsgát tett az idén Kolozsvárott, most azzal az alázatos kéréssel állott a pénzügyminiszter, azaz: az állam elé, hogy nevezzék őt ki valami kis pénzügyi hivatalra, helyesebben: ismerjék el jogát ahhoz, hogy asszony létére hivatalt vállalhasson és láthasson el itt Magyarországon. A kisasszony — Gondos Eszter Kolozsvárról — mindenesetre szolgálatot tett a nő kérdés egy fontos részletének akkor, amikor a n.károlyi pénzügyigazgatóság egyik számtiszti állásáért folyamodott föl a pénzügyminiszterhez. A folyamodására írott végzés — hacsak nem lesz kitérő és van okunk remélni, hogy nem lesz az — legalább arra fog felvilágosítást adni, hogy mint gondolkozik e kérdésben a kormányzat ma és melyek az ő elvi álláspontjai Nem akarunk jósolni, de meg vagyunk győződve arról, hogy a kisasszony kérését feltétlenül elutasítják, nemcsak azért, mert az általa kért állásra bizonyára számos, helyesebben számtalan pályázó lesz, esetleg kvalifikáczió, érdem és protekczió dolgában is különb nála. De nem reflektálhatnak rá azért sem, mert hölgy és ez idő szerint még egész Európában tényleges államhivatalnok, aki asszony — nincsen. Hogyan legyen Magyarország ebben az első, amikor egyrészt nálunk a hivatalra alkalmatosak és a hivatalra rászorultak óriási, megható — néhol elkeseredett — harczot folytatnak egy kis kenyérért. Hisz az állam nem tudja placzírozni azokat a férfiakat sem, akiket kitanított és felszabadított arra, hogy az ő szolgálatában és általa éljenek. Másrészt pedig, hála istennek, a nőkérdés nálunk még nem akut és itt még a férfiaknak rendes szokásuk az, hogy megházasodjanak, a nőknek, hogy férjhez menjenek és egy jól nevelt leány egy jó partiét elvben sem adna — akár egy államtitkárságért. Világos: a kormányzat igen könnyen fog leszámolni a fenforgó kérdéssel és minden géné nélkül, őszintén bevallhatja, hogy szívesen állana szolgálatára a kisasszonynak, kész örömmel kinevezné, ha ez utas volna nálunk. Egy képzeletbeli végzés előtt állva, legalábbis sajátságos volna, ha ezt előre, mielőtt látnók, kritikai megjegyzésekkel kísérnők. Mégis, a kisasszony folyamodása és annak várható elutasítása kapcsán szabadjon nekünk — habár futólag — megtenni a magunk megjegyzéseit. Hogy mért ne tehetnők meg e kérdésben az első lépést mi, akiket még a probléma nem éget, azt kérdezzük, mert nem értjük. Más országok a nőkérdésben szinte már a katasztrófa előtt vagy már éppen benne állanak, mi előttünk még csak jelezve van és könnyen befolyhatunk jó irányban való fejlődése érdekében. Tudjuk, hogy az irányadó körök, sőt a közvélemény egy része is fázik attól, hogy valamit cselekedjék e tekintetben, az egyik oldalon hiányozván a kezdeményezéshez való bátorság, a másik oldalon pedig uralkodván a kulináris vagy ósdi felfogás. Pedig milyen könnyű volna mind e kettővel leszámolni, milyen könnyű és kényelmes volna belátni, hogy sem az államnak, sem a tényleges hivatalnokoknak nem lenne abból káruk, ha az arra kvalifikált hölgyek kisebb állásokat elfoglalhatnának. A hivatalért folytatott harcz nem lenne hevesebb ezért. És azért van a kormányzat, hogy e harczot mitigálja,. Itt úgy is kell valamit tenni. Aztán egyelőre olyan állásokról van szó, melyek csaknem egyenrangúak azokkal, melyeket a nők nálunk a postánál, a távírdánál és közoktatásban elfoglalnak máris. Hisz ők sem akarnak és a nőkérdés e mai stádiumában nem is akarhatnak többet. Működési terüket mert ne lehetne megnagyobbítani, amikor ezzel nem vesznek el senkitől semmit és amikor megadják ezzel azt, amihez joguk van: a reményt a fejlődésre. Mert voltaképpen az egész probléma jelenleg ide redukálódik. Nem szeretnők, ha félreértenének bennünket: a nőemanczipácziót mi a nagyon is távol jövendőben látjuk. Amíg az bekövetkezik, alighanem egy teljes és tökéletes társadalmi reform alá veti magát az egész világ. De most a máról van szó, arról, hogy az államnak a saját kényelme és mindenféle előítéletek okán nem lehet megtagadni bizonyos önállóságot, egy kis jól megérdemelt kenyeret, ha van képessége és ereje azt magának kiküzdeni. Különös érdeklődéssel várjuk a kolozsvári kisasszony kérvényére hozandó végzést. Úgy véljük, nincs mit sokat várnunk tőle, ámbátor némi reménységgel vagyunk vele szemben azért, mert egy olyan államférfiú intézkedik benne, akinek bátorsága van ki nem térni elvi kérdések elől, ha az olyan nehéznek látszik is, mint ez a mostani, való tekintettel vonul nyugalomba. A 73 éves miniszter távozását azonban kétségtelenül az is előidézte, hogy már nincsen pártja. Változások a számvevőszéknél. Mint a hivatalos lap vasárnapi száma közli, az állami számvevőszéknél Henisch Rezső és Than László számvevőszéki tanácsosok nyugalomba vonultak, Vavra Gyula számvevőszéki osztálytanácsos pedig számvevőszéki tanácsossá és Oberschall Győző számvevőszéki titkár számvevőszéki osztálytanácsossá lettek. A nyugalomba vonult két számvevőszéki tanácsos közül az egyik: Henisch Rezső nyugalomba vonulása alkalmából «sok évi buzgó szolgálataiért» királyi elismerésben is részesült. Budapest, augusztus 1. A miniszterelnökség új államtitkára. A hivatalos lap vasárnapi száma a következő királyi elhatározást közli: Magyar miniszterelnököm előterjesztésére: Tarkovich József államtitkári czímmel és jelleggel felruházott miniszteri tanácsost a miniszterelnökséghez valóságos államtitkárrá kinevezem. Kelt Ischlben, 1892. évi julius hó 27-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Gróf Szapáry Gyula, s. k. Prasák miniszter lemondása. Lapunk legutóbbi számában egy bécsi táviratunk alapján megírtuk, hogy Prózák osztrák miniszter lemondott. Prazák egészségi állapotára és előhaladott korára Át> . Mai számunk 8 oldal* Vallomások a zónáról. És három hónappal azután, hogy meghalt a vasminiszter, jönnek az előrelátott vallomások a zónatarifáról. A «Nemzet» officziózusan hirdeti ma azt is, hogy a zónatarifa fényesen bevált — amit a félhivatalosak már régen mondogatnak —de azt is, amit csak a Magyar Hírlap állított eddig, hogy ti alapos, gyökeres reformokra van szükség. Dicsérvén a zónatarifa intézményét, így szól félhivatalos kollegánk: «Ha nem — ez a körülmény, nem zárja ki azt, hogy a kereskedelmi minisztérium folytonosan a legélénkebb figyelemmel ne (!) kísérje a személyzónatarifa körül fölmerülő mozzanatokat, hogy az általánosságban fényesen bevált rendszernek egyes részleteit megfelelőleg tökéletesítse, amennyiben javításra szorulnak azok. A személyszállítás díjtételeinek lényeges leszállítása, a zónatarifa behozatala a legvérmesebb reményeken túl fokozta a helyi forgalmat. Eme haszna mellett van azonban hátránya is.* Tehát hátránya is van? Tehát a «Nemzet» is rájött végre arra, amit mi egy év óta pontról-pontra, adatról-adatra föltártunk és bebizonyítottunk, és amit a félhivatalosok éppen annyi idő óta pontról-pontra, adatról-adatra betakarni és eltagadni törekedtek! És vajjon mi okozta azt, hogy a «Nemzet» látkörének eddigi területéről, a «legvérmesebb remények» országából most kezd kifelé utazgatni és már kezd beleütközni a «hátrányokba» is? A ma kiadott félhivatalos kommüniké egész világosan adja elő e fordulatának magyarázatát. Valami külföldi utas «haladt» át az országon és ezt inkommodálták a vonatot meglepő szomszédos utazók. Talán többes számban is haladt ez az utas, talán csakugyan túlságosan inkommodáló demokrata lény egy ilyen országot áthaladó utas oldalán egy csekély szomszédos forgalomnak az áthaladója, de mégis különös, hogy ezek a messzemenő utasok éppen csak most kezdenek inkommodálódni a rövidjáratúak által. Meg merjük koczkáztatni azt az állítást, hogy boldogult Baross Gábor kormányzatának idejében is voltak utasok, kik hosszú utakat tettek meg az internaczionális forgalmat közvetítő vonalainkon és voltak ugyane vonalaknak szomszédos utazói is sokan és stinnen. Hogy van az, hogy illetékes helyen ezt csak most, Baross halála után veszik észre, míg annakelőtte agyontörték magukat minden erre vonatkozó állításaink megczáfolásában? Mi objektív kritikát gyakoroltunk nem a boldogult miniszter, hanem rendszerével szemben s ez a kritika megmaradt, a mikor a miniszter nincs is más’, ide megvan még a rendszer. Mig a «Nemzet»-eknél «meghalt a miniszter, éljenek az uj elvek!» Következetlenség volna azonban tőlünk, ha a meglévő «illetékes köröket» akarnók üdvözölni engedni. El kell ismernünk, hogy igaza van a «Nemzet»-nek, amikor konstatálja a