Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-01 / 241. szám
Budapest, 1892. n. évfolyam 241. szám. Csütörtök, szeptember 1. MAGYAR HÍRLAP J — ■ [UNK] ■ ■ ...■ ———. ...i ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] — i ■ ■— Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Egész évre 14, fél évre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr* 16. *|io kr. Mannlicher fegyverével szivén lőtte magát egy önkéntes ifjú. Holnap bonczolják hideg tetemét, aztán kiviszik a katonai temetőbe, de gyászinduló nélkül, mert a boldogtalan sikkasztó volt: elsikkasztott egy tizenhat krajczáros ebédet. Egy egészen új eset áll előttünk a katona öngyilkosságok gazdag sorozatában. Annyira új és szokatlan, hogy nem akarjuk elhinni. A katona öngyilkosságok indító okai annyira sablonosok, hogy szinte behunyt szemmel tovább olvassuk e szomorú híreket, amint a czimet elolvastuk. Az esetek 90 százaléka kegyetlen bánásmódra vezethető vissza, alig tíz százalék jut a szerelmi csalódásnak. Természetesen, közlegényekről beszélünk. Arról az ifjúról, ki most átlőtt mellel fekszik a hideg márványlapon, nem tudja senki, hogy szerelmes lett volna; nem állítja senki, hogy fölebbvalói bántalmazták volna; azt sem mondja senki, hogy a 38 fokos melegben való masírozás busította volna el életét. Hát mi kergette a halálba? Felelik a pajtásai: egy tizenhat krajczáros ebéd.A boldogtalan ifjú nem tudott jóllakni azokból a tizenhat krajczárokból, mit kígy egy napra a manipuláns őrmester az utolsó krajczárig átszolgáltatott neki: éhezett s az éhség bűnre csábitá. Bement a kaszárnyába s megevett ott egy tányér levest, egy fél font húst, melyért azonban elfeledett fizetni. Magyarán beszélve: elsikkasztott egy ebédet, mely a hadügyminiszter költségvetésében 16 és négytized krajczár értékben «nyer kifejezést». Valaki észrevette a sikkasztást, a sikkasztót följelentette. Holnap ültek volna fölötte törvényszéket s szegény Vértes Zsigmond ma hajnalban törvényt ült a cselekedete fölött: szivén lőtte magát. Aki nem volt katona, azt mondja erre: gyáva! Ugyan mi büntetés érhette volna egy tizenhat krajczáros ebéd miatt? Csak nem törik kerékbe? Nem, Vértes Zsigmondot nem törték volna kerékbe, csupán elitélik vala vagy három havi fegyházra s elveszítvén önkéntességi jogát — szolgáltatják három esztendeig. Hogy csakugyan igy történt volna-e? Mi nem tudjuk s nem is hiszszük. De Vértes Zsigmond azt hitte, a bajtársai is azt állítják, hogy katonáéknál ennél enyhébb büntetésre alig lehet számítani ily tett elkövetése után s ha ezt hitte, ki csodálja, hogy szívének szegezte a Mannlichert? És végre is ki tud eligazodni a mi katonai büntetőtörvénykönyvünk útvesztőjében? Az a szegény ifjú csak egyet tudott egész bizonyossággal, hogy ez a törvénykönyv kegyetlen. A hadbiróság nem kutatja, hogy ez a boldogtalan ifju egy földhöz ragadt szegény ember gyermeke s hogy ez az ifju a polgári életben sovány keresményéből apjának is juttatott egy pár forintocskát. Ha czivil ruhában követi el ezt a ballépést, kétségtelenül akad egy nemes szívű ember, aki atyailag megdorgálja, aztán viszonyai felől kikérdezvén, ha látja benne az alapjában becsületes lelket, módot, alkalmat nyújt neki a tisztességes megélhetésre. Katonáéknál nem akadt senki, aki megszánja az eltévelyedettet, aki atyailag megdorgálja s ha csakugyan olyan földhöz ragadt szegény, egy ebédre valóval megsegítse. Katonáéknál nem akadt senki, aki meggondolja, hogy mégis csak rettenetes kegyetlenség egy ifjú egész jövőjét megsemmisíteni, egy apát kenyérkereső gyámolától, talán egyetlen örömétől megfosztani — egy tizenhat krajczáros ebéd miatt. Becsüljük a katonában a becsületére való kényességet. De ez a katonának nem privilégiuma, ugyanezt megköveteljük a polgárembertől is. Ámde hány ember marad élve a földtekén, ha mind főbe lövi magát, aki legkevesebb tizenhat krajczár erejéig megkárosított mást egy gyönge pillanatában ? Bizony meg-megkárosítja a kincstárt egy pár forintocskával ez is, az is, ki is tudódik, de kinek jut eszébe, hogy ezért kitaszítsa a becsületes emberek társaságából s fegyvert nyomjon a kezébe, lődd főbe magadat! A megtévelyedett embernek — legyen katona vagy czivil — csak emberséges lehet a büntetése. Mert nemcsak addig vagyunk emberek, míg czivilben járunk, de emberek maradunk a feszes uniformisban is. Az képtelenség, hogy más mértékkel mérje az én tizenhat krajczáros ballépésemet a hadbíróság, mint a polgári törvényszék, ha ugyanez bíbelődik egy tányér leves és egy fél font hús elsikkasztásával. Katonáéknál egy tányér leves és fél font hús elsikkasztása súlyosabb következményekkel jár, mint a közönséges polgári életben egy tizenhatezer forintos ékszer eltulajdonítása. Mert katonáék a rideg betűkhöz alkalmazkodnak, ők nem ismernek törvénymagyarázatot. Ezt a luxust átengedik a czivil bíráknak, ítélnek kegyetlenül, szív nélkül. És most már mindent látni. Ez a sötétség megvilágít mindent. A három lány szépen egymás mellé ül a pamlagra. Ismerem mind a hármat: festőnők. Leány mindhárom és mind a három messze földről jött ide. Egyenlőkép csinos, egyenlőkép egyszerű mind, eggyé lettek, mint a szentháromság. Eggyé fűzte őket egy ellenállhatlan vágy, egy hatalmas erő, a művészet. Mind a három férfiúvá akarja magát nevelni benne. Óh, régi dal mesél erről a szenvedélyről, aki München utczáin és kávéházaiban otthonos, meglátja elhanyagolt alakjaikon ennek a bizarr eszmének nyomait. Én csak onnan ismertem őket. Milyen az ő titkos beléletök, milyen ez a felemás érzés: hányszor törtem magamat utána, hogy megismerjem. .. Halkan beszélgettek, alig értettem meg valamit. Aztán abbahagyták s csak egyikük beszélt, kissé fátyolozott hangon. Ezt már jól hallottam. — Tudjátok mit? Elmondok nektek valamit. Nem szégyellem magam érte. De egy perezre visszatartotta a szót valami- Fejét lehajtotta és egy rojtot csipkedett. Azután mesélt. — Otthon történt ez velem, akkor még bakfis voltam, egy bálon. Ez volt az én Férfi-nők. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája.’ — írta: Lyka Károly. Kiültem a verandára a fikuszok és leanderek fekete lombjai közé és csöndesen, gondolat nélkül élveztem az est szépségét. Az üvegfalra szürkén festődik a Frauenkirche két tornya, előttem szobám sötét ablaka. Átengedtem magamat e szürke és sötét színek impresszióinak, annak a lágy akkordnak, mely mesevilágokba visz.... És arra egyszerre szemembe ötlik a szomszéd szoba, zárt ajtajával. Hátrább ülve belátom az egészet. Az asztal körül székek, az asztalon három tányér, ételmaradékokkal. Egy lámpa világít meg egy kis kört onnan. Csak a tányérszéleken ül egy-egy fénypont, a többi szürke tengerbe merül; hozzá a siket csönd: olyan mint egy kripta. Mintha a Szomorúság laknék itt. Nem élő ember számára van ez berendezve: itt minden hideg, visszataszító, boszantó. Egy darab szürke fal, rászögezett papírlapok, színtelen padló, kék, zöld, szürke foltok, minden üres, minden puszta és fakó, aki impressziók iránt fogékony, megbolondulhatna ebben a környezetben. Hallani a lámpa parányi zümmögését. Egy darabig megszakad ez is, aztán kiállhatatlan csönd. A lámpa újra megkezdi halk zenéjét. Mintha csak neki lenne élete ebben a sötét égben. Onnan a sötét foltból, hosszú, mély lélekjzer hangzik. Talán sóhajtás: ez jobban illik ide. Három sápadt, kerek folt válik ki az árnyékból, ha erősen néz oda a szem. Ruhazihegés, fodortörés hallatszik; a homályból kimozdul a fénykörbe egy nő. Meghajlottan, lelógó karokkal megy át a szobán, ahol alakja elvész a színtelenségben. És ott megszólal egy mély, lassú hegedűhang, egyetlenegy, mint egy nyögés. A puszta szoba hozzáfesti a hangkép színeit. Ez itt a kétségbeesés, a legyűrt szenvedély hangja. Most már él az egész környezet, és minden szín és minden alak ugyanazt mondja, mindig ugyanazt: elfojtott, letiport érzés... Hosszan, lassan szövődik a sötét zenekép. Mindig azok a mély hangok, gyengén le és felemelkedve, megtörve. De a ritmus élénkül. Most már lázas futamok gyöngyöznek, vibrálnak, eszeveszett féktelenség hajtja ki a hurokból, erő, ami imponál, akarat, ami győzni képes. Sziláján, korláttalanul szabadulnak elő a hangsorok és bele-bele mormog, sóhajt az a kétségbeejtő mély, haldokló hang. Mintha itt minden el akarna szökni egy nyögő kísértettől és ez kergeti és kínozza és ott van mindjárt újra, ha a szabadulás feltörő futamai elhangzanak. A sötétségből néhány szó hallatszik: — Ne... Lina! Aztán ez is kilép. Kioltja a lámpát, kékben úszik a szoba. Két ablaka mint két transzperent, azon özönlik be az azurszin. Siai számunk 16 oldal